Martos Levente Balázs: Ha nincs időnk kibékülni saját magunkkal, előbb-utóbb mindenkire mérgesek leszünk
Madocsai Bea 2019. december 30.

Martos Levente Balázs: Ha nincs időnk kibékülni saját magunkkal, előbb-utóbb mindenkire mérgesek leszünk

A Központi Papnevelő Intézet rektora válaszol kérdéseinkre.

aa6_2.jpg

Hogy telt a karácsony? – kérdezzük ismerőseinktől, és érdeklődésükre magunk is szívesen elmeséljük, mivel töltöttük az ünnep napjait. De vajon hol vannak ilyenkor a szeminaristák? Később, felszentelt papként találkoznak-e az ünnepekkor felerősödő magány-érzéssel? Az egyedüllét perspektívája visszatartja-e a fiatalokat a papi hivatástól? Milyen az együttműködésük a világiakkal? Mit jelent az Ige megtestesülése? Hogyan bánunk mi magunk a szavainkkal?
Martos Levente Balázst, a Központi Papnevelő Intézet rektorát kerestem föl kérdéseimmel. 
A papnövendékek – mint minden rendes egyetemista – december közepétől már zárthelyi dolgozatokat írnak, a vizsgák lázában égnek, egy-két előrehozott vizsgát még az ünnepek előtt letesznek.  Karácsonyra az egyházmegyék hazahívják őket, ahol a püspökök maguk köré gyűjtik a kispapjaikat. Ez alkalmat nyújt arra, hogy találkozzanak, beszélgessenek egymással, hiszen az egyházmegyék növendékei olykor más-más helyen tanulnak.
Az általam ismert helyeken a karácsony úgy zajlik, hogy az egyes püspökségeken bekapcsolódnak az ünnepi szertartásokba. Van, ahol Szenteste megajándékozzák egymást, karácsony napján pedig felköszöntik az idős atyákat, akik a püspökség közelében laknak. Miután a kispapok részt vettek a karácsonyi ünnepi misén, hazautaznak a családjukhoz. Mindez része a hivatásukra való felkészülésnek, mert papi életükben is így lesz: a liturgikus események az ünnepet gazdagítják, a pap számára pedig az a szép ünnep, ha együtt tud ünnepelni a hívekkel. Csak a rákövetkező napokban tudja meglátogatni a rokonait.

Ön néhány évig Rómában tanult, volt, hogy kint töltötte a karácsonyt?

Húsz év távlatából már azt mondom, sajnálom, hogy nem volt egyetlen karácsony sem, amit ott töltöttem volna, hiszen december 20-án már mindenkit hazaengedtek. Biztosan érdekes tapasztalat lett volna ott karácsonyozni, de az az igazság, hogy akkor alig vártam, hogy hazajöhessek.

Aki fölszentelt papként elkerül vidékre, ha a szertatások után egy kicsit társaságra vágyna, és meghívná a két-három- sőt talán négy-öt szomszéd település papját, akkor is egyedül volna, mert ő maga a „szomszédos pap” az egész környéken. Vajon milyen érzés lehet a plébánosnak, amikor az éjféli mise után hazamegy, és leül egyedül…

Szerintem ha hazamegy az éjféli miséről, akkor nagyon igyekszik lefeküdni, mert másnap általában több szentmisét ünneplünk, sőt előtte éjféli miséje is lehetett néhány, mert ha több települést lát el, akkor több előrehozott „éjféli” szentmisét is bemutatott aznap.

Rendben, akkor nem szenteste, de karácsony napján, másnapján érezheti magát egyedül …
A papi életnek van szép oldala meg nehéz oldala is. A liturgikus alkalmak nagyon bensőségesek lehetnek, ha a híveket jól ismerjük, név szerint, és előre arra készülünk, hogy velük legyünk; máskor a fáradtság pillanatai jönnek, az egyedüllétet is biztosan megtapasztalja ilyenkor az atya. Biztosan örömet szerez neki a közösség, ha gondol rá, hiszen valóban szomorú, ha karácsony napján ebédre sehova nem hívják meg őt, vagy ha a karácsonyi ünnepnapok után nem lehet egy-két szabad napja. Gyakran adódik, hogy a papok megszervezik maguknak, hogy többen együtt elmenjenek pihenni még a Szilveszter előtt, mert az év végi hálaadás ismét olyan esemény, amire készülniük kell. 

