3+1 hasznos szempont elszánt keresztényvédéshez
Gégény István 2020. február 14.

3+1 hasznos szempont elszánt keresztényvédéshez

Az elmúlt napok bőségesen szolgáltattak példát arra vonatkozóan, hogy miként álljunk ki egy vallás értékei mellett, és miként ne.

keresztes2.jpg

1. Valóban megtámadták a kereszténységet?

Az utóbbi időben attól harsogott a közösségi média és a pártoskodó hírforrások egy része, hogy súlyos, régóta nem látott, elborzasztó stb. támadás érte a kereszténységet. Amire azonban ezek a vélemények hivatkoznak, az a televíziós megszólalás már önmagában is nyilvánvalóan – minden kuszasága ellenére – nem vallási természetű volt, az illető politikus pedig utólag még egyértelműbben kibontotta, mit kívánt kifejezni, s mit nem szándékozott állítani. Leegyszerűsítve: azt mondani, hogy a tipikus gyűlölködő magyar emberek mind egy bizonyos csoporthoz tartoznak, nem azonos azzal, hogy annak a bizonyos csoportnak valamennyi tagja gyűlölködő ember. Úgy tűnik, számos olyan személy él közöttünk, aki talán nem figyelt oda matekórán, amikor a halmazelmélet alapjairól volt szó, vagy már elfelejtette a minden bogár rovar, ám nem minden rovar bogár összefüggés lényegét.

A kerületi polgármester szavait ráadásul fényesen igazolta a lemondatása reményében szervezett tüntetés, annak számos részletével, a gyűlöletszító vezérszónoktól az újságíróverő acsarkodókig.

Sokaknak nem sikerült – feltehetőleg indulatosságuktól elvakulva – felismerni, de a politikus épp arra mutatott rá, hogy itt valakik visszaélnek a keresztény jelzővel, ideológiává silányítva azt, hogy aztán a kereszténységhez méltatlan módon gyűlölködjenek mindennel és mindenkivel szemben, aki nem olyan, mint ők. Nem kétséges, hogy a valódi kereszténység támadást szenvedett el ebben a szomorú történetben, az viszont nem annyira egyértelmű, hogy kizárólag az inkriminált televízióműsor szereplője lenne az elkövető. Akivel egyébként egészen hasonlót játszott el most az egyik politikai oldal holdudvara és rajongótábora, amit a köteles beszéd kapcsán láthattunk, hallhattunk a 2002-es választások előtt, csak épp a másik politikai oldal részéről.

2. Mennyire súlyos egy támadás mértéke?

Egy hazai egyházi vezető szerint "ilyen komoly és sértő támadással még nem kellett szembenézzen a magyar, keresztény társadalom". Szerencsére többen nyilvánosan is vitatták ezt a kijelentést, éspedig joggal. Merthogy az tényleg nem korrekt, ha egy felelős pozícióban lévő személy nyilvánosan tesz egy félreérthető, sértődésre indokot szolgáltató vallási, sőt, faji célzatú megjegyzést, majd nem kíván élni a bocsánatkérés bőségesen kínálkozó lehetőségével. Ám az 1. pontban leírtak fényében olyan távol van a pár napja a közfigyelem homlokterébe került kijelentés az egy bizonyos időszakban sorozatosan, nagy nyilvánosság előtt elkövetett pápagyalázástól, társadalmi csoportok elleni gyűlöletkeltéstől, listázástól, egy magyar püspök bizonyos politikus általi megfenyegetésétől és hasonló esetektől, hogy minimum súlyos aránytalanság most köpönyeget szaggatni, ha az említett közelmúltbeli, sokkal botrányosabb esetek kapcsán nem sikerült indokot találni a megszólalásra.

Létezik üdítő kivétel is: a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke nem csupán arra mutatott példát, hogy amolyan "szent tehénnek" tartott kormánypárti véleményvezéreket is szabad kritikával illetni egyházi részről, ha mocskolódnak, de az illő figyelmeztetés keresztényi stílusát is sokan eltanulhatnák Makláry Ákostól. Érdemes összevetni ezt a hangvételt a nagykörút forgalmát blokkolva tüntetők alpári, néhol szinte állatias megnyilvánulásaival. Összességében tehát nem árt következetesnek lenni. Vagy módszeresen hallgatunk (ezt ugyan nehéz megindokolni, mostanáig mégis ilyesmi volt a gyakorlat a hazai keresztény egyházi vezetők jelentős többsége részéről), vagy valóban mindig, minden esetben kifejezzük, hogy elfogadhatatlannak tartjuk, ha a keresztényeket – különösen közéleti oldalról – támadás, akár befolyásolási kísérlet éri.

