Igazság a hazugládában
Dr. Fekete Ágnes 2020. január 08.

Igazság a hazugládában

A kádárizmusban ismerőseink néha így szóltak: No hallgassuk meg, mit mond a „hazugláda”. Igy hívták a rádiót vagy a tévét. Lehetséges, hogy hallunk benne tényeket, de az egész úgy ahogy ott van, nem így történt mégsem.

kep_15.png

Akkoriban ki nem mondott társadalmi konszenzus volt, hogy a hivatalos médiumok hazugságládák! Most csak intuíciómra hagyatkozom, amikor azt mondom, mai társadalmunkban még nincs meg ez a konszenzus. Egyre több embertől hallom azonban, hogy kikapcsolja a híreket. Ez inkább egyfajta menekülés. Mert annyira bonyolult minden: odaadnak néhány puzzle darabot, és ezekből a töredékekből kell kitennünk az egész képet. Odacsöppentenek némi információt, azt is körítéssel, és értsd meg az egész világot! Eleve módjával ismerhetjük meg azt a korszakot, amiben élünk, mert túlságosan közel van hozzánk, és érzelmileg nagyon érint. Mégis az a benyomásom, hogy ma ugyanúgy hazugládákat hallgatunk és nézünk.

Nyilván a módszerek változtak. Mintha a reklám lenne ezeknek a ládáknak a zászlós hajója! Elhallgatások, pontatlan kiemelések, torzítások mind-mind csordultig tömik a kommunikáció ládáját. Azt is tapasztaljuk, hogy nem a jóízlésnek, a „közjó”-nak megfelelő adások, hírek kerülnek túlsúlyba a tömegtájékoztatásban. Egyáltalán léteznek még ezek a fogalmak? Pedig az emberi psziché jellegéből következően létezniük kell! A „köz” pedig dobálja a hátán ezeket az eszközöket, ki tudja merre? A valóság vibrál körülöttünk, érezzük, hogy gyors tempóban változik a média, és mintha visszakapta volna hazugságláda szerepét. De nincs társadalmi konszenzus.

Viszont az egyház, bármit szól is, ebben a fenti keretezésben jelenik meg. Millió álhír, elfogultság, téveszme, manipuláció helyszínén jelenít meg – legalábbis ezt reméljük – valami mást. Ugyanabból a ládából bújik elő ez is, az is. Van, aki éppen ezért ösztönösen, zsigerből lenéz mindent, ami ebben a közegben megjelenik. Ők vannak kevesebben. Ezzel a csoporttal az a nehézség, hogy erős bűntudatot kelt a véleményük: minek hallgatni az ilyenekre! Olyan vagy, mint egy birka, a nyájjal mész akármerre!

Úgy látom, hogy leginkább az együttérző szeretet magatartása segíthetné az egyház kommunikációját . Elég először a saját szokásainkra figyelnünk ahhoz, hogy megértsük azokat az embereket, akik elvesznek az információk tengerében. Mi magunk is kattintgatunk ide is, oda is, nekünk is elmegy feleslegesen az időnk, és ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk, mint bári más a hazugládával szemben. Az első és legfontosabb, hogy ha az egyház megszólal, azt ne fölényesen tegye, ne úgy, mintha mi kívül lennénk ezen a világon, és mintegy felülről beleszólunk a hazugság világába. Együtt kerülünk bele a hazugság világába, és ezért szánakozó szeretettel nézhetjük saját szerencsétlenségünket is. Éppen ezért jó lenne nem támadva, tagadva és lehurrogva beszélni "azokról", akik persze nem mi vagyunk, és buta fogyasztói a médiának.

A másik jó út az lehet, ha a látássérültekre gondolunk, de a legjobb, ha beszélgetünk velük. Tapasztalhatjuk, hogy ők másként hallanak egyszerűen azért, mert egy érzékelési csatorna kimarad az életükből. Mivel nem látnak, ezért nagyon intenzíven hallanak meg mindent. Az információk kiszitálásában segít az, ha elengedjük például a képeket. A rádióban különös tapasztalatom volt ez: koncentráltabban lehet átadni az üzenetet azáltal, hogy szemükkel nem érzékelnek az emberek, és lélekben közelebb is kerülök a hallgatókhoz egyszerűen azért, mert elképzeljük egymást. Talán jó módszer lehet az, ha néha elengedjük a képeket, vagy valamit kiveszünk a rendszerből azért, hogy jobban halljunk és jobban lássunk. És Arról beszéljünk, akiről szólnunk kell igazságként a hazugládában is!