A bocsánat kockázat
SZEMlélek 2020. március 04.

A bocsánat kockázat

Ezen a héten volt tiszta hétfő, amely az ortodox egyházban böjt kezdete. Húsvétjuk egy héttel később lesz az idén. A keleti liturgiában megőriztek egy régi hagyományt, a papok kiengesztelődésének vecsernyéjét, amelyet még böjt előtt, szombaton tartottak. Egy erre vonatkozó elmélkedést teszünk most közzé.

00101856.jpeg

A papok Schmemann Alexander prédikációját az orosz „Szabad Európa Rádióban”, amit Oroszországban Szabadság Rádiónak mondtak, tette közzé. Nemrég az Ortodox Szemle hozta nyilvánosságra ezt írásban. Schemann atya 1953 és 1983 között rendszeresen mondott beszédeket ebben a rádióban. Részleteket olvashatnak belőle:

„Megbocsájtás”: olyan egyszerű, nyilvánvaló szónak tűnik. Első látásra minden világosnak tűnik: megbocsájtani azt jelenti, hogy nem haragszom többé, nem akarok bosszút állni, „nincs vele semmi bajom”, ahogy gyakran mondani szoktuk. De elég, ha egy kicsit jobban elgondolkodunk, és világossá válik, hogy mindez – hogy nem haragszom, hogy nem akarok bosszút állni, hogy nincs bennem sértettség stb. – akkor is elérhető, ha közben még sem bocsájtunk meg úgy, ahogy Krisztus kéri, amikor arról beszél, hogy ha mi nem bocsájtunk meg, akkor mi sem nyerhetünk bocsánatot. Miről van szó? Mi a megbocsájtás valódi lényege?

Figyeljük meg, hogy azon belső állapotokat, amiket az előbb felsoroltam, és amiket általában a megbocsájtásnak tartunk, vagyis, hogy nincs bennünk sértettség, nincs bennünk bosszúvágy stb., hogy mindezeket az állapotokat negatív kifejezéssel határozzuk meg: NEM vagyok sértett, NEM tartok haragot a szívemben, NEM akarok bosszút állni. De éppen arról van szó, hogy ezernyi tagadás sem ad ki egyetlen állítást sem. Vagyis, más szavakkal, valaminek a hiánya még nem jelenti valami más meglétét. A gyűlölet hiánya nem jelent szeretetet, ahogy a harag hiánya sem jelent megbékélést. Talán nem tudjuk saját életünk félelmetes és keserű tapasztalatából, hogy a közömbösség, például, rettenetesebb lehet az ellenségességnél és a gyűlöletnél is?

…Mi gyakran éppen a közömbösséget, éppen ezt a belső elidegenedettséget állítjuk be megbocsájtásnak! Nyelvünkben milyen sok ártatlannak látszó szókapcsolat és kifejezés létezik, amelyek, ha belegondolunk, megmutatják az ilyen álmegbocsájtás rettenetes lényegét. „Ugyan, mit tehet ő róla, mi mást várhatnánk tőle, keresztet vethetünk rá, legyints rá, rá még haragudni sem érdemes” stb. Vagy így: „Megbocsátok, de többé semmi közöm Önhöz. Kitörlöm Önt az életemből”.

Ez lenne az a megbocsájtás, amire Krisztus hív bennünket? Talán az ilyen közömbösségre, a másiknak az életünkből való kitörlésére, a tőle való elfordulásra szólít fel minket Isten? Természetesen nem. Sőt, többet is mondhatunk: amíg még van bennünk harag, van még remény. Még ha a harag el is vakít, de addig komolyan veszem a másik embert, addig létezik a számomra, addig ez a harag maga is átalakítható a megbékélésbe, az újraegyesülésbe és a megújulásba. De ahol megjelenik a közömbösség, ott a halál jutott uralomra. A pokol: mindenki közömbössége mindenki iránt, mindenki önmagába fordulása, ezáltal pedig a szellemi-lelki halál rettenetes magánya. Ezért határozottan állíthatjuk: a közömbösségből és a megvetésből, lenézésből fakadó megbocsájtás nem megbocsájtás, hanem annak hamisítványa, karikatúrája.

Az igazi megbocsájtás mindenek előtt a másik ember teljes elfogadását és komolyan vételét jelenti… Az igazi megbocsájtás azt jelenti, hogy olyannak látjuk meg a másik embert, amilyennek Isten látja és szereti őt.

„Mindenki közülünk vétkes mindenben mindenki előtt” – mondta Dosztojevszkij. Mindenki közülünk, bizony, mindenekelőtt abban a mindenki más iránti rettenetes közömbösségben vétkes, ami az egész életet, az egész világot magányba, ellenségességbe, bizalmatlanságba és félelembe taszítja. …Csak ha megismertük és megéreztük Istennek ezt a reánk, reám, mindnyájunkra irányuló mindent megbocsájtó szeretetét, akkor születhet meg a szívünkben a csodák csodája: a megbocsájtás. Akkor életünkben fellobban a világosság, a mennyei boldogság!