Szeretlek, ha beledöglesz is!
SZEMlélek 2020. február 20.

Szeretlek, ha beledöglesz is!

Erősnek tűnik a címben szereplő megfogalmazás? Lehet. De nagyjából ezt az üzenetet érzékelik azok, akiket fojtogató szeretettel szeretnek.

aa1_66.jpg
Kétéves korban, az első dackorszakban kezdi fölfedezni és kinyilvánítani a gyerek a saját akaratát. Első lépése ez az önállósodásnak, és bizonyos döntések lehetőségét meg kell adni. Az nem kérdés, hogy időben aludni kell-e mennie, de hogy a piros vagy a kék pizsamában, illetve a nyuszival vagy a macival, azt megválaszthatja. Ha mindig mindent, (természetesen „az ő érdekében, hiszen jobban tudom, mi az igazán jó neki”) helyette döntünk el, akkor hamarosan fojtogatónak fogja érezni gondoskodásunkat. 

–  Nem mehetsz el így itthonról, a fehér zokni nem passzol a nadrágodhoz! – figyelmeztette Katalint az édesanyja.
–  Nekem így is jó! – válaszolta a lány és már indult is volna, ám anyukája felháborodott, hogy az ő figyelmes, törődő szeretetét semmibe veszik. Szó szót követett, Katalin pedig a vitát úgy zárta le, hogy elviharzott otthonról – mily szörnyűség: fehér zokniban!

A történetnek persze nincs vége, de fontos közbevetni, hogy az esetét elmesélő lány ekkor nem öt, nem nyolc és nem tizenkét éves volt, hanem huszonegy! Nyilván ez volt számára az utolsó csepp a pohárban, ami arra indította, hogy az évek óta tartó „túlgondoskodás” fogságából kitörjön, és legalább egy kis időre levegőhöz jusson. A keresztanyjához ment, kérve, hadd töltse nála az éjszakát. A keresztanya egyetlen kérdést sem tett föl, hiszen a „vendég” felnőtt nő, majd eldönti, mennyit oszt meg abból, amiért nála szállást kért.

Nem telt el egy óra, csöngettek. Az ajtó előtt az anyuka állt. Sejtette, hol lehet a lánya, ezért utánasietett.
–  Ne haragudj, nem engedlek be, Katinak most jól jönne egy kis nyugalom – mondta elszántan a keresztanya.
–  Nem veszekedni jöttem vagy hazavinni, hanem csak hoztam neki ezt a pulóvert, hogy meg ne fázzon, és adnék neki egy puszit, hogy tudja, hogy szeretem.
Ám az eddig bevált manipuláció ezúttal nem működött, az ajtó nem tárult nagyobbra.
–  Szerintem most abból érezné leginkább, hogy szereted, ha egy kicsit békén hagynád!

–  Tenyeremen hordoztam, mindent megtettem érte! – fogott történetébe Lajos, akinek még most, nyolc év elteltével is könnyet csal szemébe az emlékezés. – Szó szerint mindent: korábban fölkeltem, kávét főztem, ágyba vittem neki a reggelit! Vásároltam, takarítottam, mindenben támogattam! Egyszer azzal jött haza, hogy elválik. Nincs senki más, csak nem bírja tovább. De hát mit rontottam el? Egy évig sem tartott a házasságunk. Szerettem, a mai napig szeretem és nem tudom feldolgozni, hogy elhagyott! Egyik kolléganőm szerint túlságosan jó voltam vele. Hát lehet valakit túlságosan szeretni? Ahelyett, hogy örült volna, hogy ilyen férje van, aki mindent megtesz érte! Nem bírom földolgozni!

Lajos volt feleségnek oldaláról nem ismerjük a történetet, de elképzelhető, hogy nem tudta megfelelően jelezni, ha esetleg a babusgatástól gyerek-szerepben érezte magát, és arra volna szüksége, hogy ő maga intézhesse az ügyeit; ami olykor-olykor kedves gesztus, az a mindennapokban nyomasztó, akár mert azt sugallja, hogy köteles vagy hálás lenni, hiszen annyi jóval elhalmozlak, akár mert azt üzeni, hogy nélkülem nem boldogulnál. Az is lehet, hogy az asszony igyekezett kifejezésre juttatni, hogy ez így „sok” neki, csak Lajos nem értette meg. Máig nem érti.
 
Andrea és Sándor társkeresőn találtak egymásra. Mindkettejük mögött néhány év özvegység állt már, amikor először randiztak és érezték, hogy végre új élet kezdődhet a hosszú magány után. A gyerekek itt is, ott is kirepültek, sőt Sándor két unoka boldog nagyapja volt már.

Összeházasodtak, és reménytelin néztek a szép közös évek elé. Andrea annyira sajátjának érezte férje unokáit, hogy amikor úgy adódott, szívesen ment értük az óvodába; olykor a hétvégét is náluk töltötték a kicsik, hogy a szüleik kettesben elmehessenek valahova.
 
–  Hat közös év után eljutottam odáig, hogy nem bírom tovább – zokogta Andrea. –  Szerettem Sanyit, sok közös van bennünk. Szerettünk kirándulni, kiállításokra járni. Azonban nehezen viselte, ha külön programom van.
Három régi barátnőmmel korábban rendszeresen összejártunk beszélgetni. Az első években még hadakoztam ezekért a havi találkozásokért, de Sanyi mindig akkora patáliát csapott, hogy végül kikoptam a társaságból. Ha csak hosszabban beszélgettem telefonon valakivel, már integetett, hogy jelezze, ő is itt van, miért nem vele foglalkozom.

–  Amikor már azt is kifogásolta, hogy valamelyik lányommal találkozom, vagy hogy fölszaladok hozzájuk, akkor éreztem, hogy ez így nem mehet sokáig. Próbáltam beszélni vele. Mondtam, hogy szükségem van valamennyi „saját életre”. Ezen mindig kiborult.
–  Az elhunyt feleségével mindig mindent együtt csináltak. Úgy mesélte, annyira szerették egymást, hogy eszükbe se jutott volna, hogy külön programjuk legyen a másik nélkül. És engem is annyira szeret, hogy velem akar jönni a lányaimhoz, elkísérne a barátnőim közé, és igazán kihangosíthatnám a telefont, hogy ő is bekapcsolódhasson a beszélgetésünkbe, hiszen mi most már „egy test egy lélek vagyunk”.

–  Elköltöztem tőle, de nagyon fáj, hogy kudarcba fulladt a kapcsolatunk. Mit tegyek, ha úgy éreztem, nem jutok mellette levegőhöz?!

Miközben Andreát hallgatom, Pilinszky egysorosa jár a fejemben: „Az ágy közös. A párna nem.”

(Fotó: Aqui.fr)