Gyulay Endre: Több lenne a papi hivatás, ha mosolygósabbak lennének a papjaink
Gégény István 2020. január 23.

Gyulay Endre: Több lenne a papi hivatás, ha mosolygósabbak lennének a papjaink

Hajléktalanokat gondoz, egyidős a szegedi dómmal, pápamobilon utazott, aktív tagja a SZEMlélek Klubnak. Nagyinterjúnk a 90. születésnapjához közeledve is energikus főpásztorral.

gy001.jpg

Névjegy - Gyulay Endre

1930. szeptember 17-én született Battonyán.
1951-ben szentelték pappá.
1972-től spirituális a szegedi papnevelő intézetben.
1987-ben püspökké nevezte ki II. János Pál pápa. Ebben az évben fel is szentelték, a Szeged-Csanádi Egyházmegye megyéspüspöke lett. Jelmondata: "Föltámadott... ne féljetek!"
1993-tól a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia alelnöke, az egyházi ingatlanokat rendező kormánybizottság tagja
1999-ben a Magyar Cserkészszövetség elnöke.
2006-ban nyugalmazott püspök lett.
Szeged, Battonya és Ásotthalom települések díszpolgára.

– Ismert teológiai kifejezés a "már és még nem", Isten Országával kapcsolatban szoktuk használni. Az Ön esetében fordítva érvényesül a kijelentés: "még és már nem", hiszen még aktív lelkipásztori szolgálatot lát el, de már nem püspöke annak az egyházmegyének, amelyben tartózkodik. Hogyan éli meg ezt a helyzetet?
– Az Egyházi Törvénykönyv világosan fogalmaz: 75 évesen a megyéspüspöknek be kell nyújtania a lemondását. Ezt a nyugalmazott püspöki állapotot be lehet tehát ütemezni az életbe – a végét, hogy meddig tart, azt nem. Úgy látszik, az én helyzetem kivételes. Erre az állapotra tehát fel lehet készülni. Azt tudtam, hogy nem szeretnék a püspökség épületében maradni, mert úgy gondoltam, nem jó a további döntések közvetlen közelében lenni. Volt egy lakás a tulajdonomban, de a lábam már nem bírta volna az onnan való közlekedést, mindegyik plébániától távol esett, ezért az ingatlant a püspökségnek ajándékoztam. Szeged díszpolgáraként viszont kaptam egy lakást a dóm közelében, amelyben azóta is bérlőként lakom.

– Arról a szegedi dómról van szó, amely egyidős Önnel: mindketten idén lesznek 90 évesek.
– Szeptemberben leszek 90, ha még megérem. De ezt nem tudhatom.

– Amit eddig megélt, mindenképp óriási távlatot jelent. Hogyan kezdődött az életpályája?
– Jóapám segédjegyző volt Battonyán. Ott születtem, az elemi iskoláimat is ott végeztem. Édesanyám meghalt 9 éves koromban, emiatt a jegyzők országos árvaházában volt lakásom Budapesten gimnazistaként. Amikor jóapám 2-3 évvel édesanyám halálát követően agyvérzést kapott, vége volt a szülői keresetnek. Ekkor a legolcsóbbnak számító gimnáziumba kerültem Hódmezővásárhelyre – ez egy református intézmény volt. Onnan a szegedi kisszemináriumba jelentkeztem, s azóta nagyjából szegedi lakos vagyok, kivéve a kápláni időket.

– A kisszeminárium kifejezés Kaszap István élettörténetéből lehet ismerős, de több olvasónak talán újdonságot jelenthet, hogy miről is van szó.
– Ez egy papok által vezetett sajátos kollégium volt 18 év alatti fiúknak, akik onnan kijártak világi gimnáziumba. Egyébként

Budapesten éreztem meg a papi hivatásomat, egy úrnapi körmeneten. Az a kérdés fogalmazódott meg bennem: "mi lenne, ha te vinnéd?"

Ez a mondat a mai napig megmaradt bennem, ezért jelentkeztem a kisszemináriumba is.

– 2020-ban másodjára rendeznek eucharisztikus kongresszust Budapesten, Ön pedig megélte már az előző, 1938-as alkalmat is. Bár kisgyerek volt, de őriz valamilyen emléket arról az eseményről?
– Épp abban az esztendőben voltam elsőáldozó, de nem Budapesten, hanem Battonyán. Közvetlenül nincs emlékem a kongresszusról, csak a későbbiekben tekintettem vissza képek, hírek által arra az alkalomra.

