A cölibátus-illúzió
SZEMlélek 2020. február 02.

A cölibátus-illúzió

Egyre többen gondolják azt, hogy helyesen értik a papi nőtlenség lényegét. Egy katolikus lelkipásztor segít eloszlatni a tévképzeteket.


hodasz.jpg

A cölibátus korunk egyházi életének egyik szimbolikus, újra és újra fellángoló vitatémája, ami most újabb törésvonalat látszik rajzolni az Egyház egységében. A pán-amazóniai szinódus javaslata casus belli a tradicionalista irányzatok számára, ami megfelelő ok az (ima)harcba hívásra is, míg a progresszívnek nevezett oldal reméli, mi több, elvárja a lényegi változást ezen a téren, mint az Egyház megújulási képességének bizonyítékát, egyben a paphiány megoldásának Szent Grálját. Nincs nálam a bölcsek köve, nem fogok a vitában állást foglalni, ez a teológusok dolga. Egyet azonban leszögezek már az elején: véleményem szerint

tévednek, akik azt gondolják, hogy a cölibátus eltörlése tragédiához vezetne, és azok is, akik szerint megoldaná a papi hivatások alacsony számának és a már felszentelt papok kiégésének, pszichés problémáinak és gyakori kiugrásának problémáját.

Illúzió azt gondolni, hogy a cölibátus tehet minden bajról, de még akkora illúzió azt gondolni, hogy semmiről nem tehet. Baj van, ezt kár tagadni. Itt az ideje tehát a nyílt és őszinte vitának.

Paphiány

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében sem ismeretlen jelenség, hogy egy pap több plébániát lát el, viszont a vidéki régiókban az sem ritka, hogy egy papra akár tucat, vagy még több templom jut – ha jól tudom, a csúcstartó plébánosra 28. Nem kell nagy szociológusnak vagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy az ember belássa: nem igen folyhat érdemi pasztorációs tevékenység ilyen feltételek mellett. Jellemzően havi egy-két mise mutatható be reálisan az ilyen paphiányos helyeken. Persze - szól az ellenérv - ezek a régiók általában amúgy is alacsonyabb lélekszámúak, így aztán könnyen előfordulhat, hogy a 10-12 faluban összesen vannak annyian, mint mondjuk egy nagyvárosi misén. Ez igaz, viszont a probléma attól még áll: ebben a rendszerben nem is lehet fejleszteni ezeket a régiókat, szinte alig van esély a hívek számának növekedésére, ráadásul a papok elmagányosodása is nehezen kerülhető el, ha esetenként 60-80 kilométert kell autózniuk, hogy papi közösséget találjanak.

Talán ideje lenne felülvizsgálni, hogy érdemes-e fenntartani egy ilyen gazdaságtalan rendszert, van-e értelme felújítani üresen álló templomokat, továbbá kitenni a paptestvéreket a lelketlen szolgálat okozta kiégésnek.

Üdítő színfolt annak a papnak a zseniális ötlete, aki kiszuperált busszal gyűjti össze és viszi misére a híveket. Ilyen megoldást – bevásárlóközponti járat mintájára mise járat – nem is lenne akkora befektetés bevezetni több helyen. Bátorság annál több kellene hozzá. A templomaink egyharmadát ugyanis egyszerűen be kell zárni. Ezt amúgy a még oly népes nagyvárosok és a főváros sem úszhatja meg a nem is olyan távoli jövőben.

Psziché és lélek

– Mi a legnehezebb a cölibátusban? – szokták kérdezni az ifik. – Nem az, amire gondoltok – szoktam válaszolni. Szex nélkül ugyanis lehet élni, intimitás nélkül nem. Tartós és mély emberi kapcsolatok elengedhetetlenek a lelki túléléshez. Ezek hiánya pedig súlyos következményekkel is járhat, a többi között kiégéshez és a függőségek kialakulásához vezethet. Ebben pedig elsősorban nem a cölibátus a hibás, és valószínűleg nem is csupán egy okra vezethető vissza. Minden bizonnyal ott van az okok között a szemináriumi képzési rendszer, ami egy zárt, szinte szerzetesi életforma (miközben nyilvánvalóan nem szerzetesnek készülünk), ami alkalmas a lelki képzésre, hiszen lényegében hat év lelkigyakorlat, viszont mellékhatásként elvág minden emberi kapcsolatot a szeminárium falain kívül. Nem közömbös a kérdés szempontjából a papi szolgálati áthelyezések jelenlegi gyakorlata sem.

Papként nehéz megélni, hogy amikor már valaki kicsit beágyazódott egy helyen, megbarátkozott a közösséggel, kiépítette a kapcsolatait, egy másik helyen újra kelljen kezdenie mindent, szinte a nulláról.

Természetesen a helyezések sok esetben elkerülhetetlenek a nyugdíjazások, betegállományok, vagy egyszerűen az újonnan szenteltek rendszerbe lépése miatt, de attól még probléma marad. A papi közösségek persze megoldást jelenthetnének, és valószínűleg 30-40 évvel ezelőtt, amikor még jellemzően több pap élt együtt egy plébánián, ezek automatikusan létre is jöttek. Manapság azonban az is ritka, hogy két pap egy fedél alatt éljen – ez kétségkívül szintén az okok között van.

És akkor ott van az egyik kedvelt, "fancy" téma: a kiégés, azaz a fizikai-érzelmi-mentális kimerülés. Mi okozza? Nem az, hogy napi 12 órában dolgozik egy pap (bár az is előfordul), hanem a segítő hivatásokra általában jellemző körülmények, amik növelik a kialakulás esélyét. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők: túlzott elvárások olyan feladatokkal kapcsolatban, amelyekre nincs megfelelően kiképezve az adott személy; a magánélet és a hivatás közötti határok elmosódnak (lásd: “Mindenkinek mindene lettem.” 1 Kor 9,22); a pihenés hiánya (nem is olyan könnyű megszervezni a helyettesítést); a fentről jövő pozitív visszajelzés hiánya; a túlzott érzelmi bevonódás (hiszen emberekkel, sorsokkal foglalkozunk); a befektetett energia látható, kézzel fogható eredményeinek hiánya stb. Ebből kialakul a tehetetlenség és az inkompetencia érzése, csökken a munkakedv, a motiváció és a teljesítmény. A kapcsolatok felszínessé, a munkahelyi kapcsolatok konfliktusossá válnak, kialakulhatnak a függőségek. Ismerős? Nincs okunk kétségbe esni, a dolog nem egyedi jelenség, nem csak a papokra jellemző, és megvan a megfelelő szakmai megoldás, mentálhigiénés úton lehet és kell kezelni.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, látható tehát, hogy

ezeket a problémákat nem oldja meg, ha pusztán annyit teszünk, hogy a szimpla ágyat franciaágyra cseréljük.

Ezért állítom, hogy fogalmam sincs, hogy meg kell-e tartanunk a cölibátust, vagy sem, de abban szinte biztos vagyok, hogy nem ez a kérdés.

Hodász András