Feledni vagy feltárni: mit kezdjünk a történelmi sebekkel?
LaborcziDóra 2020. január 30.

Feledni vagy feltárni: mit kezdjünk a történelmi sebekkel?

Milyen jelentősége van a második világháború alatt írt erőszak-történeteknek? Milyen emlékművet állítsunk az áldozatoknak, kell-e nekik emlékművet állítani egyáltalán?

soha.jpg

Ezek voltak Kunt Gergely Kipontozva… Nemi erőszak második világháborús naplókban című, az Osiris kiadónál megjelent kötetbemutatóján kialakult vita fő kérdései. A könyv három nő – Bodó Róza, Gyarmati Fanni és Bicskey Erzsébet – korabeli feljegyzéseiből indul ki és azokat elemzi. Ezt a rendkívül nehéz témát, melynek eddigi feldolgozása sokszor az áldozatok szóra bírhatatlanságán állt vagy bukott, az eddig megjelent szakirodalommal ellentétben nem felül-, hanem alulnézetből tekinti át. Azáltal, hogy az áldozatokat beszélteti – akik maguk is küzdenek az erőszak leírásának korlátaival, erre utal a női naplók gyakran használt írásjele, a három pont is – egyedülálló a korszakot áttekintő korábbi anyagok sorában. Egy ilyen kötet azonban nemcsak a történész szakmának ad lehetőséget arra, hogy tabukérdéseket helyre tegyen, de

eddig gyógyíthatatlannak tartott társadalmi sebek gyógyulási folyamatát is segítheti, kiszámíthatatlan folyamatokat terelhet mederbe.

Kunt Gergely szerint a könyv azért számíthat nagyobb érdeklődésre, mert „jellemzően nagyon kevés hétköznapi napló jut be a levéltári forrásba, és nem is tudjuk, hogy mik lapulnak még a magángyűjteményekben.” Ezt a bemutató beszélgetésen Pető Andrea történész is megerősítette.

– Nagy lépés, hogy azok a dokumentumok, amelyeket a közgyűjtemények nem vettek be, most bemutathatók. Régi adóssága a történész szakmának, hogy ezek a visszaemlékezések ne a kukában végezzék – mondta a szintén háborús nemi erőszak emlékezetével foglalkozó Elmondani az elmondhatatlant című kötet szerzője.

Az, hogy a kukában végzik ezek a naplók, nem légből kapott megállapítás volt: hamar kiderült ugyanis, hogy a kötet egyik legérdekesebb forrásanyagát, Bicskey Erzsébet naplóját Szabó Piroska, az OSZK munkatársa találta meg egy idősotthon előtti kukában, mivel az illetőnek nem voltak leszármazottai, hagyatékát pedig ezek szerint az otthon nem őrizhette tovább. (Bicskey Erzsébet naplója egyébként önálló kiadványként is megjelent korábban.)

Fontos szempont, hogy hogyan zajlik ezeknek a naplóknak a lakossági feldolgozása és őrzése, de nem lehet mindent az államra vagy a közgyűjteményekben dolgozó túlterhelt munkatársakra fogni.

– Nyugaton polgári kezdeményezésre gyűjtenek naplókat magánszemélyek, ezt a szemléletet mi is magunkévá tehetnénk. Most még egy nagyon szerencsés utolsó pillanatban vagyunk, amikor a második világháború elérhető közelségben van. Eltelik harminc év és már a kukából sem lehet majd előszedni ezt az időszakot – fejtette ki Kunt Gergely.

A beszélgetésen résztvevők abban egyetértettek, hogy hiánypótló kötetről van szó, két kérdésről azonban érdekes vita alakult ki közöttük: egyrészt arról, hogy miként tekintsünk ezekre a szövegekre: őszinte, érintetlen térként, ami kizárólag az illető magánszférája és a traumafeldolgozás egyik eszköze, vagy egy tudatosan épített szövegről, melyben a szerző az utókor számára örökít meg valamit és az élete feletti egyszer elveszett kontrollt próbálja az írással visszaszerezni? Utóbbira példa Anne Frank naplója, aki többször is újraírta a visszaemlékezéseit.