– A kongresszus után hamarosan jött egy világháború, majd azt követően a történelemkönyvekből is ismert politikai folyamat kísérte az Ön szemináriumba lépését.
– 1948-ban talán még nem, de 1950-ben már világosan látszódott, mi következik. Heten voltunk szeged-csanádi egyházmegyés papnövendékek az összesen 13 fős évfolyamunkban, az egész szeminárium a jezsuiták tevékenységére épült. Páter Hunya volt a lelkivezetőnk, nagyon komoly teológiai alapképzést kaptunk, egészen kiváló oktatóink voltak. Ám jött a szerzetesek elhurcolása, s miután a kalocsai szemináriumot bezárták, az ottani tanárok átjöttek Szegedre, s nagyjából ők folytatták a tanítást. 1953-ban szenteltek bennünket, mind a hetünket, ez volt az utolsó "nagy" évfolyam az egyházmegyében.

gy07.jpg

– Következtek a kápláni évek.
– Röszkére kerültem, ahol folyamatosan értek a különböző "kedvességek" az állam részéről. Utána Ásotthalom, majd Gyula következett, utóbbi kifejezetten szép időszak volt. Igyekeztem különösen a fiatalokkal foglalkozni, de utólag megtudtam, hogy ott is

kiemelt figyelemmel kísérték a szolgálatomat a hatalom emberei, mert amíg nem voltam otthon, házkutatást tartottak nálam. Nem jártam el a békepapi gyűlésekre, gondolom, ezzel érdemeltem ki a különös bánásmódot. Gyuláról Domaszékre kerültem, ahonnan 1 éves "üdülésre" vitték a börtönbe az elődömet, koholt vádak alapján. Akkoriban ez divatban volt.

Domaszéken volt egy kis affér, mert a templom 25 éves alkalmából tartott ünnepre eljött a püspök úr is, ott volt 25 ministráns. Utána együtt ebédeltünk a püspök úrral, de akkor még nem szólt arról, amit csütörtökön levélben megírt: áthelyezett Mezőhegyesre plébános-helyettesnek. Meglátogattam, s jeleztem, hogy szívesen megyek bárhová, csak mégis jó lett volna, ha erről ott, az ebédnél szól. A püspök úr ezt válaszolta: tudod, fiam, van, amit az ember vasárnap még nem tud, kedden pedig aláír. A Mezőhegyesen eltöltött 7 év után Makóra kerültem a szervita kápolnába, csodálatos hely volt. Mozgalmas időszak volt, rengeteg gyónóval, aktív hitélettel. Mezőhegyes is mozgalmas volt, csak inkább állami, tanácselnöki részről. Makón ért a felkérés, hogy tanítsak a szemináriumban és legyek spirituális, lelkivezető. Ezt követően Szeged-Rókusra kerültem, ott voltam először írásban plébánosnak kinevezett plébános.

– Erre 30 évet kellett várnia a szentelése után. Ezen az állomáshelyén érte egy igazán különleges felkérés.
– A nagy fordulat előtt két évvel – akkoriban nem nagyon hittem, hogy itt bármiféle fordulat lesz – az akkori szegedi püspököm szólt, hogy azonnal menjek Budapestre, Colasuonno érsek szeretne velem beszélni. Kérdeztem: ez valami komoly dolog? Azt válaszolta: igen, fiam, komoly, komoly! Az érsek közölte: a Szentatya kívánsága, hogy püspök legyek. Azt nem tette hozzá, hogy hol.

– II. János Pálról beszélünk.
– Így van. Mondtam, hogy ezen gondolkozni kéne. Azt felelte: hát gondolkozzon! Majd 3 perc múlva megszólalt: még mindig gondolkozik? Megtudtam, hogy a Szentatya beleegyezett, azon még jobban csodálkoztam, hogy Miklós Imre ebbe beleegyezett.

– Utóbbi személy az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője volt.
– Igen. Miklós Imre államtitkár élők és holtak ura volt mindenféle egyházi ügyben.