Milyen jó lenne, ha karácsonykor a papnak azt mondanák a hívek, hogy befizettük plébános atyát huszonhetedikétől harmincadikáig üdülni. Mintha kevéssé gondolkoznánk azon, mire volna szükségük a papjainknak…

Komoly nehézség az, hogy a munkatársak helyenként nagyon hiányoznak. Olyan társadalomban élünk, ahol az egyházi közösségek számára rendelkezésre álló anyagi források már korántsem olyan bőségesek, hogy abból könnyedén tudnánk például sekrestyést, takarítót, plébániai házvezetőt fizetni, s ez a papság számára is egyre nehezebbé teszi az életet. Régebben a plébánia egyfajta „kényelmes helynek” számított, ma azt látjuk, hogy az élet alapvető háttér-feladatai mind nehezebben oldhatók meg. Ezért egyre inkább arra kell nevelni a fiatal papságot, hogy tudjon együttműködő lenni, tudjon segítséget kérni, tudjon az élet elemi dolgaiban eligazodni, és ha ezek a feltételek nincsenek meg, lássa meg, mit tehet értük. Ezek nélkül az egyszerű, de biztonságot adó dolgok nélkül az életük előbb-utóbb meglehetősen élhetetlenné válik.

Vajon a fiatal férfiakat távol tartja a papi hivatástól az egyedüllét perspektívája? Vagy húsz évesen bele se gondol az ember, hogy mi vár rá?
Én úgy látom, hogy a növendékek akkor jönnek szívesen, ha érzik, hogy szükség van rájuk. Általában a fiatalok oda mennek szívesen, ahol nagyot és fontosat tehetnek. Hogy a papi életünk folyamán az értékszemléletünk átalakul, az valószínű. Az idő múlásával egyre inkább megfogalmazódik, hogy mi az, amire igazán szükségünk van, mi az, ami nehéz. Ezt előre nem mindig lehet látni.

Ahogy az induló házasságban sem…
Ez így van, pontosan.
A papi életforma része, hogy valamennyit megengedjünk magunknak ezekből a fájdalmakból.
Mert lehet, hogy a karácsonyt nagyon szép fényekkel világítjuk be, és szép mondatokat tudunk mondani, de azért az élet senkinek sem teljesen kerek. Minden embernek át kell élnie veszteségeket, hiányokat, és a karácsony nem véletlenül úgy énekli meg a gyermek Jézust, hogy rossza a kiscsízmája, ázik-fázik, mindenféle nélkülözést szenved, mert ez az emberek tapasztalata. Én úgy gondolom, hogy papként ha ebből egy kicsi kijut, akkor nem arról van szó, hogy „igazságtalan a világ, és mindenki boldog, csak én nem”, hanem inkább hogy kaptam megint egy kis sarkantyúzást arra, hogy tudjam, miről beszélek. Hogy igyekezzem tényleg megnyílni mások gondja-baja előtt.

Az egyházközség megtartó, éltető közössége lehet-e a papnak?
Magyarországon nagy különbség van az egyes települések vallásossága, jellege, közösségi élete között. A városokban talán modernebb közösségi formák alakulnak ki, a pap kicsit el is vész talán a nagyvárosok sűrűjében, ugyanakkor ez sokszor eleven és személytől-személyig épülő közösségi élet is talaja lehet.
Kisebb helyeken az emberek talán természetes módon is nyitottak egymás felé, és hogyha a pap erre „vevő”, meg tudja szeretni az őt körülvevő embereket, akkor ott bár kevesebb „mozgalmi életet” tud is felmutatni, az emberek nagyon közel engedhetik őt magukhoz a maguk egyszerű módján.  A kérdés mindig az, hogy azokat a formákat, amik az adott helyen vannak, a pap el tudja-e fogadni az előtörténete, személyes múltja, saját kulturális hozzáállása függvényében. 
A növendékekben, fiatal papokban mindig van egy adag nyitottság, ugyanakkor mindig szükségük van bíztatásra, hogy amit tesznek, az értékes, az fontos része egy nagy egésznek, és ha nem is látják mindjárt az eredményeket, a hűségük, a helytállásuk minden nap hoz gyümölcsöket. Arról szó sincs, hogy ez könnyű volna, de a sok kicsi falu népe is tud nagyon hálás lenni, és lehetnek nehéz pillanatok az egyébként „elegánsnak” tűnő egyházközségekben is.