3. Nem esünk-e a pártoskodás csapdájába?

Ez a botrány alapvetően politikai jellegű, emiatt politikai természetű, amibe a kereszténység nagyjából úgy került bele, mint Pilátus a Krédóba.

A politika pedig megosztásra, pártoskodásra épül, demokratikus keretek között nem igazán tud nem szembenálláshoz vezetni – az elmúlt években folytatásos szomorújátékként láthattuk, miként generál sorra újabb és újabb ellenségeket magának némely párt, függetlenül a valós fenyegetettségtől.

Nem véletlen, hogy a máskor hallgató, most viszont vészharangot kongató egyházi vezetők cselekvését érzékelhetően nem kíséri egyetértés a hívek körében. Sokan hálásan osztják egyik, másik közleményt, mások elszomorítónak tartják a megszólalást, politikai elfogultsággal és/vagy a mondanivaló, a szövegkörnyezet meg nem értésével kommentálva a mostani kiállást, a középúton pedig azokat találjuk, akiknek nem az aktuális megszólalással van bajuk, hanem az azt megelőző – aránytalan, a pártoskodás gyanúját ugyancsak felvető – hallgatással.

Akárhonnan nézzük: az egyházi vezetők megszólalása megosztást hozott. Ennek oka az előbb leírtak alapján nyilvánvaló, ahogy az elkerülés módját sem érdemes elismételni. Jakubinyi György nyugalmazott érsek pár napja közreadott gondolatai nagyon is találóak: "Egyházunk hivatalos képviselői, papjai pedig a közösség szolgálatát értelmezzék úgy, mint amely a felszított indulatok lecsillapítására, s nem szítására vonatkozik, és a párbeszéd útjára vezet, nem a gyűlölködés és megosztás irányába."

+1. Másként is meg lehet ám nevettetni a pápát!

Bármennyire elkeserítő szinte minden részletében ez a kortárs társadalmi dráma, egy csoportosulásnak mégis sikerült némi derűt csempésznie a borzasztó sorok közé. Egy magát civil szervezetként láttatni próbáló alakulat képviselői ugyanis "nyílt levelet" írtak Ferenc pápának. Nincs ebben látszólag semmi poén, ám ha megpróbáljuk elképzelni, mi futhatna át a katolikus egyházfő elméjén, miután kezébe veszi a levelet, egy őszinte mosolyt nyugodtan megengedhetünk magunknak. Merthogy, lássuk csak: "Szóval levelet írt nekem egy kormánypárti szervezet abból az országból, ahol sokadjára is kétharmados többséget szerzett az általuk favorizált politikai közösség, és most azon aggódnak, hogy egy nagyváros egyik kerületének nem kormánypárti polgármestere csúnyát mondott a keresztényekre. A nekem küldött levelet ráadásul az a személy is szignálta, aki előzőleg a szabadkőművességgel és az ultraliberalizmussal emlegetett engem egy lapon? Most akkor sírjak, vagy nevessek?" Meggyőződésem, hogy ha így történne (bár ez a monológ pusztán kitaláció), Ferenc pápa a nevetést választaná.

Ám ettől pozitívabb módon is derűt lehetne csalni az ő arcára. Például azzal, ha a mindenkori politika felhagyna a kereszténység ideologizáló emlegetésével (láttunk erre nemrég példát Olaszország esetében is), helyette a magukat kereszténynek tartók megfogadnák, megélnék Jézus szavait: "arról ismerje fel a világ, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt". Más megfogalmazásban: "erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok".

Ugyanerre utalt nemrég a Miniszterelnökséget vezető miniszter is. Gulyás Gergely szerint "közéleti szereplőként bizonyos helyzetekben fontos a bizonyságtétel, de ha valaki a közélet mindennapjaiban vesz részt Magyarországon, akkor legalább ennyire fontos, hogy a cselekedeteiből látszódjon, miben hisz, vagy hogy van-e bármilyen magasabb rendű érték, amelyet irányadónak tart a mindennapokban.

Ha van ilyen értéke, akkor fölösleges naponta hangsúlyoznia hitét, ha pedig nincs, akkor nemcsak felesleges, hanem kifejezetten kontraproduktív is".

A zárszót a bőrszíne miatt néhány keresztény ismerőse által támadott Bitemo Eriktől idézem: "a keresztény Magyarországot leginkább keresztény viselkedéssel tudjuk megmenteni".

(A nyitókép a Kinghtfall című sorozat egyik jelenetét ábrázolja, forrás: sky.com)