– Együtt szentelték Önt Konkoly Istvánnal és Seregély Istvánnal. Már a végén járunk, de még az előző rendszerben. Mennyire volt beleszólása az államnak a püspöki kinevezésekbe?
– Ekkor még volt beleszólása az államnak, de minket egyből megyéspüspöknek neveztek ki, holott korábban "kipróbálták" a jelölt püspököket, mielőtt valamely egyházmegye élére kaptak volna megyéspüspöki megbízatást.

– Vajon mi lehet az oka, hogy annyi káplánkori vegzálás után beleegyezett az állam az Ön püspöki kinevezésébe?
– Nem tudom. Azt tudom – utólag –, hogy mindenkihez vagy az ÁEH, vagy az ÁVO kiküldött egy urat néhány alkalommal beszélgetni. Én is kaptam egy főhadnagy urat, aki többször eljött hozzám. Ez nem volt gond számomra, mindenféle párttaggal is beszélgettem, de akkor semmit nem lehetett tudni arról, hogy mit akar. Csak az én életemről beszélgettünk, senkiről nem kívánt beszámolót. Búcsúzóul mindig elmondta, hogy majd még visszajön nemsokára.

gy03.jpg

– Ez akkor alighanem a püspöki kinevezés előtti puhatolózás volt.
– Biztosan. De erről akkor semmit nem tudtam, ahogy a kinevezésemig arról sem volt fogalmam, hol leszek püspök. Úgy emlékszem, Seregély Istvánék kaptak némi gondolkodási időt, nekem csak az a pár perc jutott.

– A rendszerváltás sokféle értelemben felszabadulást jelentett a keresztény felekezetek számára is, e folyamat részeként megkezdődött a korábbi államosítások ellentételezése, ami rengeteg épület visszaadását, avagy csereingatlan biztosítását is magával hozta. A tízezres volumenű ingatlantömeget érintő tárgyalásokat Ön irányította. Hatalmas feladat lehetett.
– Kicsit korábbról kezdeném a válaszadást. Amint említettem, 1987-ben én nem éreztem, hogy itt változás lesz. A püspökké szentelésemkor Miklós Imre elbúcsúztatta az elődömet, majd köszöntött engem, a püspöki kar részéről Paskai László üdvözölt. Én is mondtam pár mondatot, például azt, hogy

nekem nagyon tetszenek Lékai bíboros apró lépései, csak egy kicsit meg kéne azokat gyorsítani. Miklós Imrének rögtön előjött az arczsábája,

s két héttel később, az egri püspökszenteléskor is visszautalt erre a mondatomra. Szendi József veszprémi érsek egy évre rá állami tisztségviselők előtt világosan megfogalmazta, hogy szabadság kellene az egyházaknak. Szintén 1988-ban írtam egy cikket, amit nem közölt le az Új Ember katolikus hetilap, az akkori Magyar Hírlap viszont igen, s ebben Szent Sebestyén életpéldája nyomán fölvetettem, hogy minket is 40 évig nyilaztak, segíteni akarunk, vissza kéne adni az egyházaknak az iskoláikat, szerzetesrendjeiket, a hitoktatást. Ezt nem köszönte meg az ÁEH vezetője, de a püspöktársaimtól sem kaptam érte elismerést. Aztán beköszöntött az új világ, amelynek sokkal nagyobb jövője lett volna, ha nem jön közbe a kommunista miniszterelnök. Horn Gyula ugyan nem csinált nagy botrányokat egyházi téren, de mindenki azt hitte, hogy itt a vége. Jelentős visszaesés vette kezdetét.

– Pedig Seregély István egykori egri érsek a SZEMléleknek adott interjúban elismerőleg szólt az 1997-ben megkötött Vatikáni szerződés kapcsán Horn Gyuláról.
– Annak az előkészítésében is benne kellett lennem. Ahogy megszülettek a megállapodások, elkezdődött az ingatlanok visszaadásának folyamata, aminek koordinálását rám bízta a püspöki kar. Kegyetlen dolog volt. Minden esetben igazolni kellett, hogy az államosítás napjáig az adott épület az egyház tulajdonában volt, milyen értéke lehetett akkor, milyen értéket képvisel az ingatlan most, ezeket okiratokkal bizonyítani, mindent mindenkivel – polgármester, plébános stb. – letárgyalni. Két éven keresztül 2-3 havonként több napot csak emiatt kellett Budapesten töltenem. Az államot egy államtitkár képviselte, a katolikus egyházat én.

