Félni vagy nem félni, ez itt a kérdés...
Rab Krisztina 2020. március 05.

Félni vagy nem félni, ez itt a kérdés...

Kislányként féltem a szobám falán lassan mozgó árnyaktól, a szomszéd néni kakasától, és még ezer más dologtól. Ma már csak a félelemtől félek.

felelem.jpg

Az áruház közepén lévő padokon mindig üldögél néhány néni és bácsi. Nézik a forgatagot, a vásárló tömeget - talán jóideje senki nem nyitotta rájuk otthon az ajtót, talán csak itt vannak emberek között.

De tegnap nem üldögéltek a padokon se nénik, se bácsik, ahogyan egyetlen gyerek sem szaladgált az egész hiper-szupermarketben.

Volt valami visszafogottság az őrületben, ahogy mindenki sorról sorra, polcról polcra végigjárta az áruházat - pániknak nyoma sem volt, csak a mosolytalan feszültséget lehetett tapintani. A halkan morajló alapzajba, a kasszáknál várható helyzetet előrevetítve, kétpercenként vészjóslóan hasított a hangosbeszélő: "a gyorsabb előrehaladás érdekében használják önkiszolgáló pénztárainkat".

Mert a pénztáraknál hosszú sorokban, púposra pakolt bevásárlókocsikkal álltak. A többség nem sokat lacafacázott: liszt, cukor tizes csomagolásban, kartonnyi tej, étolaj öt liter, ásványvíz két zsugor, tojás, krumpli, hagyma, konzerv, tészta, wc papír, papírzsepi...

A rövid, talán legrövidebb sor messziről feltűnt. Sietősebbre vettem lépteim, hogy beállhassak. Egy házaspár két kocsival megelőzött, de még így is jó pozícióban éreztem magam. Az érzés csak fokozódott, amikor a házaspár a sorból, se szó, se beszéd, kilépett, és én, hip-hop, a célegyenesben találtam magam.

Előttem egy fiatalember éppen egy műanyag kutyatálat lökdösött szórakozottan a futószalagon - a tapadását tesztelte, csekély sikerrel: elképzeltem, ahogyan a kutyája mohón nekiesik a vacsorának, de a tál, ez a vacak műanyag, csúszik előtte, "medium adult" Morzsi meg leszegett fejjel lépeget a tál után...

Előtte egy biztosan jobb napokat látott hosszú kabátban egy talán jobb napokat látott magas férfi rendezgetett négy kiflit és két narancssárga cimkés csomagot akkurátusan: vonalkóddal fel-, írással a pénztáros felé igazította a szalagon.

A sor elején éppen fizettek - egy nő és két férfi három kocsit pakolt tele, csak papírtörlővel. Ázsiaiak, úgy tippelem, koreaiak lehettek.

Lassan jöttem rá, hogy a sor miattuk ilyen rövid, a házaspár a sorból miattuk állt odébb...

vasarlas1.jpg

Mert félünk. Valamitől mindig félünk...

Félünk, mintha lételemünk lenne, pedig valaki másnak a léte függ a mi félelmünktől - azé, aki félelemben tart. Neki érdeke, neki jó bolt a félelem...

Félünk, hogy kevés lesz, hogy sok lesz, hogy nem jut, hogy nem marad, hogy kirúg, hogy kitúr, hogy elfogy, hogy elhagy, hogy megfertőz...

Félünk, és ez a félelem felőröl, megbénít, kiszolgáltatottá tesz. A félelem nem hagy élni. Szépen lassan átjár mindent.

Már kezet sem fogunk, de maszkot húzunk, spájzolunk és bezárkózunk...

Vagy mégsem?

Ott volt az a fiatalember, a pénztárnál, előttem. Ő vett labdát is, meg játszókötelet a kutyájának.

Na, ő nem fél! Játszik, szeret, mosolyog.

El lehet dönteni...