– Nem azért, hogy a traumáját feldolgozza, hanem azért, mert volt egy elképzelése arról, hogy meg akarja a naplóját a jövő számára örökíteni. A szerzők átírják a szövegeiket, mert van vele szándékuk. Bodó Róza átírja a ceruzás változatot tollra. Ami le van írva, az autentikusan igaz, de az kérdés, hogy milyen célból írták – mondta Pető Andrea. Kunt Gergely szerint azonban kevéssé tudatos traumafeldolgozási folyamatról van inkább szó.

Akármelyik értelmezés felől közelítünk, abban egyetértés mutatkozott, hogy ezek a naplók mindenképp fontos dokumentumok, mert

az elbeszélők megpróbálják feldolgozni nem csupán mindazt, ami velük történt, de azt a bonyolult történelmi időszakot is, aminek az őket ért erőszak csak egy része.

Fontos az is, hogy erre a durva, tömeges nemi erőszakra milyen magyarázatok születtek és születhetnek. Az egyik magyarázat nacionalista: a szovjet hadsereg jellegéből vezeti le. Ez a „jöttek a szovjetek és megerőszakolták a magyarokat” narratívája – ebbe az irányba mutatott a korabeli nyilas propaganda is, ahogyan Kunt Gergely könyvének bevezetőjéből is kiderül. Pető Andrea azonban amellett érvelt, hogy „a militarizmus alapjához tartozik, hogy minden katona erőszakolhat, de nem minden katona erőszakol. A történész feladata, hogy értelmezze: mi az, ami lehetővé teszi és mi az, ami megakadályozza az erőszakot. Ha olvassuk a híreket és azt látjuk, hogy minden héten megöl egy nőt a párja, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az erőszak ma is velünk él. Az is bizonyított, hogy azok a katonák, akik frontról visszatérnek, sokkal erőszakosabbak otthon, mert belsővé tesznek egy olyan viselkedéskultúrát, amely ennek teret enged. De interjúztattam olyan magyar férfit, akit szovjet katonanők erőszakoltak meg. A hadsereg a probléma, mert mint hierarchikus struktúra lehetővé teszi az erőszakot.”
Skrabski Fruzsina, az Elhallgatott gyalázat című dokumentumfilm rendezője Stumpf András moderátor kérdésére – kell-e ezekről egyáltalán beszélni, nem lenne-e jobb felejteni – azt hangsúlyozta, hogy a tabusítás sosem jó és ha nem beszélünk a traumáinkról, sosem lehet tudni, hogy hol, mikor és hogyan jönnek elő. „Ez egyfajta nemzetterápia – ha beszélünk róla, azzal pont kerülhet egy történet végére, és ez segíthet az áldozatoknak. Nem mi kérünk bocsánatot, nem is nekünk kell, de a mi könyveink és filmjeink mégis lehetnek egyfajta bocsánatkérések feléjük.”

A bemutató másik központi kérdése az volt, hogy

legyen-e emlékműve a megerőszakolt áldozatoknak Budapesten?

Ennek megvitatására a szervezők egyébként Karácsony Gergely főpolgármestert is várták, aki azonban nem tudott jelen lenni.

Skrabski Fruzsina szerint kellene emlékmű és bár a kivitelezés nehéz kérdés, hiszen a téma nagyon sok giccset enged meg magának, mégis úgy véli, hogy „ha már annyi mindenről megemlékezünk, annyi mindenről szó van, miért ne férne el? A felszabadító szovjet hadsereg korlátjára rá lehetne ültetni egy női alakot – ha már nem lebontható legyen ott egy olyan is, ami arról is megemlékezik, hogy közben meg mit csináltak.”

Kunt Gergely szerint azonban egy ilyen emlékmű azért problematikus, mert könnyen bekerülhet egy olyan emlékezetpolitikai térbe, ahol a szélsőjobb kultuszhelyévé válhat. A szerző azon az állásponton van, hogy „ezek a kutatások az emlékművek, hogy lettek könyvek és filmek, hogy még könyvek és filmek várhatóak, hogy itt beszélgetünk és bekerül a köztudatba. Másrészt a köztereket bármikor újraradírozhatják, amint látjuk 2010 óta ennek jeleit. Én esetleg parkot alakítanék ki, aminek akár a nevében jelezhetnénk, hogy minek az emlékparkja. De ez egy szép, rendben tartott park kell hogy legyen, ahol nők szívesen sétálnak a babakocsikkal és azáltal, hogy a nevében hordozná ezt, beszélgetést kezdeményezne azok között, akik oda járnak. Ennek a parknak a közelében lehetne egy park a családon belüli erőszak áldozatainak is.”