– Nemrég egy televíziós műsorban megkérdezték tőlem, mi lesz a magyar társadalommal most, hogy Beer Miklós nyugdíjba ment – merthogy ő igen aktívan megszólalt társadalmi kérdésekben. Talán kevesen emlékeznek rá, de a ’90-es években Ön egészen hasonló közéleti aktivitást folytatott, gyakran szerepelt az akkor még sokkal ritkább televíziós műsorokban, publicisztikákat írt, interjúkat adott különféle lapoknak, bátran kilépve a templomok falai közül. Igaz ez a visszaemlékezés így?
– Sajnos igaz.

– Miért sajnos?
– Merthogy szidtak eleget akkoriban, minden oldalról.

– Püspöktársak is?
– Olyan is akadt. Mindig azt csináltam, amit a lelkiismeretem mondott. Például minden választás előtt írtam – nem azt, hogy kire kell szavazni, hanem azt, hogy mi a katolikus egyház társadalmi tanítása. De egyébként is elég sok interjút készítettek velem, sokat kérdeztek tőlem.

– Ön volt a megszólítható püspök?
– Mondhatjuk így is. Olyannyira, hogy a püspökkari gyűlések végén egy ideje vannak sajtótájékoztatók, s engem egyszer ott hagytak, hogy "akkor válaszolj". Aztán ez rám ragadt anélkül, hogy bárki hivatalosan kinevezett volna. De a legnagyobb élmény az volt püspökként, hogy a jegyesség, házasság területe után rám bízták az ifjúság ügyeit. Elindult a vezetőképzés, a Regnum Marianum közösség modellje alapján építkeztünk. Ennek egyik kicsúcsosodása a pápalátogatás volt, azon belül is az ifjúsággal való találkozása, amelyet nagyon fontosnak éreztem, ezért alaposan előkészítettünk.

– A házasság, jegyesség olyan terület, amelynek kapcsán bőven felmerülnek manapság is súlyos morális kérdések.
– Több, mint 25 éve már annak, hogy a gyermekre vágyó párok lombikbébi programokhoz fordulása miatt, valamint a családtervezés során alkalmazott tabletták, eszközök, az abortusz kihívásaira válaszként meghívtam a Billings házaspárt hazánkba, hogy az általuk kidolgozott módszer kapcsán tanfolyamokat tartsanak. Kétszer is jártak Szegeden. Módszerük segítséget jelent a nem szervi betegségben szenvedők gyermekvárásában, ahogy megoldást kínál annak pontos meghatározásához is, amikor a testi kapcsolat nem jár fogamzással. A Billings-módszer pontos betartásával elkerülhetőek lennének az abortuszok, a házasélet gyermekáldása is elősegíthető. Napjainkban országosan, több településen segítik ilyen képzéssel a házaspárokat. Mulasztásomnak érzem, hogy akkoriban nem rendeltem el kötelezően a jegyespárok oktatásához ennek a módszernek a helyes ismertetését is.

– Beszéljünk egy kicsit az imént említett pápalátogatásról is, elsősorban az ifjúsági estről! 1991-ben járunk.
– Nagy munka volt ennek az előkészítése, de nagy ajándékként éltem meg.

A pápamobillal távoztam a stadionból, s amikor mentem vissza a saját autómhoz, a takarítóktól hallottam, akikkel találkoztam, hogy ők még ilyet nem láttak. Ennyi fiatal és sehol eldobva se üveg, se cigaretta.

A debreceni ökumenikus találkozást is én vetettem fel, hogy miért ne lehetne ennek a helyszíne a pápa jelenlétében a református nagytemplom? Nem ment egyszerűen, mert bár a református püspök úr nyitottan állt az ötlethez, de pár héten belül a presbiterek tiltakozni kezdtek: szó sem lehetett részükről arról, hogy a pápa oda belépjen. Elkezdődött egy alkudozás, végül sikerült megállapodni, a Vatikán is elfogadta a helyszínt és a feltételeket. Itt történt a gályarabok emlékművének megkoszorúzása is, amely kapcsán még a bevonuláskor sem tudtuk, hogyan fog pontosan lezajlani. A pápalátogatás körüli feladatok püspöki szolgálatom csúcsát jelentettek, de egyházmegyémben sok más dolgom is akadt. El kellett indítani az egyházi oktatási intézményeket, noha már az utódom indította be a katolikus iskolákat nagy számban.

