Dobronay László: Ha az emberek szemébe nézek, Isten néz vissza rám
SzőkeTibor 2020. február 18.

Dobronay László: Ha az emberek szemébe nézek, Isten néz vissza rám

Dobronay László filmrendezővel egy dokumentumfilm forgatásakor találkoztam először. Már akkor furcsa volt a belőle áradó nyugalom. Később tudtam csak meg, hogy volt egy halálközeli élménye. Ennek tanulságairól beszélgettünk.


20200207_182057.jpg

- Mi is történt azon a bizonyos napon?
- 1993. július 23-án reggel, akkori munkahelyemre, a Magyar Televízióba tartottam kis piros sportkocsimmal, amelyet nem sokkal korábban vásároltam. Az úton előttem araszolt egy teherautó, amit hosszú kilométereken keresztül nem tudtam megelőzni, mert folyamatos volt a forgalom a szembejövő sávban. Amikor az előzést elkezdhettem, egy hosszú, egyenes útszakaszon jártunk. Előzés után visszaálltam a saját sávomba, mentem tovább még két-háromszáz métert. Tisztán emlékszem, ahogy előttem ment egy kék Zastava típusú autó, öten voltak benne, és mivel szűkösen ültek hátul, a középső utas széttárta az üléstámlára kezét a hátsó ülésen, hogy jobban elférjenek. Ekkor autóm oldalra csúszott, és átsodródott velem együtt a szembe jövő sávba, ahol ekkor már egy busz közeledett. A busz egyre inkább fölém tornyosult, olyan közel voltam, hogy először tisztán láttam, ahogy a vezető megmarkolja a kormányt, felkészülve az ütközésre, majd már csak a busz eleje volt mellettem. Ekkor, az ütközés előtti utolsó pillanatban – mint később kiderült, azért, mert ráléptem a gázra – kivágódtam a busz elől. Félig az útpadkán, félig az úton mentem tovább. Az útra próbáltam kormányozni az autómat, a nagy sebesség miatt az útpadka annyira megdobta az autót, hogy az teljesen lepattant az útról, és végül száznegyvennel frontálisan egy fának ütköztem. Az autó több mint egy méterrel rövidebb lett. Megfogott a biztonsági öv. A kormány az arcomba csapódott, gyakorlatilag kettétört a fejem. S ahogy a kormány a becsapódáskor visszalökte a fejemet, hátul is ért egy erős ütés a fejtámlán keresztül. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ, majd megláttam a pókhálóvá tört szélvédőt, én pedig azon nyomban kipattantam a roncsból. Az első pillanatokban szemmagasságból láttam az eseményeket magam körül, mintha csak a saját lábamon állva szemlélődnék. A mögöttem haladó teherautóból a szakállas sofőr és fiatal kísérője is kiugrott. A fiatalabb a közelben lévő nyomda portásához sietett, hogy hívja a mentőket, míg a sofőr aggódó arccal rohant fe­lém. Próbáltam megnyugtatni, hogy láthatja, semmi bajom, a kocsi miatt sem kell aggódnia, de mintha a falnak beszéltem volna. Egyre csak közeledett, olyan iramban, hogy szinte feldöntött a vállával. Ám az ütközés nem történt meg. Áthatolt rajtam.

- Rögtön tudtad, hogy meghaltál?
- Nem értettem, mit történt. Ahogy azt sem értettem, hogyan hallhatom, mi történik a portásfülkében – hiszen én az úton állok. A portás ugyanis látta az ütközést, azonnal mentőkért tárcsázott, mire a kocsikísérő odaért, már velük beszélt. Azt is tudtam, hogy a hölgy, aki felvette a telefont, egyedül neveli gyermekét, aki egyedül, lázasan fekszik otthon. Nem volt időm gondolkodni mindezeken, mert a tekintetemmel ösztönösen a mellettem és részben rajtam átviharzó férfit követtem. Megfordultam, láttam a roncsot, benne egy sérülttel.-Te jó ég! Összeütköztem valakivel, akit veszélybe sodortam? – gondoltam kétségbeesve. Ám ekkor a fák mögött mintha kinyílt volna egy ajtó, mindent fény öntött el, furcsa, ezüstös lett a táj. Megváltozott minden. Amit láttam, az sokkal több lett, mint amit eddig láthattam, amit hallottam, az sokkal több lett a hallhatónál, kiteljesedett minden érzetem. A fénybe, ami a fák fölött jelent meg, aztán belépett valaki. Mivel fény vette körül, nem láttam az arcát, mégis ismerős volt, olyan, mint ha az Őrangyalom, vagy a Mesterem lenne. Érzékeltem a földi dolgokat, azt, ahogy a kamionos rángatja a roncs ajtaját, miközben tudtam, hogy mit gondol ő és az arra autózók. Egy kismama, aki éppen szülni ment férjével a kórházba, elsírta magát, amikor meglátta a baleset helyszínét, és az autóban lévő testet. Igazságtalannak tartotta, hogy pont akkor hal meg valaki, amikor ő éppen szül, az nem lehet, hogy valaki csak azért menjen el, hogy átadja a helyét a világban másnak. Vigasztaltam volna, hogy ez nem így van, de nem hallhatta, amit mondok neki.

