Démonvadászat – jógán innen, jógán túl
Gégény István 2019. november 27.

Démonvadászat – jógán innen, jógán túl

Sokan bekapcsolódtak az elmúlt napokban felszínre került közéleti párbeszédbe, amely látszólag a jógázás megítéléséről szól. Egy kicsit mélyebbre evezve igazán érdekes felfedezéseket tehetünk, leginkább saját démonainkat illetően.

medi.jpg

Számosan reagáltak Puskás Kata Szidónia olvasónk írására – ha nem is a többség, de néhány hozzászóló felismerte, hogy nem az egyetértés, hanem a megértés, a párbeszédre hívás szándékával közöltük a jógaoktató levelét (,amely cél megfogalmazása egyébként ott szerepel a bevezetőben). Az ilyen megközelítések segíthetnek abban, hogy a közbeszédben elburjánzott vádaskodások, ráolvasások mellett egy olyan személy oldaláról is megismerjünk egy témát, aki megtapasztalta, amiről ír, sőt, tanítja is azt, így hitelesen tud hozzászólni a maga részéről a vitához.

Kata írása érthető üzenet, amelyre az a keresztényi válasz, hogy amennyiben az, amit jógának nevezünk, a keresztények Istene mellett/helyett másvalaki vagy másvalami istenítését célozza, abban az esetben a jóga nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Ennek felismeréséhez nincs szükség tudományos szintű teológiai képzettségre, ott áll ugyanis az első parancsolatban: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Maga Jézus teszi hozzá – Máté evangéliuma alapján –, hogy senki sem szolgálhat két úrnak. Akit bővebben érdekel a téma, annak ezt az írást ajánlom figyelmébe, amelyben egy valláskutató árnyaltan, sokrétűen mutatja be a kereszténység és a jóga viszonyát.

Ezzel nagyjából be is lehetne itt fejezni a cikket. Ám ebben az esetben szemet hunynánk afölött, hogy amíg a jóga mindenlétéről vitatkozunk, aközben a bennünket igazán kísértő démonokkal nem foglalkozunk.

Lehet, hogy a jógára esetleg naivan járó keresztények azzal szembesülnek, hogy eredeti szándékuktól függetlenül valamiféle spirituális befolyásolás alá kerülnek, de az ilyesmi hamar orvosolható – főleg akkor, ha élő keresztény közösséghez tartoznak, amelynek tagjai segíthetnek számukra az iránymutatásban. Sokkal nehezebb azonban elbánnunk az indulatos, sértegető kommentelők agresszivitásával. Alighanem egy makacsabb démon hatása alatt állnak. Valami folyton azt súgja a fülükbe: mondd meg nekik, ne hagyd magad, neked van igazad, oszd ki őket! Ha ráadásul a kereszténység nevében zajlik az ilyen "hitvédelem", a helyzet még összetettebb, hiszen az illető minden ilyen cselekedetével ellene mond annak a vallásnak, amelynek elvileg a követője lenne.

Én soha nem jógáztam, de azt látom, hogy néhány keresztény ismerősöm igenis részt vesz olyan programokon, amelyeknek a nevében szerepel ez a kifejezés. Ott van például a kismama jóga. Amikor először hallottam egy hívő ismerősömtől, hogy ilyen alkalmakra jár, megdöbbentem, hogy ez neki hogy fér bele. Aztán "megvilágosodtam", bár ezt tájékozódásnak is nevezhetnénk. A jóga kifejezés ugyanis ma már olyan kevert divatfogalom, amit sok olyan dologra is ráhúznak, amelynek nincs sok köze a valódi jógázáshoz.

Nézzük az ismerősöm esetét! Keresztény létére kismama jógára járt, s azért tette ezt, mert pontosan tudta, hogy szüksége van én-időre, kikapcsolódásra, az anyasággal járó kihívásokkal szembeni benső megerősödésre, a belső béke megteremtésére, megőrzésére – különben belerokkanna, a lelke mindenképp. Leginkább pedig olyan mozgási lehetőséget keresett, ami nem túl megterhelő, mégis edzésben tartja általa a testét. Milyen más lehetősége van ennek a fiatal hívő hölgynek? Kereshet mondjuk egy plébániát. Budapesten könnyebb a helyzet erre, mint vidéken, ahol már a működő plébánia megléte sem evidens minden településen.