gy09.jpg

– Úgy tudom, Ön kritikusan szemléli az egyházi iskolák elszaporodását.
– Itt is visszább tekintenék. Mielőtt 1993-ban megtörtént az egyházmegyék határainak módosítása, egy most hozzánk tartozó település még a Váci Egyházmegyéhez tartozott. Ők nagyon helyesen visszaigényelték a korábbi egyházi iskolát, de szeptemberben már én indítottam el ott az oktatást. Az igazgató református volt, a 40 körüli tanítóból körülbelül 30 párttag volt. Miután egy az egyben lett visszaigényelve az intézmény, ők is maradtak – azt kértem, hogy legalább az egyház ellen ne beszéljenek. Ma ugyanez a kérdés: van-e elegendő megfelelően képzett, hitvalló pedagógus, szerzetes, akik képesek lelket adni egy iskolának?

– Ez nem költői kérdés, ugye?
– Nem. Válasz is van rá: nincs elég hitvalló pedagógusunk. De a dolognak van egy igazi rákfenéje: a szülők keresik a jó iskolát – nem erkölcsi értelemben, hanem a jó végzettség, jó továbbtanulási lehetőség tekintetében –, az intézmények pedig akkor kapják meg a fejkvótát, ha elegendő diákjuk van. Így aztán a felvételinél az a legfontosabb, hogy a létszám kilegyen, s a növendékek egy részének nemhogy mákszemnyi otthonról hozott hite lenne, hanem nem is érdekli őket ez a téma. A szegedi piarista gimnáziumban nemrég egy vasárnapi osztálymisén heten voltak jelen a harminc körüli létszámú osztályból. Ezek létező nehézségek szerintem majdnem minden egyházi iskolában. Nincs az a mag, ami átjárná ezeket az iskolákat, néha a plébános be sem megy az adott egyházi iskolába, a hitoktató is legtöbbször világi, így az adott intézmény igazából függetlennek tekinthető, csak a püspökségtől függ. Ennek a helyzetnek a megoldását komolyan kellene venni.

– Olyan kritika is éri az egyházi iskolák elszaporodását, hogy ezáltal kevésbé térnek be a plébániára a fiatalok. Ön is így látja ezt?
– Félig igen, félig nem. Sok esetben előnyös az iskolában a hitoktatás, hiszen ott a tábla, sok dolgot lehet szemléltetni azzal szemben, hogy egy kicsiny sekrestyében összezsúfolódva próbálnánk hittanórát tartani. Viszont a gyerekek nem csupán hittanórára jártak be a plébániára, hanem jöttek ministrálni, játszani, tanulni. Elemista koromban Battonyán ott éltünk a plébánián – de akkoriban két káplán, egy hittanár meg a plébános volt 8-10 gyerekre. Ma egy pap van, neki meg számos filiája. Ma is van számos olyan plébánia, ahová bejárnak, játszanak a fiatalok, de már nagyon más világ van. Ha a plébános nem ér rá, legalább legyen ott valaki. Az elsők között voltam, aki püspökként elkezdtem az akolitusok képzését. Ők olyan laikusok, akik megfelelő alapképzést követően áldoztathatnak, temethetnek, igeliturgiát tarthatnak, hitoktathatnak, jegyesoktatást tarthatnak, ifjúsági csoportot vezethetnek. Volt Újszegeden egy fiatal akolitusom – jobban szerették az ő temetését, mint egyik-másik pap szolgálatát. Ez az akolitus értett a fiatalok nyelvén is, de megházasodott, elment, a történet ezzel véget ért, de a fiatalok egy része így is maradt. A laikusok beépítése az egyházba rettenetesen sürgető feladat lenne.