– Milyen volt a találkozás azokkal, akik odaát vannak?
– Közben felfogtam, hogy néhányan megálltak mellettem az úton. Olyan lelkek, akik már nincsenek közöttünk. Az édesapám, a nagybátyám, a nagypapáim, dédnagymamám és olyan rokonok, ismerősök, akikkel mindegyikkel dolgom volt az életben, csak valamennyien meghaltak már. Olyan volt mindenki, mint amikor a Hold besüt egy tisztásra, ahonnan az esti pára emelkedik fel.

Nem volt szemem, mégis láttam, nem volt fülem, mégis hallottam, nem volt testem, mégis éreztem őket. Gondolati síkon, telepatikusan érintkeztünk, azonnal láttam a másikban megjelenő gondolatot. Nem voltak titkaink egymás előtt.

– Túl korán jöttél. Nem kellett volna még meghalnod! – csendültek fel édesapám szavai, mire én teljesen megzavarodtam.
- Hogy lehet ez? - kérdeztem. - Hiszen ti...
- Úgy, hogy te is meghaltál.
- Az nem lehet, hiszen itt állok a kocsim mellett.
- Akkor nézz be az autóba. Akit eddig magadnak gondoltál, az a test van bent – mondta édesapám.

Odaléptem - vagy inkább odasuhantam az autóhoz, hiszen az éreztem, hogy felemelkedek -, és úgy néztem meg a bent ülő testet a szélvédőn keresztül bedugva a „fejemet”. Láttam, hogy a testet megfogta a biztonsági öv, de a fejem az utastérbe benyomódó kormánynak vágódott, szinte kettétört, ömlött belőle a vér. Nem ismertem magamra, hiszen életben még soha nem láttam szemtől szemben magamat. Ez nem olyan volt, mint amikor tükörbe néz az ember, vagy fényképen látja önmagát, hiszen most szemtől szembe tapasztaltam meg azt, ami már csak az élettelen test, amit eddig én töltöttem be. A megismerés pillanatában megfordult velem az egész világ. Az ott én vagyok! Pontosabban, akinek eddig hittem magamat. S ezzel a felismeréssel mintha mázsás súly esett volna le a vállamról. Emelkedni kezdtem. Egyre magasabbra, egyre mélyebbre tartottam valami felé. Mintha valamiféle csillagködön jártam volna, ami egy utat rajzol ki előttem. A sötét ég egy fényes pontja felé közeledve érzékeltem, milyen sokan is haltunk meg abban a pillanatban. Csillagként vonultunk a csillagos égen. Rengeteg, egymást véletlenül sem keresztező út tartott a nagyon fényes hely felé, mely jobb szó híján egy rétre emlékeztetett. Egy élettel, növényekkel, állatokkal, lelkekkel, eddig általam nem látott, tapasztalt lényekkel teli helyre kerültem, ahol mindent egyszerre láttam, egyszerre hallottam, egyszerre érzékeltem. Aztán hirtelen bármennyire is akartam, képtelen voltam továbbmenni. Bár ezt senki nem kívánta tőlem, mégis éreztem, hogy számot kell vetnem az életemmel. Szembe kell néznem önmagammal, mert, ha nem teszem, nem juthatok tovább. Ekkor indult el életem filmje. Életem állomásai idéződtek fel bennem, huszonöt évem minden pillanatát éltem át újra. Sorban visszafelé, s mégis egyszerre. Amikor jótettemhez értem, akkor kellemes érzés töltött el, mert láttam a gondolatom kialakulásától a cselekedetem befejezésén át egészen a másik embernek az életében bekövetkezett szeretettel teli változásig mindent. Láttam a mulasztásaimat; mindent, amit megtehettem volna, de nem tettem meg. Szembesültem azzal, hogy nem szeretetben éltem. Láttam, hogyan akartam hatni másokra, hogyan akartam mások döntéseit befolyásolni, akárcsak gondolati síkon. Itt pillanthattam bele a pokolba is, az egyik régről ismert lélek révén, aki a családja elől is titkolta, mekkora adósságot halmozott fel. Végső elkeseredésében úgy döntött: felakasztja magát. Kétségbeesésétől halála után sem tudott szabadulni, odaát is minden pillanatban reményt és értelmet vesztve az öngyilkosságára készül. Gyötrelmes állapotban létezik, a saját poklát járja: érzékeli, hogy a halállal nincs vég, ezért folyton arra készül, hogy felakassza magát. Újra és újra meg akarja tenni. S egészen addig így megy ez, amíg meg nem halnak azok, akiknek az emlékezetében él, vagy nem tudatosítja, hogy van folytatás, és választhat új életet. Mi ez, ha nem maga a pokol?!

