Huszonéves történet, tegnapi csoda
Rab Krisztina 2019. december 07.

Huszonéves történet, tegnapi csoda

 Véletlenek nincsenek, de a csodához néha kell egy kis segítség. És mikor, ha nem éppen mikuláskor?!

santa2.jpg

Farmernadrágos Mikulás

Hetek óta számolta, mennyit kell még aludni. Izgatottan készült, a térképen Télországot kereste, levelet "rajzolt", igyekezett "jó" lenni, s ha nem sikerült, már a "Meglásd, nem hoz neked semmit!" mondat is megtette hatását. Figyelt minden apró jelre, most a redőny rezdülése sem a Szélkirály műve volt, és a kondenzcsíkot is csak a négy szarvas vontatta szán hagyhatta az égen.

Amikor már csupán egyet kellett aludni, kipucolta a bakancsát, és nem nevette ki a húgát, amikor az azt mondta, hogy a Mikulás tesója a Krampusz, hanem a nagycsoportosok bölcsességével elmagyarázta neki, hogy a Mikulás tesója a Télapó.

A nagy napon a legszebb, a forgós ruháját vette elő, frizurakészítésnél nem nyafogott, és óvodába menet - mint mindig, ha izgatott - egyfolytában beszélt. A nagycsoport ajtajában most kérni kellett a búcsúpuszit, és elmaradt a szokásos nyakba csimpaszkodás is. Beszaladt, de még visszakiabált, hogy alvás után jöjjek érte, hátha késik az Ovimikulás.

Alvás után mentem érte. Szótlan volt, a frizurája szétesett, de nem érdekelte őt. Nem hisztizett, hogy a forgós ruhában mehessen haza, csendesen húzta fel a farmernadrágját. A bontatlan piros csomag láttán már tudtam: nagy baj van. Kérdeztem, mi történt, ki bántotta, de csak tőmondatokban felelt, hogy semmi és senki. Érdekelt volna, kinek mit hozott, mit mondott a Mikulás, de ő egy árva szót sem szólt. Aztán az óvoda kapujában sírva fakadt, és végre kibökte minden csalódottsága okát:

- Ez is csak ember volt, láttam a farmernadrágját.

(Magyarország, 1997. december 4-i szám)

Már rég nem a forgós ruha a kedvence, és frizurakészítésnél sem nyafog. Tulajdonképpen frizurát sem készít, jól áll neki, hogy mindig kócos, max lazán összefogja a haját a tarkóján.

A szeme viszont most is ugyanúgy csillog, mint sok évvel ezelőtt, és ahogy belép az ajtón, ugyanúgy ömlik belőle a szó, mint akkor. Millió dolgot csinál egyszerre, folyton nyüzsög, mesél, kérdez, telefonál most is, aztán nyitja a hűtőt, valamit enne, de leülni nincs ideje.

- Csak azért ugrottam be, hogy ezt itt hagyjam - rak le a kanapéra egy fekete hátizsákot. - Vigyétek el a Bácsinak!

A Bácsiról keveset tudunk. Egy ideig kérdeztük őt, de nem akaródzott neki beszélni a múltról, sem magáról, hát nem faggattuk tovább, és talán nekünk is jobb, ha nem tudunk mindent. Ő viszont folyton kérdez, mintha, míg magunkról mesélünk, hihetné, hogy közénk tartozik, hogy tartozik valahova. Mindennek örül - jó szónak, mosolynak, tányér meleg levesnek, bolyhodzott takarónak, szúrós kabátjára sebtiben felvarrt gombnak.

A hátizsáknak is örülni fog! Vadiúj, a D betűs sportáruházból való, benne három pár puha, vastag zokni, két pár jobb fajta kesztyű, és csoki, meg szaloncukor, banán és négy narancs, keresztrejtvényes újság, és toll, mert toll az mindig kell, meg elem a fejlámpájába, hogy bármikor keresztrejtvényezhessen.

- Jaj, a blokkot feltétlen dobjátok ki belőle! - fordul vissza az ajtóból - És mindenképpen érjen oda mikulásra! - köti a lelkünkre.

Úgyhogy tegnap volt egy utunk a Bácsihoz.

Bizonytalan léptekkel jött ki a házból, bizalmatlanul méregette a Dönci kutyáját vehemens csaholásra késztető látogatókat. Valamit morgott a szakálla alatt, Dönci abbahagyta az ugatást, farkcsóválva hebrencskedett a Bácsi körül, aki a kapuhoz érve felismert minket:

- Ho, ho, ho, micsoda meglepetés! - turkált pár számmal nagyobb farmernadrágja zsebében a kapukulcsért, aztán eszébe jutott, hogy nyílik az, csak meg kell emelni kicsit.

Egyszerre ölelt át mindkettőnket. Az udvariassági "hogy tetszik lenni?"-re csak legyintett, aztán már csak ő kérdezett, mi meséltünk, meg elemet cseréltünk a fejlámpában, visszaügyeskedtük a vitrázspálcát a konyhaajtóba vert görbe szögre, és a kezébe nyomtuk a hátizsákot!

- Megjött a Mikulás! - mondtuk neki egyszerre, apropót adva látogatásunknak.

Valamit morgott kócos szakállába, míg a hátizsák cipzárjával bíbelődött, aztán csillogó szemekkel ránk nézett, és végre elárult egy titkot magáról:

- Egyszer én is voltam Mikulás!