Szolnoki György: Ha felszáll a buszra egy sérült ember, akkor az anyuka elfordítja az ovis korú gyermeke fejét
SzőkeTibor 2020. február 04.

Szolnoki György: Ha felszáll a buszra egy sérült ember, akkor az anyuka elfordítja az ovis korú gyermeke fejét

Évtizedes tapasztalattal érkezett a fogyatékos ellátás kísérleti programjába. Munkatársaival egy országos hálózat létrehozásán dolgoznak. Elfogadásról, nehézségekről beszélgettünk.

 20200204_063124.jpg

–Honnan érkeztél ide?
–Egy alapítványi iskola igazgatójaként dolgoztam 11 éven keresztül, ahol magatartászavaros, főleg ADHD-s gyermekek oktatása zajlott. Ennyi idő után éreztem, hogy váltani szeretnék, pedig számos eredményt értünk el olyan fiatalokkal, akikről már lemondott a társadalom. Nagyon fontos, de hiányterülete ez az oktatásnak.

–Milyen jellegű iskola volt ez?
–Ez eredetileg egy látássérültek számára létrehozott intézmény, általános iskolás kortól kezdve szakiskola végéig. Ahogy csökkent a látássérültek száma, első körben úgy nőtt az értelmi sérülteké, majd megjelentek a testi, érzékszervi sérültek is. Az igény pedig egyre nőtt, hogy ép értelmű, de beilleszkedési- vagy magatartászavaros fiataloknak is adjunk lehetőséget. Retrográd integrációval, tulajdonképpen a fogyatékossággal élők fogadták be azokat, akik már a többségi oktatásnak nem kellettek. Vagy mert az nem fogadta be őket, vagy mert ők nem fogadták el annak a szabályait, korlátait. De itt, a kis létszámú oktatásban könnyebben megtaláltuk a megfelelő módszert ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni. Természetesen voltak kudarcaink is, olyan gyermekek, akiket ez a rendszer sem tudott megtartani.

–Váltás után, most mivel foglalkozol?
–Jelenleg az EU által finanszírozott kiemelt projektben, a Nemzeti Fogyatékosságügyi és Szociálpolitikai Központ Közhasznú Nkft. MONTÁZS Projektjében tevékenykedem, aminek fő célja az, hogy a fogyatékossággal élőknek segítséget nyújtson a közszolgáltatásokhoz egyenlő eséllyel hozzájutni. Létrejött egy tanácsadó hálózat az országban, amelynek tagjai általában a családsegítő központokhoz vannak delegálva, az ő együttműködésükkel dolgoznak. Ez nagyon fontos része az ellátásnak. Így kerülnek elérhető közelségbe a naprakész és valóban speciális információk, amiket átadhatunk szakembereknek, érintetteknek, családtagoknak. Kapcsolatot építünk ki szervezetekkel, oktatási intézményekkel. Nagyon összetett feladat, de nagyon szeretem csinálni. Ebben a pozícióban érzem azt, hogy sok segítséget tudok nyújtani és sok dologra megtalálhatom a megoldást.

–Mennyiben más ez az érintettek számára, mint a régi, hagyományos ellátás?
Sokféle fórumon keresztül elérhetőek vagyunk. Egy ilyen problémával élő ember természetesen ahhoz fordul először, akivel kapcsolatban áll. Lehet ez orvos, családsegítő, pedagógus. De az érintettekre vonatkozó információkkal a legtöbben nincsenek tisztában, hiszen ezek nagyon speciálisak és gyakran változnak. Ha a segítő szándékuk megvan, gyakran órákig tartó kutatás eredménye egy-egy olyan adat, ami talán már nem is használható. Ebbe a folyamatba szeretnénk beleavatkozni olyan módon, hogy ne az asszisztensnek vagy tanárnak kelljen az interneten böngésznie, de tudja, kit kell keresni, hogy releváns válaszokat kapjon.

Gyakran találkozni azzal a problémával, hogy olyan alapellátásban sem részesültek emberek, amik alanyi jogon járnának. Nem rosszindulatból történt így, inkább az információ hiányából fakadóan. Ha ilyenre bukkanunk, végigmegyünk a lehetőségeken, megkeressük a segítséget. Vannak olyan családok, ahol a kis összegű pénzbeli ellátás is hatalmas segítséget jelent.  Keresnek minket pénzbeli ellátásokkal kapcsolatban, munkakeresés, szakértői vélemények beszerzése, gondnoksági perek és még számtalan probléma miatt. A legnagyobb nehézség az egészben, hogy egészében kell látni az ellátási rendszert, mert sok esetben kizárják egymást. Sokat utazunk, hogy elérjünk minél több oktatási, szociális, gyógypedagógiai intézményt, civil szervezeteket, egyházakat, védőnői szolgálatot.  Szoros a kapcsolatunk az érdekvédelmi szervezetekkel. Próbáljuk a szolgáltatásunkat népszerűsíteni. A katolikus egyházzal például nagyon jó kapcsolatot ápolunk. Volt már közös rendezvényünk is.

