Valaki meghallgat odafent?
Dr. Fekete Ágnes 2020. március 13.

Valaki meghallgat odafent?

Gyakran úgy imádkozunk emberekért, ügyekért, hogy valójában nem is hisszük, hogy valaki meghallgatja. Általában valamiféle mantraként csak mondjuk, mondjuk a vágyainkat Istennek.

hearinglossandyoungadults.jpg

Arra gondolunk, ha kérésünket sokszor ismételgetjük, egyszer majd csak megérti a Jó Isten! Az imádság igazi, mély kérdése, hogy el tudjuk-e fogadni a választ? Oda tudjuk-e tenni magunkat elé azt, amit kérünk? Tudjuk-e távolságból szemlélni? 

Mostanában elég sok megalázó helyzetben voltam, tele voltam indulattal és keserűséggel. Szerettem volna kipanaszkodni magam Istennek. Csak mondtam a magamét, amikor végre egy kicsit csendben lehettem, és elmeséltem imádságomban Istennek mindazt, ami fáj, amiben kudarcot vallottam. Csak úgy dőlt belőlem: Hogy az egyház, hogy a család.! Nagyon régen történt meg velem az, ami most, hogy szinte saját fülemmel hallottam a választ. És az ez volt: De Ágnes, nem csinálod rosszul. Nézd meg, micsoda változások történtek benned is, és általad is. Ne arra várj, hogy valami felforgató erejű nagy dolog történjen körülötted, hanem vedd észre azokat a már szemmel látható elmozdulásokat, amik azokban a kapcsolatokban vannak, amelyekben élsz.

Tényleg egészen különös élmény volt. Azt éltem át, hogy Isten feltett a szememre egy pozitív, egy látó szemüveget. Egyébként az ember úgy éli az életét, hogy a gyanú árnyéka szinte mindenre rávetül.

Nemrég, amikor valaki nem tartotta be az ígéretét, és ez számomra elkeserítő volt. Amikor egy barátomnak elmeséltem az esetet, ő ezzel vigasztalt: "De hát ilyenek az emberek. Nem tudtad?" Igen, a szívünk mélyén ott sötétlik egy gomolyag: valójában semmi sem jó, eltekintve a ritka kivételektől. Minden gyanús.

Amikor valaminek megtaláltuk a megoldását, csak még nem tudjuk bizonyítani, azt mondjuk, hogy "gyanítjuk"! De már magában a szóban is benne lapul valami szürke árnyék. Valami "gyanánt" tűnik egy dolog, de ezek a hasonlító szavak is a romlást sejtetik. Gyanakodunk, ami azt jelenti, hogy most ugyan nem tudjuk, de az biztos, hogy nem lesz jó.
És amikor Istenhez beszélünk, akkor is a legnagyobb jó, amit elvárhatunk, az a remény: Most ugyan rossz, meg én is elrontottam mindent, de majd talán, Isten kegyelméből megjavul. Mintha egy jó-rossz skálán állandóan azon fáradoznánk, hogy valahogy a jó irányba lökjük életünk pontjait.

De Isten nem ilyennek látja a világot! Egyszerűen nincs "jó-rossz" tengely! Hanem "én-te" tengely van!

Az az igazi kérdés, vajon képesek vagyunk-e kilépni önmagunkból? Képesek vagyunk-e kinyílni egymás számára? Képesek vagyunk-e az egónkról lemondani, vagy örökké magunk körül akarunk forogni? Ha letesszük Isten elé azt, amink van, és ezt belső meggyőződéssel tesszük, akkor jó helyen lesz mindenünk.

Mindannyiunknak ugyanaz az üzenet: de hát nem csinálod rosszul, nézd, mennyi jó hagyta el már a kezed, nézd, micsoda csodák történtek a te szereteted által, már kicsit kinyílt valami. Csak így tovább!