Fabiny Tamás: Nem hiszek a könnyelmű ökumenében
Gégény István 2020. január 18.

Fabiny Tamás: Nem hiszek a könnyelmű ökumenében

A Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnökével az Úrvacsora Évének meghirdetése kapcsán beszélgettünk a keresztény egységtörekvés aktuális témáiról.

f2_1.jpg

Az Úrvacsora Évének egyik nevesített célja az elfáradt európai kereszténység megerősítése. Merész vállalásnak tűnik.
– Illő szerénységgel, saját számarányaink tudatában határoztuk meg ezt a célt. Úgy gondolom, az egyházak akkor fognak tudni hozzászólni igazán a társadalmi kérdésekhez – beleértve Európa megújítását, ami részben politikai, részben gazdasági, ökológiai kérdés is –, ha képesek a lelki megújulásra. Mert szerintünk Európa megújulása elsősorban lelki kérdés. Ez pedig az egyházak feladata, hiszen a politikusok dolga, hogy jól kormányozzák az országokat, de a lelki feladatokat bízzák az egyházakra. Nem baj, ha egy politikus elkötelezett keresztény, vagy egy lelkész megszólal közéleti kérdésekben, de van egy alapvető szereposztás. A lelki megújulásért az egyházak felelősek. Amikor Pál apostol Európába hozta a kereszténységet, ez a folyamat egy látomással kezdődött, ahogy az Apostolok cselekedeteinek 16. fejezetében olvashatjuk. Egy macedón férfi megjelent az apostolnak álmában, és kérte: jöjj, siess segítségünkre! Én úgy látom, ez arra utal, hogy az antikvitásban megfáradt Európáról van akkor szó, amikor a görög-római világ már kezdett dekadenciába hajlani, s ez az álom ennek a hanyatló Európának a segélykiáltása volt. Ekkor érkezett Pál apostol az evangéliummal Európába.

– Európa tehát ma is segélykiáltást fogalmaz meg az egyházak felé, hogy újuljanak meg, ezáltal segítsék a kontinens megmaradását?
– Így van. Nagyon sok dekadens jelet látunk ma is, nyugaton és keleten egyaránt.

Azok közé tartozom, akik szerint keleten is van bőségesen probléma, nem kell nekünk másokra mutogatni, a saját portánk előtt is söprögethetünk.

Magyarországon is számos jele van a szekularizációnak, elpogányosodásnak, az újpogányság megjelenéséről évekkel ezelőtt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is kiadott egy körlevelet, annak számos tételét érdemes lenne újra elővenni. Hasonló helyzet volt a reformáció korában, amikor Európa sok szempontból a hanyatlás jeleit mutatta. Erre volt egyfajta válasz a felvilágosodás, a reneszánsz, a könyvnyomtatás, Amerika felfedezése, s ehhez adta a lelki megújulást a reformáció.

– Noha az Úrvacsora és az Eucharisztia elválasztja a katolikusokat az evangélikusoktól, de az elmúlt évtizedekben mégiscsak érzékelhető közeledés történt a keresztény felekezetek között. Van mit ünnepelnünk 2020-ban az egységtörekvések terén?
– Amikor lelkészi szolgálatomat kezdtem a '80-as évek elején, az ökumenikus imaheteket úgy tartottuk meg, hogy csak a protestáns felekezetek kapcsolódtak be, "kis ökumené" valósult meg. Emlékszem, nagy áttörés volt, amikor annak az évtizednek a második felében a katolikusok is megjelentek ezeken az alkalmakon, kölcsönösen meglátogattuk egymást. Az igeliturgiában már egyek tudunk lenni, a szószékközösség már megvalósult, de az oltárközösség még nem. Ez a következő feladat, ami komoly teológiai munkát is jelent - tovább kell tárgyalnunk róla, hogy mi az egyház, ki a pap, mi történik a szentmiseáldozatban... Ezeket mind végig kell venni. Nem hiszek a könnyelmű ökumenében, hogy minden mindegy, gyakoroljuk az interkommúniót, menjünk együtt az oltárhoz, közben azt se tudjuk, mit veszünk magunkhoz. Ennél sokkal komolyabb dologról van szó. Mindeközben úgy gondolom, a vegyesházasságban élők lehetnek az ökumené előretolt helyőrségei. Még a saját családomban is megtapasztaltam ezt: a nagymamám katolikus volt, a nagypapám evangélikus. Miután ők evangélikus templomban kötöttek házasságot, a nagymamám el volt tiltva sokáig a katolikusok részéről a gyónástól és áldozástól emiatt. Aztán, amikor az édesapám lelkész lett, és a nagymamám jó szándékkal megkérdezte a papjától, hogy elmehet-e meghallgatni a fiát az evangélikus templomba, nem kevesebbet mondott neki az a pap, mint azt, hogy jó, hát menjen el, mégis a fiáról van szó, de lélekben ne legyen ott, csak testben. Ma már égnek áll a hajunk az ilyen hozzáállástól, de innen indultunk. Jelenleg sokkal előrébb vagyunk, de a fennálló vitákat le kell folytatni, nem szabad a párbeszédet elkenni – folyamatban is vannak ezek a dialógusok, a Reformáció Emlékéve jó lehetőséget kínált erre hazánkban. Zajlik a közeledés. Visszatérve a vegyesházasságban élőkre:

akik korábban egyfajta büntetésként élhették meg a családon belüli felekezeti különbségeket, napjainkban sokkal inkább élharcosai lehetnek az ökumenének, akár már azzal, hogy részt vesznek közösen egymás liturgiáin.

Ferenc pápa esetében azt látom, hogy a doktríner megközelítés helyett inkább pasztorális oldalról tekint az egységtörekvésekre, és ma erre a pasztorális hozzáállásra van szükség, a tanítás komolyan vételével egyidejűleg.

Az Úrvacsora Évének megnyitóján készült fotóink az alábbi képre kattintva tekinthetők meg

– Az irány tehát egyértelmű. De akkor az Úrvacsora Éve is ezt a közeledést szolgálná?
– Ezt a kezdeményezést gesztusnak szántuk, amelyről előzetesen személyesen tájékoztattuk Erdő Pétert. Nagyon jó ízű beszélgetést folytattunk, a bíboros pozitívan fogadta a szándékunkat, s megértette, hogy rá szeretnénk erősíteni a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus céljaira a magunk szerény lehetőségeivel, nem véka alá rejtve, hogy saját híveink megerősödését is szolgálhatja ez a különleges esztendő.

Beszélgetőtárs: Gégény István