–Mi a végső cél?
–A projekt célja az, hogy országos szintű hálózat jöjjön létre, akár járási szinten is minden központban fogyatékossági tanácsadó működjön.

–Hogyan változott az elmúlt években az emberek attitűdje ezzel a témával kapcsolatban? Hogyan sikerült eddig az érzékenyítés?
–Kicsit csalódott vagyok, mert habár az elmúlt 10-15 évben volt változás, de sokkal kisebb mértékű, mint lehetne. A társadalom manapság sokkal befogadóbb. A jogszabályi környezet pedig sokat segített, hogy az egyenlő esélyű hozzáférés létrejöhessen. A fizikai akadálymentesítésre gondolok elsősorban. Bár nem példátlan, hogy a papíron megvalósított akadálymentesség a gyakorlatban azért más képet mutat. Sok szervezet dolgozik azon, hogy a nagyobb beruházásoknál figyelembe vegyék a tapasztalati szakértők tanácsait. Illetve, hogy a megvalósult tervek folyamatosan, akár tíz évvel később is használhatóak legyenek. Ne azon múljon egy kerekesszékes bejutása a bankba, hogy a lift kulcsa elkeveredett vagy az akadálymentesített mosdót nem lehet megközelíteni, mert szertárként használják. Ennek rossz példája Pécsen, a Széchenyi-téren a látássérültek számára készült vezetősávokra pakolt pálmás dézsa. (a téren elhelyezett virágosládák) Mert az ott nézett ki jól. Vagy a működő kávéházak teraszai mind rálógnak ezekre a sávokra. A jószándék tehát megvan, csak a későbbiekben nem működik ez annyira jól.

A fiatalok gondolkodásmódja nyitottabb arra, hogy elfogadják a sérült embereket. A valóságban ez mégis félresiklik valahol. Van pozitív változás, de van még mit tenni.

–Mitől válhatna jobbá a helyzet?
–Ha az ember látja, hogy probléma van, annak hangot kell adni megfelelő módon. Azt tanácsolom a barátaimnak, akik fogyatékossággal élnek, hogy a köztudatban jelen kell lenni. Járnak is érzékenyíteni a témával kapcsolatban, beszélünk mi is erről a fiatalokkal.  De ez egy hosszú folyamat, ami akkor eredményes, ha folyamatos megerősítést kap. Nem elég egyszer megjelenni egy iskolában és elmondani, amit szeretnénk. Ez akkor lesz jó, ha fél év múlva újra meghívnak. Közben a pedagógus szóba hozza a dolgot a diákoknak. Segíthetne, ha az iskolai közösségi szolgálat valóban jól szervezetten működne és bevonható lenne a tevékenységbe. Egyelőre azt látom, ha felszáll a buszra egy sérült ember, akkor az anyuka elfordítja az ovis korú gyermeke fejét és ezzel a probléma meg is van oldva. Valahol érthető, mert maga a szülő sem tudja, hogy kell kezelni ezt a helyzetet. Az volna a cél, hogy az ilyen szituációk természetesek legyenek. De ez rengeteg idő még.

–A virtuális térben az emberek főleg a tökéletességet láthatják. A szépeket, az okosakat. Nem nehezebb így az érzékenyítés?
–Látom, hogy a tökéletességre törekedés van jelen mindenütt, ami ugye lehetetlen. Mellesleg ez a tinédzserek önképére is romboló hatással van. A médiában is sokat kell még beszélni a fogyatékosságról, hiszen ezek az emberek ugyanúgy részei a társadalomnak.  A fiatalok megdöbbennek, de érdekli őket a dolog, nem zárkóznak el. 

Mindig eljutunk addig, hogy egy hely akkor lesz igazán akadálymentes, ha maga az ember válik azzá.

Mert lehet, hogy nincs valahol rámpa vagy lift, de akad két ember, aki beemeli a kerekesszéket az üzletbe, az onnantól akadálymentes lesz.Onnantól kezdve a milliárdokat nem hiába költjük el.

–Beer Miklós fogalmazta meg az újévi üzenetében, hogy legyünk a szemük, a fülük, kezük, lábuk azon embertársainknak, akik fogyatékosságaik miatt hátrányban szenvednek. Hogyan csináljuk ezt?
–Nagyon fontos, hogy mindent értük kell tenni, de semmit sem helyettük. Hanem velük. És nem a megkérdezésük nélkül. Mi nem dönthetjük el mások helyett, nekik mi a jó. Aktívan részt kell venni abban, hogy segítsük és ne irányítsuk a fogyatékosággal élőket.

–Mit tanulhatunk mi a fogyatékossággal élő embertársainktól?
–A kitartást, azt, hogy a nehézségeiken és a korlátaikon felülemelkedve is képesek teljes életet élni, hogy önállóak tudnak lenni. És azt a harcosságot, amivel szeretnék elérni a céljaikat.