Ne haragudjak, hogy megint késtél?!
SzőkeTibor 2020. március 02.

Ne haragudjak, hogy megint késtél?!

„Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő!

eye-3001154_1920.jpg

Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?” /Wass Albert/

Létezik egy dimenzió, ami az időn kívül esik azok számára, akiknek az idő máshogy telik. Nekik nem ugyanakkor van dél, sem reggel 8, sem 9, az órájuk, ha van, csak dísz, semmi több. És folyton-folyvást vagy magyarázkodnak, vagy mosolyogva értetlenkednek azon, hogy miért is csinálunk ügyet abból, hogy késtek. Nem nagy dolog, engedd el. Lazulj már le. Oké, csak az a baj, hogy Te feszítesz. Aki életem egy darabját semmibe veszed módszeresen, rendszeresen és bizony kegyetlenül.

Nem arról van szó, hogy az ember legyen svájci óra, hiszen bármikor előfordulhat bármi. De napról-napra, hétről-hétre valakivel mindig történjen valami, amiért késik, az már nehezen hihető.

Az időt, annak beosztását tanuljuk, a körülöttünk lévők mintáit vesszük alapul. Miután nehezen tudom elengedni a gyermekvédelmet, amiben dolgozok, érdemes körbenézni, milyen oka is lehet egy „késős felnőtt kialakulásának”.

Ha a szülő egy olyan ritmust próbál a gyermekre erőltetni, ami meghaladja az alkalmazkodási készségét, a gyermek egyszerűen belassul. Felvesz egy passzív-agresszív viselkedési formát, nem lévén más eszköze a nagy és hatalmas felnőtt erőszakosságának kivédésére.  Ha nem kapok elég figyelmet a közösségemtől, akkor minden létező dolgot meg fogok tenni, hogy valahogyan elvegyem, ami jár. Ennek az egyik igen agresszív módja az időrablás. A másik tudja, hogy kések, s mindaddig, amíg engem vár, rám figyel. Ha akar, ha nem.

Mint az önbüntető mechanizmusok általában, ez sem gyógyít s nem is épít semmit és senkit, hiszen valódi figyelmet nem kap az időrabló. Csak negatív formában, hiszen az őt váró fél biztosan elejt néhány ingerületmorzsát, vagy bosszús megjegyzést. Az önbüntetésnek, ami a negatív énkép legfőbb erősítője, nem is lehet más célja, csak a rombolás. A gyermek még nem tudja pontosan kifejezni, hogy figyelmet szeretne, főleg, ha sosem kapott eleget, csak jelez – lelassít, toporog, újabb és újabb döntést hoz, csakhogy húzza azt az időt, ami jár neki. Ha ebbe az ösztönös, határfeszegető játékba a szülő beleáll, akkor a gyermek átveszi az uralmat és amikor csak teheti, játszani fog a felnőtt idejével. Hiszen határokra vágyik, arra, hogy a másik kijelölje, hogy eddig tart valami és nem tovább, de ha érzi a bizonytalanságot, folyton újra fog próbálkozni s ez teljesen természetes folyamat.

Ha ehhez a szülő asszisztál és az a szülő fogja ezt tenni, akivel szintén ezt csinálták, akkor az már nem természetes, hiszen egy dolgozó felnőtt ideje nem játék. Ha az egyik munkatárs rendszeresen elkésik, mert a gyermekének mindig van valami ötlete az ajtóban induláskor, akkor ott a gyermek a főnök és ha ezért az alkalmazottat semmilyen szankcióval nem sújtják, akkor lényegében az ő főnökének is az alkalmazott gyermeke a főnöke, hiszen az apróság rendelkezik akár egy kisebb vagy nagyobb kollektíva idejével. Erről persze nem a gyermek tehet és szépen találkoznak ilyenkor a játszma többgenerációs résztvevői.

Az ördögi kör: az egyik mindig késik, a másik meg mindig eltűri, az egyik mindig mosolyog(hát ilyen vagyok), a másik mindig puffog(ilyen vagy!). Ebből mindkét fél kiléphetne, ha az egyik kioltaná az adott ingert, de nyilván nem fogja, hiszen mindkettőjük „jutalma” a feszültség, ami kell az alapműködésükhöz.

 time-3776269_1920.jpg

A negatív énképű ember önmagáról úgy gondolkodik, hogy ő nem méltó a szeretetre, rossz tulajdonságai vannak, ő ilyen és ilyen, minden, ami nem jó s titkon még élvezi is, hiszen megnyugtató olyan címkékkel teleaggatni magunkat, amivel láthatóvá válunk. Ilyenek a „te sosem készülsz el időben”, „úgyis elkésel”, „még sosem tudtál elindulni akkor, amikor kellett”, „mindig szuttyogsz”, „mindig várni kell rád”… a lényeg, hogy mindenképpen kell egy vagy több ember, aki mantrázza ezt a rossz szokást a másikban. Hogy tartósan és hosszan gyökeret verjen a gyermeki lélek mélységében, legyen az az időhúzás, vagy bármi más.

Az ember nem születik időrablónak, nem is az a célja, hogy másokat ne vegyen komolyan, vagy rendszeresen felbosszantson valakit, egyszerűen életének egy fázisában teret kapott ennek a rossz szokásnak a kialakításában. Támogatták, tudattalanul, vagy kényszerítették – sajnos tudatosan.

Minél közelebb van hozzánk ez az illető, annál nehezebbé válhat ennek az erőszakos és rossz szokásnak az eltűrése, de mindig van valaki, aki ezt táplálja. Egy időrabló akkor tud az maradni, ha etetik. Ha gyermekként hagyjuk neki, hogy mindig máshogy döntsön és mi odaadjuk a saját időnket mindig, rendszeresen erőnkön felül, akkor megtanulhatja, hogy anyu és apu sem tiszteli a saját idejét, vagy a gyermeke idejét, se a munkahelyének az idejét – lényegében saját magát. Hiszen csakis az játszik mások idejével, akinek az idejével már sokat játszottak gyermekkorában. Vagy figyelmet nem kapott eleget, vagy abban erősítették, hogy Te fontosabb vagy, kicsim, mint mások. A Te időd számít, másoké nem.

Van egy igen egyértelmű üzenete a rendszeresen későknek: aki sosem ér be kezdésre, az nem is szeret oda bejárni. Az nem szeretne velünk lenni, nem akar velünk találkozni, csak fél kimondani. Csak azzal hitegeti magát és másokat, hogy ez nem így van: tehát hazudik másoknak és magának is.

Igenis, fontos az időnk(ami állítólag nincs is), de még fontosabb a szavunk, az ígéretünk, az odaadásunk és ha a másik nem is tud olyan fontos lenni nekünk, hiába vár ránk rendszeresen, kitartóan, akkor azon érdemes elgondolkodni, hogy mi miért nem vagyunk önmagunk számára annyira fontosak? Miért hisszük, hogy csak játék az időnk és nem érünk annyit, hogy időben odaérjünk? Mi történhetett velünk, amiért így viselkedünk?

Mert csak az rabolja más idejét, aki önmagát sem tartja sokra. Aki nem tiszteli és nem tanulta meg szeretni önmagát, akinek nem fontos a fontos. És nem baj, ha nem akarsz odamenni, vele lenni, ott dolgozni, csak légy őszinte magaddal, hiszen végső soron a Te idődet rablod el, a Te jelenléted nem lesz odaadó és Te fogysz el az időddel együtt.

Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való. Máté 5;37

 Kép:pixabay