Mit jelent az, hogy karácsonykor az Ige megtestesülését ünnepeljük?

A karácsonyt ma nagyon sok helyen úgy emlegetik, hogy a szeretet ünnepe. Amiben nagy igazságot lehet felfedezni, hiszen az egész világ szeretetből, az Isten szeretetéből lett. A világ eseményei mögött szükségünk van egy értelmező Szóra. A világban van egyfajta titokzatosság, titok-szerűség, és a hitnek a szavai, a hitünk „jó híre”, az Ige arról szól, hogy az Isten ezt a világot szeretetből teremtette és a szeretetében akarja fenntartani; nem akarja hagyni, hogy ez a világ tönkremenjen, a gyűlölködés helyévé váljon. Amikor az első keresztények Jézust az Igének nevezték (János evangéliumában találkozunk leginkább ezzel a kifejezéssel), akkor tulajdonképpen azt állították, hogy az egész világ a Logoszban, az Isten megtestesült Igéjében válik érhetővé.
Ha eddig beszéltünk a papok nehézségeiről, akkor újra meg újra azt mondom, hogy ezeket el kell ismerni, de még sokkal inkább látni kell, milyen sok embernek van mindenféle nehézség az életében, mindenféle vesztesége, fájdalma.Az Igét, az Ige születését úgy ünnepeljük, mint aki kimondja a végső igazságot a világról, mint akiben érthetővé válik az egész világ. Sőt akiben ez az értelem kopogtat a szívünk ajtaján. 
Tehát valóban közel jön hozzánk, olyan alázatossá lesz, hogy ne tudjuk visszautasítani. Egy győztes uralkodót, aki leigázza az ellenfeleit, lehet nem szeretni. Az életet egy kisgyermek képében, aki védelmet és szeretetet kér, és szeretetet ad, nem lehet nem szeretni. Ilyen módon az Ige a világ értelmének, értelmességének kulcsa lehet számunkra, ami bár fölülről érkezik, de csak úgy, mint a felülről áradó fény, ami mindent átragyog, mindent megvilágít.

Miközben ezt az értelmet adó, megvilágosító, testet öltött Igét ünnepeljük, azt látjuk – elég ha belepillantunk egy-egy internetes bejegyzés kommentjeibe – hogy a beszédünk eldurvult, szavainkkal sértjük, megalázzuk, pocskondiázzuk egymást. Hogy juthattunk idáig?
Lévinas-tól gyakran szokták idézni, hogy a másik arca megszólít engem és úgy hat rám, mint valami szentség. A médiát nagyra kell értékelni, de a szó leértékelődése és az egymás közti kommunikáció eldurvulása részben média-jelenség, amely – nekem úgy tűnik – a személytelen virtuális térrel függ össze.
Ha valakivel találkozom és szemtől-szemben beszélgetek vele, akkor a jelenlétében mindenképpen felfedezhetek valamiféle erőt. Bár lehet, hogy ez a belőle áradó élet megijeszt, elzárkózom, a csigaházamba vonulok, leeresztem a sisakrostélyt, de mégis hat rám. A médiában ezek a hatások másként érvényesülnek, ha érvényesülnek egyáltalán. Itt gyakran felelőtlenebbek vagyunk.
Azt gondoljuk, hogy a csetszobában más nem lát bennünket. Olyasmiket vágunk a másik fejéhez, amit szemtől-szemben nem mondanánk talán. Közben a megnyilvánulásainkban polgárjogot nyernek olyan hozzáállások, viselkedésmódok, amiket a személyes viselkedésünkben nem engednénk meg. Valaki azt mondta, hogy
a televízió képernyőjén keresztül olyan embereket engedünk be a lakásunkba, akiket az ajtón keresztül sosem engednénk belépni.
És ez talán fordítva is érvényes: olyasmiket engedünk ki a saját szívünkön, amiket a fogunk kerítésén egyébként megszűrnénk. De nem tudom, hogy pusztán erről van-e szó; általában igaz, hogy ha nem marad idő kibékülni saját magunkkal, akkor előbb-utóbb mindenkire mérgesek leszünk.

Beszélgetőtárs: Madocsai Bea