Tényleg elronthatják a napomat?
Dr. Fekete Ágnes 2019. november 27.

Tényleg elronthatják a napomat?

Egyszer a legrosszabbkor hívtak telefonon...

emtions-1024x478_1.jpg

Benzinkúthoz gurul be az autóm. Mellettem egy beteg hozzátartozóm, akit kórházba viszek. A város tiszta dugó. Eleve ideges vagyok, mert a fejemben már kattog a GPS, melyik útvonalon van esély arra, hogy odaérjünk a vizit idejére. Kiszállok, kulcs ki, tanksapka, és ekkor megszólal a telefonom: Szia, Zsuzsi vagyok! Szia, bocs, visszahívhatlak? Már tenném is le a készüléket, de belekiabál a barátnőm: Ne tedd le! Mindig levágod a kagylót! Mondom, nem mindig, és jelenleg egy benzinkútnál állok, fülemen a készülék, a benzinkutas épp kérdezné, hogy mit adjon. Leteszem a telefont.

Ez a beszélgetés az egész napomat elrontotta. De miért is?

Pontosan sejthettem már akkor, hogy a kiabálás nem nekem szól. Nem vagyok érte sem felelős, sem a célzottja. Egy ember felhívott, aki x okból ideges, és történetesen rajtam vezette le. De ettől még szeret, és én is őt, nincs semmi baj, csak egyrészt rossz időben hívott, másrészt vele történt valami, amit minden bizonnyal nem tudok megoldani.

De az ember ilyenkor nem veszi sorba racionálisan a dolgokat, és nem távolítja el magától az ügyet, hanem egyre jobban belecsúszik érzelmileg a megbántottság örvényébe. Mélyen érintett a dolog, mivel magam is érzésekre voltam hangolva. Micsoda? Még egy ember szeretne a vállamra helyezkedni? Ki lesz még az, akinek az érzelmeit, életét, egészségét, és még nem tudom mijét kell cipelnem? Elkezdtem dühöngeni, sajnálni magamat. A fájdalom nagysága, mintha valami belső hőmérő higanyszála lenne, kúszott fel bennem, és már a szememhez ért, hogy valami szép esztétikai eredménye is legyen végre a sok-sok érzésnek.

Ezek a pillanatok lehetnek jók arra, hogy az ember írjon egy ilyen kis szösszenetet, még egy költemény is kicsusszanhat belőlünk, de arra biztosan nem alkalmasak, hogy normális körülmények között éljünk. Ugyanis az érzelmek vakká tesznek. Az ember átveszi a másik lelki töltését, hiszen mi mindannyian nyitottan közeledünk egymás felé, és mint az elektronegativitású atomok, kötődni akarunk.

Negatív érzelmeink könnyen alkotnak kötéseket, és mint ahogyan valami jó erős sav leadja protonját, úgy kerülünk mi is kedvező állapotba ahhoz, hogy egymás irányába forduljunk. De ez a kötés nagyon gyenge lesz. Az érzelmeink elvisznek lelkünk központjától akkor, ha azok nem kapcsolódnak valami erős központi lényeghez.

Sajnos velem ez nagyon gyakran megesik. Ha valaki valamit mond, könnyen azonnal úgy értelmezem, hogy az nekem szól. Mivel nyitott emberként szeretnék élni ebben a világban, folyamatosan egyfajta örökké bekapcsolt porszívóként felszippantok mindent, amit felém küldenek. Pedig azokat éppen nem nekem szánták sok esetben, hanem egy ismeretlen helyzetben adta fel valaki egy távoli ismeretlennek, akire az illető dühös.

Azt hiszem, megszámlálhatatlan a bajok száma, amelyek ehhez hasonló félreértésekből fakadnak világunkban. Sok esetben empátiás nyitottságunk csak sebezhető felületként jelenik meg rajtunk, mert érzelmeinkkel detektálunk olyan dolgokat is, amiket ezzel az érzékelésünkkel nem értünk jól.

Különösen a nők hajlamosak erre, és ezért gyakran megesik, hogy még házaspárok között is szinte megszűnik a kommunikáció: az egyik teljesen irracionális sorrendben érzelmeket hány a másikra, a nő. A férj pedig a ráció szkafanderébe öltözik, és nem ért semmit abból, amit felé küldenek.

Nagyon sok benzinkútnál kell még megállnom, nagyon sok könnycseppet kell feleslegesen ejtenem. Így tudok valóban segíteni másokon. Fájdalmas valóság, de épp kudarcunk vezet el arra, hogy ne csupán dipólusos kémiai egységként közelítsünk egymáshoz, hanem valami, vagy Valaki erős és közös vonzásában rendeződjünk erős kötődésekkel egymáshoz.