– Már csak azért is, mert a paphiány mértéke egyre aggasztóbb. Miben látja Ön a megoldást?
– Az a fő probléma, hogy kevés gyerek születik. Régen egy grófi családban született négy gyerek: ez birtokos lesz, amaz minisztériumba kerül, ő pedig elmegy papnak. Persze, hogy kellett hivatás is hozzá, de ez az alaphelyzet ma nem adott – nincs átlagosan négy gyerek, a vallásosság sem jellemző. A társadalom más irányba viszi a gondolkodást, a szexuális beállítottság, amibe beleengedték a fiatalokat, minden ellene hat, hogy a papságot válassza valaki. És még egyet mondok:

a papok nem mosolyognak, hanem sírva járnak, hogy jaj, milyen kevesen vagyunk, jaj, jaj. Ezt a jajt nem óhajtja egyetlen fiatal sem. Olyan nincs, aki ilyen hivatást keresne magának.

– Vagyis a papság is tehet róla, hogy csökken a papság létszáma?
– Leginkább az, hogy nem kapnak teret a civilek. Emlékszem, röszkei káplán koromban sok fiatal lány alkotta az énekkart, s a fiúk, akik akkoriban ministráltak, mikor püspökként visszamentem, felnőttként, nagy bajusszal kikövetelték, hogy a püspöki misén asszisztáljanak. Az életnek az indításáról beszélünk. Nagyon sok dolgot lehetett már akkoriban is tenni, és ma a káplánok helyett ott kellene lenni azoknak a fiataloknak, akik családban élve is tudnak pár órán át valamit tenni a plébánián. Több lenne tehát a papi hivatás, ha mosolygósabbak lennének a papjaink. Az sem mindegy, mit mondok a szószékről. A mai nyelven kell megszólalni, érdeklődést kell felkelteni. A hivatás Isten ajándéka, vele kell megbeszélni, mit és hogyan...

– Erre mondhatja majd néhány pap, hogy szívesen mosolyogna többet, de annyi teher van rajta – adminisztráció, fíliák, a kevesebb papból fakadóan aránylag több egységnyi tennivaló –, hogy örül, ha valahogy ellátja a tennivalóját.
– Ha én elmegyek egy szentmisét bemutatni, ahol felemelem Jézust, és ezt csak én tehetem meg, az akkora öröm kell, hogy legyen! Hiszen ennél nincs nagyobb dolog a világon, ez nem jelenthet terhet! Benne kell, hogy éljek. Bár közel van ide a dóm, de nekem a rossz lábammal 6-8 perc, míg sziszegve megteszem az utat. Mégis örömmel teszem, mert mindig van gyónó, elsőpénteken nem nagyon van 25-nél kevesebb. Hetente kétszer gyóntatok, misézek is. Ha hívnak búcsúba, elmegyek, igyekszem közérthetően beszélni. Régen is kértem visszajelzést, a ministránsokat is gyakran faggattam, hogy mire emlékeznek a beszédemből. Ha vissza tudták mondani a lényeget, akár egyetlen mondatban, akkor örültem. Ki kell a papságnak szélesítenie az önkontrollt.

gy04.jpg

– Kémeim jelentették, hogy időnként nyakába veszi a környéket, és meglátogat hajléktalanokat, kis szeretetcsomagokat visz nekik. Meg tudja erősíteni ezt az értesülést?
– Nem pont így, de igen.

– Miből fakad ez a jótékonykodási kezdeményezése?
– Ez együtt jár még csak nem is a papsággal, hanem a kereszténységgel.

– Mégsem hallok túl sok ilyen történetet – egyetlen budapesti pap ismerősömről tudom, hogy éjjelente járta az aluljárókat, amíg éltek ott hajléktalanok.
– Futó Károly is ilyen pap volt, őt többen ismerték Szeged környékén. Volt egy hajléktalan, sokszor becsöngetett hozzám, részeges volt, egyszer én mostam fel utána a lépcsőházat, a lakók mindezt megelégelték, így én kezdtem hozzá járni az utcára.

Volt olyan szeretetvendégségünk rászorulók részére, ahol szólt egy kis zene, s egy mámikát kérdeztem: miért nem táncol? Azt felelte: senki nem kért fel. Hát, érettségiző koromban táncoltam talán utoljára, de most újra jártunk egyet.

