Az engedelmesség határa
Dr. Fekete Ágnes 2020. március 24.

Az engedelmesség határa

Az engedelmességet a kereszténység erénynek tartja. De miért is?

kep_26.png

Az engedelmesség latinul oboedientia, benne rejlik az audire ige, azaz a hallgatás. Az engedelmesség tehát valójában odafigyelés.

Az eredeti értelem elé azonban odacsúszott a katonai engedelmesség képe. Bár vannak különbségek katonai iskolák között, mégis általános elgondolás az, hogy a parancsmegtagadás a legnagyobb bűn, amit egy katona elkövethet. De még ott is van kivétel! Például az USA törvényei szerint egy katona megtagadhatja a parancs teljesítését, ha az egyértelműen törvénytelen cselekedetre szólít fel.

A krisztusi engedelmesség azonban egészen más. A katonaság célja az egységes fellépés, az erő felmutatása. Az egyház célja pedig Krisztus. Ha az egyházban engedelmességről beszélünk, az soha nem lehet katonai, vagy szervilis engedelmesség, inkább minél erősebb odafigyelés.

Bármilyen furcsa, az engedelmesség nem más, mint egyfajta párbeszéd. Amikor átengedem a döntést, valójában nem az akaratomat kell mozgósítanom, hanem a fülemet! Vajon jól meghallottam Istent? A Tízparancsolat kezdete is ez: Halljad Izrael! Isten népének nem azért kell megtartania ezt a "Tíz Igét", mert fél a büntetéstől, hanem mert Isten szeretete erre sarkallja.

Milyen különös, hogy ha átlapozzuk az evangéliumokat, sehol nem találjuk, hogy bárkit engedelmességre szólítanának. A tanítványok számára néha furcsa volt ugyan: miért pont most kell kimenni a tengerre, miért kell éppen ebben a pillanatban kivetni a hálót? Micsoda ötletei vannak Jézusnak? Mintha mégsem jelentett volna számukra különös gondot, hogy megtegyék, amit mond. Nem volt kényszer. Abban a légkörben könnyű volt a követés.

A szerzetesi és papi engedelmességi fogadalom magyarázatakor mindig a Filippi levél 2. részét idézik. Krisztus annyira szerette az Atyát, hogy halálig engedelmeskedett neki. Nem a parancs teljesítése tehát a cél. Nem az emberi erő megmutatása fontos, hanem egyedül a szeretet. Ezért is köti Benedek Regulája az alázathoz. „Az alázatosság legkiválóbb foka a késedelem nélküli engedelmesség.” (5. rész)

Az, hogy a mai kortól ennyire távol áll az engedelmesség, az a tekintély válságával függ össze. Valószínűleg a posztmodern ember számára nehéz is ezt elmagyarázni: van értelme annak, ha a saját akaratunkról lemondunk. Viszont az egyházban élő, engedelmes emberek gyakran élnek azzal a kis trükkel, hogy az engedelmességre hivatkozva meghunyászkodnak. Mivel nem szeretnek konfrontálódni, és időnként még az is kínos, hogy a véleményüket kigondolják, ezért inkább ezt mondják: engedelmeskedem. Ezt kell tennem.

Közismert, hogy számos visszaélés történt már mind az egyházban, mind például háborúkban az engedelmesség kikényszerítésével. Személyesen nem tudom elfogadni azt, hogy valaki a meggyőződése ellenére tegyen valamit  - bármilyen parancsra hivatkozva. Viszont nagyonis el tudom fogadni, ha a szeretetre alapozza ezt valaki.

Ebben a kérdésben is könnyű a végletekbe esni. A német katonaságnál például a világháború óta annyira félnek a feltétlen engedelmességtől, hogy 2007-ben a német kormány egy állásfoglalást fogalmazott meg, ami szerint nem is létezhet feltétel nélküli lojalitás a feljebbvalók felé. Minden katona a „gondolkodó engedelmesség” alapján köteles teljesíteni szolgálatát. Azért azt hangsúlyozzák, hogy pusztán azért nem lehet megtagadni egy parancsot, mert a kiadó tiszt és a parancsot kapó katona személyes konfliktusban vannak. Furcsa világ!