Ha talált plébániát, azt vajon nyitva találja-e abban az időszakban, amikor belefér az időbeosztásába ez a kikapcsolódás? Ha talál nyitott plébániát, talál-e ott kedves embereket? Ha talált ott kedves embereket, vajon működik-e ott az élethelyzetéhez és korosztályához igazodó közösség?

Ha ez a feltétel is teljesült, vajon túl tud-e lépni az a közösség a baba-mama klub szintjén (ami jó, ha van, de egy mozgásra és csendre vágyó kismama nem igazán ezt keresi), ahol ott a gyerek, ráadásul akár egy tucatnyi is, akik kúsznak, másznak, nem túl ideális hátteret biztosítva a vágyott kikapcsolódáshoz?

Vajon nem azért járnak-e sokan – akár keresztények is – olyan alkalmakra, amelyeknek a nevében szerepel a jóga kifejezés, mert nincs más választási lehetőségük?

Elcsendesedésre persze ott a szerencsés esetben nyitva talált templom – ehhez ráadásul hívőnek sem kell lenni. A maga módján vallásostól a hit dolgaival nem igazán foglalkozóig számos ismerősömtől hallottam már, hogy alkalmanként szívesen betér egy útjába eső templomba, leül egy kicsit, relaxál, befelé figyel, vagy megpróbál egyáltalán semmire nem figyelni. Jógázás lenne ez? Aligha. Imádság? Akár, de nem feltétlenül. Mit tesz az ilyen ember? Keresi a békéjét, a szívében felmerülő kérdésekre adható válaszokat, az útját, fürkészi az élet jeleit. Hasonlóan, mint a jógázó, vagy mint az imádkozó ember. Az egész témakör mélyén ott lapul egy nagyon szép emberi vágy: a megnyugvás, a béketeremtés, a viharaink lecsendesítése felé való törekvés. Érdemes ezt a közös alapot felismerni, s ennek mentén akár a párbeszéd lehetőségét is megtalálni.

Aki a jógázáshoz hasonló, de keresztény imamódra vágyik, a szemlélődő lelkigyakorlatok felé fordulhat: ott is van nyugalmi testhelyzet, légzésre figyelés, csend, de az ilyen tevékenység középpontjában a teremtő Istenre való odafigyelés, a vele való kapcsolat elmélyítése áll.

Katolikusok számára a szentségimádás jelentheti ennek a békekeresésnek a csúcsát, emiatt különösen örömteli, hogy a közelgő budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus okán sok helyen sűrűbben tartanak ilyen alkalmakat, mindeközben jobban előtérbe kerül, hogy egyáltalán létezik ilyen imalehetőség, részletesebben meg is ismerhetjük annak lényegét.

De mit ér, ha körbeimádkozzuk akár Magyarországot, akár az egész világot, de zengő érc, pengő cimbalom vagyunk csupán? Mit ér a kereszténység hangoztatása, ha tetteink nem igazodnak ahhoz, amit a szánkkal vallunk? Imádság-e az, amiből nem fakadnak a szeretet gyümölcsei?

Egyáltalán nem vitatom, hogy a jógának és a démonoknak lehet közük egymáshoz – erre tett utalást jógaoktató olvasónk is. Csakhogy nagyon úgy tűnik, amíg a valódi jógázás sokunk életén kívül helyezkedik el, így legfeljebb véleményünk lehet róla, addig

a démonok nagyon is jó ismerőseink: ott furakodnak, próbálnak teret nyerni bennünk.

Annyi elkötelezett démonvadász nyilvánult meg az elmúlt napokban, hogy elvileg sírva kellene menekülnie a sátánnak. Van bennem némi kétkedés, hogy valóban kétségbe esett-e a patás, vagy ellenkezőleg, megelégedetten dörzsöli a tenyerét, hiszen már megint itt egy téma, aminek mentén az ő hathatós közbenjárására válogatott módszerekkel szapulhatják egymást a halandók.

Még egyszer a lényeg: az eredeti jóga és a valódi kereszténység összeegyeztethetetlen. Előbbiben nem vagyok járatos, utóbbi esetében viszont hasznos lenne, ha magunkon kezdenénk a démonvadászatot. Ha ugyanis szeretetben élnénk, ebből fakadóan szeretettel fordulnánk a velünk egyet nem értők, másként gondolkodók felé, ráadásul még reális alternatívát is tudnánk kínálni azok számára, akik békét, megnyugvást, testi és lelki felüdülést keresnek, akkor egészen másképp nézne ki például a jógáról szóló társadalmi megnyilvánulások folyama is.