– 1930 óta nyolc pápa váltotta egymást. Egyrészt látható egyfajta fejlődés az egyházfők sorában, másrészt legalábbis II. János Pál óta olyan erős kritika éri a pápákat, ami korábban talán nem volt jellemző. Amíg évszázadokon át érvényesült a "Roma locuta, causa finita", ma egyre többen ott kötnek bele az aktuális egyházfőbe, ahol csak bírnak. Minek tudható be Ön szerint ez a katolikus körökben is tapasztalható legújabbkori pápaellenesség?
– Az a helyzet, hogy ma mindenki okos, s mindenkinek jogában áll a maga okosságát továbbadni. S ha nem úgy van, ahogy ő képzeli, akkor vége. A II. Vatikáni Zsinat idején volt pár papnövendékem, akik néhány évvel később, már felszentelt papként elhagyták a szolgálatukat. Kérdeztem: mi van veletek? Azt felelték: a zsinat előtt azt mondták, hogy vége lesz a cölibátusnak, s már úgy indultunk neki, hogy meg fogunk majd nősülni. Álmokat kergettek. Három nagyon rendes emberről van szó, jó papok lettek volna, s nagyon jó világi hívek lettek. A társadalmunk külső, főként külföldi befolyások által irányítódik. Nemrég újságolta nekem valaki, hogy jött haza a fia magassarkúban, kifestve, mert ő lánynak érzi magát. Ez ma már itt van hazánkban is, de gondolom, nem csak itt. Nem a hittel van baj, hanem az emberrel. Nincs iránytű, helyette a sátáni gőg vezeti sokak lelkét. „Mindenki hülye, csak nekem van igazam.”

– Ez lenne a pápákkal szembeni indulatos kritikák alapja?
– Igen. „Én tudom jobban!” „Hogy meri ez azt mondani, miközben száz évig így volt, ötszáz évig úgy volt?” Most akkor induljon el lovaskocsin integetve a pápa, mert régen úgy volt? XXIII. János mondta: úgy szédülök ezen a hordszéken. Ő ki is szökött rendszeresen a Vatikánból. Ha megnézzük konkrétan Ferenc pápa tevékenységét, mit is látunk? Ezzel a 8 bíborossal beszél, azzal az 500 fős szakértői közösséggel beszél... Nem csak úgy, egymagában hoz döntéseket, hanem alaposan megvizsgálja a kérdéseket. De van, akinek ez sem jó: miért nincs az 500 mellett még 300, akinek más a véleménye? És Ferenc pápa minden döntést megimádkozik...

gy05.jpg

– Számos témát érintettünk ebben a beszélgetésben. Mit tanácsolna a kitartó, eddig eljutó olvasóknak a jövőre nézve, merre keressék a boldogságukat?
– Érdemes lenne elmélyedni abban, hogy mit csinált Jézus. A legegyszerűbb ember életét élte végig. Soha nem volt úr, csak a kereszten. Fedezzük fel az ő életét, ahogy családban nevelkedett, az ő hitét, életpéldáját mélyítsük el magunkban! Igénybe kéne azt is venni, hogy nem vagyunk egyedül.

A kiscsoportok akár önmagukban beszélgetve is mindig találnak előbbre vezető utat. A kisközösségek képesek egymást formálni, lelkiségben tartani.

Ha van egy képzettebb ember, aki vezetheti őket, még jobb a helyzet. Régen egy temetői búcsújáró menetben mindig volt, aki vezesse az énekeket. Ma mit csinálnak egy temetői menetben: nincs ének, nincs ima, az emberek beszélgetnek. A világiak igénybevételét már említettük. Akit meghívunk személyesen – nem általános hirdetéssel, hanem közvetlen megszólítással –, szinte mindig szívesen jön. A családlátogatás újraélesztése is nagyon fontos – Székely János szombathelyi püspök elkezdte a munkatársaival. Ha nincs ideje a papnak, képezzen ki alkalmas híveket erre. Fontos, hogy személyes kapcsolatban legyünk. Ahol jól érzem magam, oda szívesen tartozom.

– Épp ezért nagy örömünkre szolgál, hogy a SZEMlélek Klub elindításakor az első jelentkezők között találkoztunk egy névvel, ami hasonlított egy püspökére. Hamar kiderült, hogy nem névrokonságról van szó.
– Nagyon örültem, hogy megjelent egy ilyen pengés hang, ami szakított azzal, hogy minden jaj, de jó, jaj, de jó. Folyamatosan olvasom a SZEMléleket, mert meggyőződésem, hogy nagy szüksége van rá az egyháznak.

Beszélgetőtárs: Gégény István