A szerzetesi engedelmesség a legnehezebb akkor, ha kívülről vizsgáljuk a dolgot. Itt arról van szó, hogy a közösség által megválasztott előljáró magát Krisztust képviseli, ezért a mindhalálig engedelmes Krisztust utánozva, mintegy ütköző zónává válnak a gonoszság és Isten között. Az engedelmesség által egójukat, és egyben az emberi bűnt szeretnék legyőzni. De ez a nagyfokú engedelmesség csak azért képzelhető el, mert atya-fiú, azaz szeretetteljes családi kapcsolatban vannak a szerzetesek. Az engedelmesség itt sem egyfajta „kézi vezérlést” jelent. Mindenkinek megvan a maga felelősségi területe, ahol önállóan él és dönt. Aki az engedelmességet úgy képzeli, hogy nekem ne is legyen véleményem, hanem egy egyházi gépezet dönt  helyettem, és majd megmondja, hogy pontosan mit és mikor kell tennem, az csak a katonai engedelmességről tud.

A La-croix, francia folyóirat cikkében Oliveto testvér,  a Maylis-bencés apátságból, így fogalmazott: Az engedelmesség első határa az, hogy csak az tud igazán engedelmeskedni, aki szabad marad. Lehetőségünk van a döntésre, különben már nem lehet tettünk motivációja a szeretet. Soha nem vak engedelmességről van szó. A pap sem mond le intelligenciájától és akaratától, amikor engedelmes. Meg kell őriznie azt a képességét, hogy megítélhesse, amit felettese kér tőle. Ha valakinek a parancsára bárki is bűnt követ el, akkor az nem mentség.  Henry Donneaud, domonkosrendi szerzetes, a toulouse-i teológiai fakultás professzora szerint abban az esetben, ha közösségem vezetője megítélésem szerint rossz döntést hoz, és emiatt szenvedek, akkor érdemes engedni. Javamra válhat. De ha a vezető miatt nem csak én, hanem az egész közösség szenved, akkor felelősségem, hogy ezt kimondjam.

Azután ott van a manipuláció is. Számos esetben megtörténik, hogy moralizáló érvekkel igyekeznek rávenni valamire, ráadásul gyors döntésre kényszerítenek. Ilyenkor semmiképpen sem tudok szabad maradni, és nem is belső szeretetből mondok le a véleményemről.

Az elmúlt vasárnap nem tartottak nyilvános miséket és istentiszteleteket. Akadt olyan is, aki mindenkit gyávának titulálva, megtartotta az istentiszteletet. Voltak szép számmal, akik gondolkodás nélkül tették, amit parancsoltak nekik. Mostanában sok furcsa döntést kell meghoznunk, amikben talán minden korábbinál fontosabb, hogy a valódi szeretet és a valódi szabadság legyen engedelmességünk forrása.

Ha ezt a témát a személyes életemre vonatkoztatom, akkor elsőként Jób jut az eszembe. Micsoda lojalitás Isten irányába: „Az Úr adta, az Úr vette, áldott legyen az Ő neve.” (Jób 1,21) Mégis, ennek a bibliai könyvnek a legnagyob részét az teszi ki, hogy Jób megkérdőjelezi Isten igazságosságát. Ez a könyv mutatja talán a legszebben, hogy Isten nem kívánja tőlünk azt, hogy alázatos szolgák legyünk abban az értelemben, hogy szó és gondolat nélkül engedelmeskedünk. Nem örül annak, amikor megfontolás nélkül viszik az emberek áldozataikat számára. Olyan felelős melléállást kér, amikor megbízom abban, hogy Ő akkor is a javamat akarja, amikor ezt nem értem. De ezt úgy kéri tőlünk, hogy megérti az ember sokkal kisebb látószögét, értetlenségét, olykor lázadozását is. Nem lehet egyetlen szálra felfűzni az Istennel való kapcsolatunkat, mert akkor csupán rabszolgái lennénk. 

Számomra példamutató ebben a témában az Emberek és Istenek (rend. Xavier Beuvois) című film jelenete, amikor a szerzetesek számon kérik vezetőjüket, jóllehet engedelmességi fogadalom köti őket: miért nem kérdezte meg a véleményüket? Christian, a vezető visszautasította az államfő felajánlását, hogy katonai csapatokkal védjék a kolostort. Jóllehet lassan kiderült, hogy ezzel mindenki egyetért, de a félelem miatt mégis vita keveredett ebből. A filmben nagyon szépen vezeti a ciszterci közösség vezetője a beszélgetést. Nem auktoritásával érvel, nem parancsol, hanem párbeszédre hívja testvéreit. Megkéri, hogy mindenki maga döntse el, marad vagy megy. Semmiféle morális nyomás nincs senkin, teljes szabadságban és együtt igyekeznek engedelmeskedni Krisztus hívásának. Éppen ettől lesz az egész történet az engedelmesség példája!

(Kép: forrása)