– Mi fájt akkor a legjobban, amikor viszontláthattad azt, amilyen addig voltál?
– Minden, amit magammal és másokkal szemben elkövettem. A mulasztások rettentően, amikor láttam, mi mindent tehettem volna meg, de mégsem tettem.

– Miben változtatta meg a szemléletedet?
– A legfontosabb, hogy meg kell fogalmaznom, amit tapasztalok, amiben éppen benne vagyok. A legelső, hogy mit nevezek szeretetnek? Hogy tudjam mihez viszonyítani, hová kell lépnem, mit kell tennem. Mert azt tapasztaltam, hogy tennem kell. Nem elég, ha csak beszélek vagy gondolkodok.

– Mit gondolsz, hogy tapasztalhatja meg ugyanezt egy ember, anélkül, hogy a veled hasonló tragédián át kelljen esnie?
– Át kell gondolnia mindenkinek, mit gondol, mit mond és mit tesz. Az, amit már megtettünk azért bocsánatot kell kérnünk. De ami még nem történt meg, az azért jó, mert nem is kell megtennünk a gondolatainkon túl. Azt gondolom ez is egy emberségi mérőfok. Megtapasztaltam, milyen az, hogy a másik szemébe kell nézni és bocsánatot kell kérni. Annál nagyobb gyakorlat nincs, mikor megalázkodunk a másik előtt, ezzel odaadjuk a lelkünket és lényünket, mikor azt kérjük: bocsáss meg! Ő vagy megbocsájt, vagy nem. De ha ezt megteszem, már győztem. Elsősorban magamat győzöm le.

– Úgy tudom, katolikus neveltetést kaptál.
– A vallás szerint éltem. Meg akartam felelni annak, hogy vasárnaponként elmegyek a templomba felolvasni. 13 éves voltam, amikor édesapám meghalt. Akkor azt mondtam, ilyen Isten nincs, aki elveszi tőlem azt, akit ennyire szeretek. Ettől függetlenül eljártam Szentmisére, mert meg akartam felelni anyukámnak és magamnak is, annak, hogy én jó fiú vagyok.
– A mostani helyzetem az álom, ahhoz képest. Az volt az igazi ébrenlét. Nincs szemed, hogy lásd a másikat, mégis látod. Nincs szád, hogy szólj, de tudod ,mit mond a másik és tudja mit akarsz mondani. Teljesen érzed Őt.

– Van azóta bármilyen kapcsolatod a túlvilágiakkal?
– Ha az emberek szemébe nézek, Isten néz vissza rám. Kell ennél jobb kapcsolat?

– Nagy kincs birtokában vagy. Miért nem terjeszted szélesebb körben az élményeid?
– Azt gondolom, ezt mindenki átéli születéskor. Hogy tudja, honnan jön. Még emlékszik mindenre, de mire megtanulja kifejezni magát, elfelejti. Én nem akarom felhívni magamra a figyelmet. Tartok előadásokat, de jobban szeretem, ha egy-egy emberrel elbeszélgetek. Személyesen sokkal többet ér, ha jártatom a számat. A tömegben sokan nem mernek megszólalni, kérdezni. Nem akarják, hogy a kérdéseikkel az életük mások számára nyilvános legyen. Pedig ugyanolyan életünk van és a kérdések ugyanazok: Ki vagyok én, miért vagyok itt? Meg szoktam kérdezni, mi az örökkön örökké? Nagyon egyszerű. Nincs se eleje, se vége. Mindig volt, van és lesz. Miért vagyunk? Amikor csak Isten volt, nem volt élő a Szeretet. Csak onnantól, hogy megvolt ez a hármas: Valaki, valakinek, valamit ad. Mint a Szentháromság. Mert a szeretet adás.