Milyen lelkész az ilyen?
Dr. Fekete Ágnes 2020. február 19.

Milyen lelkész az ilyen?

Iszonyúan nagy az elvárás a papokkal, lelkészekkel szemben, miközben valójában nem sok mindent vár tőlük a társadalom.

szeretni.jpg

Régebben voltak kecskéink. Mivel családi-házas környezetben lakunk, nem könnyű kérdés az állattartás. Abban az időben nálunk a kecske nagytestű állatnak bizonyult, mára kiderült, hogy voltaképpen kicsi. Mindezt azért írtam le, mert egyfelől nagyon igyekeztünk arra, hogy figyelmesek legyünk a szomszédokkal. Mégis, amikor kitakarítottuk az ólat, azáltal, hogy megmozgattuk mindazt, amit a kecskék ott elhagytak, óhatatlanul is erősebb szag terjengett a ház körül. Persze ez mind megítélés kérdése, de tény az, hogy telefonon felhívott egyszer az egyik szomszédunk, és ezt mondta: "Milyen lelkész az olyan, aki kecskét tart? Bűz terjed a környéken, és különben sem tartjátok be a szabályokat." Ez a mondat mélyen az agyamba vésődött: Milyen lelkész az olyan, amelyik kecskét tart? Pedig: pásztor-pásztor… elég logikus.

Aztán néhány évvel később ugyancsak az egyik szomszéd ezt mondta: "Milyen lelkész az olyan, amelyik nem vágja le a kilógó ágakat a kerítése mentén? Nem tudnak esőben könnyen elmenni a babakocsis anyukák!" Megkaptam az életben néhányszor ezt a mondatot, de mindig egészen különleges helyzetekben. Olyan dolgokat kértek számon rajtam, amiknek igazán nem volt sok köze lelkészi képességeimhez.

Megdöbbentő, hogy mennyi elvárás van az emberrel szemben azok részéről, akik pedig nem a foglalkozásommal vagy a szolgálatommal vannak kapcsolatban. Mintha valamiféle embereszményt testesítenék meg, akitől valójában semmit sem vár a társadalom, mégis meg kell jelenítenie az elképzelt ideált.

A lelkész, mint vezető állandóan száz és száz pillantás tüzében él. Minden szem azt mondja, szeretlek így, tetszel így. És a rendszerben senki sem veszi észre, milyen iszonyú abroncsot tesz rá egy emberre, akinek pont ilyennek kell lennie, mert mint a Pavlov kutyáját jól megtanították: akkor kapsz enni, ha szépen mosolyogsz. Jó esetben valamiféle ösztönös reflex kialakul az emberben, és néha felvesz egy pöttyös gatyát, vagy mit tudom én mit, amiben végre kilóghat a sorból. Van, aki elképesztő destruktívvá válik ebben a belső visszabillenési mechanizmusban. Van, aki cigarettázik, ez például egy teljesen elfogadott válasz a beszorítottság érzésére.

A megfelelési kényszerre pedig az lenne az egyetlen egészséges válasz, ha beszélhetnénk róla. Ha meghallgatnánk, észrevennénk azt a bizarr szenvedést, amiben a lelkészek vannak anélkül, hogy ezt akár önmaguknak is bevallanák. Sokszor rögzült és rossz szerepeket játszunk, amik egyre fájdalmasabb játszmákat indítanak el... 

Van ebben az egészben egyfajta feudalizmus. Lelkésznek lenni azt jelenti, hogy bele kell simulni egy láthatatlan viszonyrendszerbe. Minden a viszonyuláson múlik. De a középkorban, ahol az egész világ erről szólt, legalább pontosan lehetett tudni, hogy ki kicsoda. Ma pedig meg kell felelnie a papnak, a lelkésznek egy teljesen tisztázatlan elvárás-rendszernek: egyrészt az egyházszervezetnek, ahol időnként azt várják, hogy tökéletesen engedelmeskedjen. Máskor a szomszédoknak, akik pedig a legtökéletesebb állampolgárt szeretnénk látni benne.

De ott van már a polgári munkaviszony síkja is a lelkészekkel kapcsolatosan az egyházban. Odahív egy gyülekezet egy lelkészt, és megvizsgálja. Pályáztat, kérdéseket tesz fel, komoly munkafeltételeket szab. Azok az emberek, akik egyébként a kispadon ülnek a meccsen, vizsgáztatnak is a fociból: Mit gondolsz az ifjúsági munkáról? Tudsz-e építkezni? Mit gondolsz a gyülekezet jövőjéről? Hogyan oldanád meg az idősek lelki-gondozásának a kérdését? És figyelnek, vizslatják: Majd meglátjuk, jó vagy-e? Majd meglátjuk, hogy hol a helyed a lelkészpiacon?

Ráadásul az a sejtésem, hogy a bűnbak-keresés logikája is ott van az „eszményi lelkész” megalkotása mögött. Akkor emelnek az emberek valakit a piedesztálra, ha saját magukban nem látják a hathatós életerőt. Komoly veszteségek állnak sokszor a háttérben akkor, amikor elindul a bűnbak-vadászat, és egyes emberek felelősségét kiemelik a rendszerből. Nem kell elmagyaráznom, milyen veszélyes ez a folyamat.

Furcsa, összekavarodott világban élünk. Ezért azok, akik az ember mély érzéseire reflektálnak, akár az orvosok, a pedagógusok vagy lelkészek, nagyon kitettek ebben a társadalmi elvárás-kavalkádban. Ahelyett, hogy világos felelősség- és elvárás-rendszerben dolgozhatnának, egyfajta moralizáló közegben kell magukat is leszigetelni: Nem vagyok sem kiskatonája, sem cselédje az embereknek. Ezeken a pályákon néha nagyon elhidegülnek, és távolságtartóak lesznek azért, hogy megvédjék magukat. Pedig ez nagy kár! Sokkal érdemesebb világosan, magunkat is korlátozó módon sokat-sokat beszélgetni elvárásainkról, félelmeinkről, és elfogadni a másik embert úgy, ahogy van.