Hafenscher Károly: A reformáció 500 plusz éveit éljük
GundelTakácsGábor 2020. február 11.

Hafenscher Károly: A reformáció 500 plusz éveit éljük

Két esztendeje ért véget a Reformáció Emlékéve. De vajon milyen hatása volt ránk, a közösségeinkre, az egyházainkra? Erről beszélgettünk az emlékév miniszteri biztosával.

hafenscher1.jpg

– Az emlékév nem egyszerűen egy évfordulóról szólt. Sokkal inkább arról, hogy adjunk új lendületet a reformációnak, a párbeszédeinknek, a gondolkodásunknak. Két év távlatából nézve mennyiben maradt élő az, ami akkor megszületett?
– Valóban úgy gondolkodtunk, hogy ez nem 500 év lezárása, hanem mérföldkő. Még azt is emlegettük, hogy a következő 500 évre készülünk. Mostanában pedig az 500 plusz éveket éljük. Elkezdtünk új dolgokban gondolkodni, de legalább ennyire fontos, hogy rengeteg képzőművészeti alkotás, színdarab, zenei kompozíció, tudományos munka, irodalmi mű, kézzel fogható produktum született és maradt meg, amelyek viszik tovább az értékeket. Megőrzik azt, amit az előző 500 évből hoztunk és a következő 500-ba viszünk. Számomra már a kezdetekkor az volt a kérdés, hogy hogyan tudunk a gyökereinkből táplálkozva jövőorientált módon élni ma és a közeljövőben. Így azután nem utóélete van az emlékévnek, hanem élő folyamat azóta is. Ennek jegyében születnek új alkotások, nemrégiben adtunk át például egy tudományos kötetet a Nemzeti Múzeumban, amely az egykori Ige-Idők kiállítást dolgozza fel, és amelyet 36 tudós jegyez.

Ami még izgalmasabb, hogy hogyan tudunk tovább gondolkodni. Ezért fontos, hogy az emlékév ne csak a múltba révedésről szóljon. Tisztában kell lennünk a gyökereinkkel, de még fontosabb, hogy megpróbáljunk olyan dolgokat csinálni, ami a reformáció szellemiségéből következik.

Ennek nyomán születnek új programok, amelyek visszanyúlnak az emlékévhez, de továbblépést is jelentenek. Szeretnénk erősíteni az identitásunkat is: mit jelent a családetikában, a munkaetikában, a gazdaságetikában, sőt a környezettudatosabb életben a reformáció üzenete? Próbáljuk a sallangoktól, a rárakódott dolgoktól megtisztítani az eredeti tiszta üzenetet. Minden keresztény mozgalom arról beszél, hogy az emberi mivoltunk értékelődött fel azáltal, hogy Isten emberré lett, és itt járt közöttünk Jézus Krisztusban. Az alapvető kérdés az, hogy mit jelent ez a hétköznapokban? Embernek lenni, nem túlbecsülni magunkat, ami nagy kísértés, mert most az ember uralja a földi világot, mesterséges intelligenciát teremtünk, olyan technológiai eszközöket alkotunk, amilyenre még nem volt példa, azaz akár sokat is képzelhetnénk magunkról és olykor meg is tesszük. De az is fontos, hogy ne értékeljük alul magunkat. Embernek lenni küldetés, embernek lenni méltóság. Hogy hol valósul ez meg a reformáció folytatásában? A hétköznapi tevékenységeink során, a közösségi életünkben, a tudomány és a kultúra világában egyaránt. Ami számunkra, evangélikusok számára most kiemelten fontos, hogy az Úrvacsora Éve meghirdetésével egy olyan szeletét emeltük ki az életünknek, ami egy kicsit kompatibilis a többi felekezet gondolkodásával, de mégis saját vonal. Azt szeretnénk, hogy ne egyszerűen a kereszténység gyümölcseiről beszéljünk, hanem az legyen az izgalmas, hogy miből táplálkozik ez. Mi a kereszténység forrása?

A kirakat mögött meg kell látnunk a lényeget. Az Úrvacsora Éve azt a gondolkodást élénkíti fel, hogy miből merít az egyes keresztény ember és miből merít a közösség. Hisz a kereszténység nem önmagáért, nem az egyházért van.

– A Reformáció 500 és az Úrvacsora éve is egy kicsit próbája az ökumenének és a toleranciának egyaránt – idén ráadásul Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is lesz Magyarországon –, azaz a közeledés és a másság tiszteletben tartása egyaránt fontos. Miképpen szolgálta ezt az emlékév és mit vár ilyen szempontból az Úrvacsora évétől? Utóbbi azért is súlyos kérdés, mert még a protestáns egyházak között is ez az egyik legnagyobb teológia különbség.
– Amikor a reformáció 500-ra kezdtünk készülni, akkor volt bennünk némi izgalom. Nem szerettük volna, ha protestáns belügy maradna és végképp nem szerettük volna, ha szakadékokat mélyített volna. Ökumenikus szellemben nevelkedve a kezdet kezdetétől nagy hangsúlyt helyeztem arra, hogy római katolikus testvéreinkkel is egyeztessünk. Hogy ez sikerült, azt jól mutatja, hogy a katolikus egyház püspöki szinten képviseltette magát a Reformáció Emlékbizottságban. Egyfajta párbeszédben és együtt gondolkodásban dolgoztunk, és ez nagyon jó üzenet volt. Jó üzenet volt az is, hogy még 2014-ben Erdő Péter bíboros úrral testvéri módon, nyíltan, őszintén beszélgettünk a szándékainkról, arról, hogy ne a különbözőségek legyenek a hangsúlyosak, hanem az, ami összeköt minket. Mert meggyőződésem szerint sokkal több minden köt minket össze, mint ami a látszat. Ne a látható jegyeket, a szertartásokat nézzük, hanem a lelkiséget, a közös értékeket. Ez a továbblépés lehetséges útja. Korábban sokan féltek attól, hogy a századforduló időszaka egyfajta ökumenikus jégkorszak lesz. Úgy gondolták, hogy a ’60-as, ’70-es évek nagy lendületet adtak, ami majd leáll. Én úgy látom, hogy nemzetközi és magyar szinten is nemhogy nőtt volna a távolság, hanem újabb párbeszédek indultak, volt sok közös program. Volt olyan vidéki város, ahol a katolikus püspökkel közösen nyitottuk meg az emlékév kulturális programjait. Világszinten is kiemelkedő jelentőségű, hogy a Lutheránus Világszövetség vezetőivel a svédországi Lundban találkozott Ferenc Pápa, jelezve, hogy sok minden elválaszt minket, de sokkal több minden köt össze.