Pető Andrea szerint van igény az emlékműre, de ő maga nem feltétlenül az emlékmű mellett érvel, hanem egy olyan folyamat mellett, ami segíti az arról folyó párbeszédet, hogy legyen-e és ha igen, milyen legyen az az emlékmű. – Legyen egy pályázat, beszélgetés, tegyük fel a kérdést, hogy gondolunk-e erről valamit? Aztán kiderül, hogy nem gondolunk róla semmit és mind giccses lesz és akkor azokat ne valósítsuk meg, de tegyük fel a kérdést.

Példaként egy koszovói akciót említett, melynek során 20 ezer 145 női ruhadarabot tettek ki egy focistadionba, mert ennyi nőt erőszakoltak meg a háború alatt.

– Minden áldozat családja adott egy ruhadarabot, a foci, a stadion pedig a harcias férfiasság tere, ezáltal az alkotók kapcsolatot hoztak létre az erőszakkal és erőszakkritikával, arra emlékeztetve, hogy az erőszak nem a semmiből jön, mert vannak olyan intézmények, beszédmódok, amelyek ezt folyamatossá teszik – emelte ki Pető Andrea.

Srkabski Fruzsina a szoborvita után visszatért a kötet méltatására, két szempontot emelve ki.

– A szüzesség kérdése és a cselédek szerepe különösen felkavaró volt számomra. Hihetetlen, hogy nem telt el 100 év és mennyit fordult a világ, és talán ma már bele sem tudunk gondolni, de akkor még azt érezte egy fiatal lány, hogy inkább halj meg, minthogy ez megtörténjen veled. Akkor a szüzesség megtartása annyira fontos volt, hogy inkább ciánt vegyen be, ha elveszti, ez drámai. Emiatt különösen érdekes a könyv, mert megmutatja, hogy gondolkozott egy akkori lány és emiatt még borzasztóbb. Nem csak erőszak miatt, hanem mert a személyiségük alapjait rombolták össze, hanem mert emiatt nem lehetett házasságuk és normális életük. Régóta foglalkoztatott az is, hogyan tudtak ilyen brutálisak lenni ekkora tömegben? Erre még mindig nincs válaszom, de az egyik naplóban volt egy olyan jelenet, ami azt mutatja, hogy brutális mindenki tudott lenni, de potens nem.” A cselédekhez való viszonya a középosztálybeli elbeszélő nőknek megintcsak érdekes, többször megjelenik, hogy próbálnak velük együttérezni, de nem megy nekik, hiszen a „cseléd már úgyis megszokta”.

Skrabski Fruzsina szorgalmazná a naplók felhasználását a közoktatásban is. – Én nem szerettem történelmet tanulni az iskolában, mert ott évszámokat tanultunk, de ha egy ilyen naplót elolvas az ember, akkor érzi a bőrén. Jó lenne, ha több ilyen szöveggel találkozhatnának a tanulók, mert egész más megvilágításba helyeznek egy évszámot, egy történelmi korszakot vagy egy statisztikát.

Kunt Gergely pedig ezzel az üzenettel zárta a beszélgetést: „őrizzétek naplóitokat!”

Január 29-én a Fővárosi Közgyűlés is úgy döntött, hogy állítsanak szobrot a háborúkban megerőszakolt nők emlékére Budapesten. A képviselők egyhangúlag támogatták a „Háború(k)ban megerőszakolt nők” munkacímű emlékmű felállítását. A javaslat szerint az emlékmű felállításával olyan szellemi és fizikai hely jönne létre, amely társadalmi szinten segít feldolgozni a traumát, ugyanakkor „felkiáltójelként” emlékezteti a jelen és jövő generációját arra, aminek nem szabad újra megtörténnie. Az emlékmű helyszínére és művészeti koncepciójára szakmai és a társadalmi konzultáció után tesznek majd javaslatot.

(Nyitókép forrása: Fortepan)