De legyünk őszinték! A református - evangélikus belső dialógusban nekem hiányérzetem van az emlékévvel kapcsolatban. Sok programon vettünk részt közösen, sok mindent csináltunk együtt, és ez nagyon fontos volt. De a teológiai vitát, amit le kellett volna folytatnunk, azt nem tettük meg.

Azért örülök az Úrvacsora Évének, mert talán új lehetőséget kínál erre. Ez azért is fontos, mert egy érdekes helyzet van. A római katolikus egyházéhoz az evangélikus egyház úrvacsora tanítása áll közelebb, de a gyakorlata határozottan elválik. Viszont az úrvacsora tanítás nagyon eltérő a svájci és a wittenbergi reformációban. Mégis számos példa volt az elmúlt évszázadokban, amikor a két irányzat egymásra talált. Európa többi egyházait megelőzve már 1833-ban a nagygeresdi egyezmény nyomán létrejött és működött az evangélikus-református szószék és Úr-asztala közösség, azaz egymás szolgálatának elfogadása. S bár az egyezményt felmondták, azóta is működik mind a mai napig. A tanítás eltérése ellenére a közösség él!

Ma az ökumené egyetlen működő formája a megbékélt különbözőség. Nem tudunk hirtelen évszázados történelmi különbségeket legyőzni, ehhez sok idő kell. De meg tudjuk élni, hogy a különbözőségek ellenére közös asztalnál ülünk. Még egy kicsit külön-külön, de egyre közelebb.

– A hívők számára talán könnyebben átléphetők a határok, hogy mit élnek meg a lelkük mélyén, amikor veszik a kenyeret és a bort, de azok a lelkipásztorok, akik adják ezeket a jegyeket, ez nyilván szigorúbb teológiai kérdés.
– Evangélikusként élvezem, hogy egy olyan egyház tagja vagyok, amelyik nagyon nyitott ebben a kérdésben. Ahogy az egyház fogalmát is nagyon tág ölelésű fogalommá szélesítette ki az Ágostai hitvallás, úgy az úrvacsora gyakorlatunkban is azt mondjuk, hogy aki hiszi, hogy a kenyérben és a borban Jézussal lehet találkozni, és hiszi azt, hogy méltatlan erre és mégis részesül ebben a nagyszerű ajándékban, az elegendő arra, hogy testvérként odaálljunk, odatérdeljünk az úrasztala, vagy az oltár mellé. Katolikus testvéreink esetében ennek kánonjogi következményei vannak, ahol nem is annyira az úrvacsora tanítás, hanem a papi szolgálatról való tanítás az eltérő. A párbeszéd előttünk álló útja még idő- és energiaigényes, de ha megvan a nyitottság, az már az első lépésen túl a közös út reménysége.

– Nyilván az, hogy ebben az évben hirdették meg az Úrvacsora Évét, egy átgondolt és átbeszélt döntés, nem feledve a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Mi az oka, hogy nem vártak egy évet és hogyan sikerült kezelni ezt a problémát?
– Az ötlet egyszerűen jött. A Reformáció Emlékévére való készülés és a lebonyolítás modellt adott. Másrészt felerősítette azt a szándékot, hogy a forrást, a letisztult lényeget mutassuk meg. Mutassuk meg, hogy nekünk mi a titkunk, ha egyáltalán titok. Az ige és az úrvacsora Luther szerint egymás nélkül nem léteznek. Az, hogy egy fontos római katolikus eseménnyel egy időben zajlik az Úrvacsora Éve, vállalt következménye ennek, mert alkalmat kínál arra, hogy megtaláljuk a közeledési pontokat és egyben azokat a határokat is, amiket nem lépünk át. Az ökumené nem lehet olcsó és felszínes dolog, mert ha az, akkor rövid életű lesz. Ha viszont mélyre ásunk – és ez egyben a saját álláspontunk újragondolása is –, akkor van esély az előre lépésre. Egyébként természetesen egyeztettük a katolikus egyházzal, hogy mi mit tervezünk, ők is elmondták az elképzeléseiket és arra jutottunk, hogy jó néhány ponton össze tudunk kapcsolódni.

Ez az igazi jó hír: megajándékozott emberek vagyunk. Van lelki táplálékunk, amire nagy szükség van egy ellelketlenedő, mindent nullával és eggyel kifejező digitális világunkban.

Ha mi tudunk erről együtt beszélni, annak talán még hírértéke is lehet.

Beszélgetőtárs: Gundel Takács Gábor