A járvány legnagyobb vesztesei
dr. Sáhó Eszter 2020. április 03.

A járvány legnagyobb vesztesei

Kiszáradt fügefaként is végezhetjük, ha nem vigyázunk.

dry_tree_nici_keil_pixabay.jpg

Mikor elkezdtem írni ezt a cikket a koronavírus-járvány valószínűsíthető áldozatairól és lehetséges veszteseiről, azon kaptam magam, hogy nem a halottakon és a gyászoló hozzátartozókon gondolkodom, hanem azokon az ittmaradtakon, akikben semmilyen változás nem fog történni a járvány hatására. Akik biztonságban érzik magukat, és a végén majd megveregetik a saját vállukat, mintha személyes érdemük lenne, hogy túlélték.

Aztán magamra gondoltam. Nem helyes erről a témáról többes szám harmadik személyben írnom, mintha engem nem kísértene a saját igazam örökkévaló volta, és nem kényelmesednék bele olykor-olykor a biztonságot nyújtó változatlanság lelki foteljébe. Márpedig, ha tanulni akarunk a történelemből, akkor észre kell vennünk, hogy a túlélés záloga mindig is az alkalmazkodó-képesség, a fejlődésé pedig a múlt hamis árnyait maga mögött hagyni képes éberség volt, melynek mindig része a változás.

Ha nem vagyok képes a változásra, akkor anélkül, hogy belehalnék a járványba, vagy elveszíteném valamelyik szerettemet, óriási vesztese lehetek a bennünket sújtó világméretű kórnak.

Minden vallás és az elmúlt évtizedekben a modern pszichológia is egyre inkább hangsúlyozza, hogy milyen fontos az életünkben a csend. Felgyorsult világunkban idegrendszerünk, lelkünk és a testünk is pengeélen táncol. Mivel nincs időnk „sziklára építeni a házunkat”, sokszor csak felszínes és a saját életünk szempontjából jó eséllyel rossz döntéseket vagyunk képesek meghozni. Aztán ezek döntés-sorozattá fejlődnek, melynek már nem látjuk az elejét, és nem is értjük igazán, miért tartunk az életünkben ott, ahol.

Azt mondják, az időzítés legalább olyan fontos, mint maga a cselekedet. „Normális” életünkben eddig jó esetben is hetekig kellett terveznünk, hogy legalább egy óra jusson saját magunkra. Mikor nem gondolunk teendőinkre vagy azokra, akik számítanak ránk. Mikor párbeszédet folytathatunk saját lelkünkkel. Most – akaratunktól függetlenül – a csend adottsággá vált.

Arra gondoltam, milyen jó lenne ebben a csendben magamhoz ölelni a bezártságot, ahogy Krisztus magához ölelte keresztjét.

Magamhoz ölelni a lakást, azt a négy falat, amibe most be vagyok zárva, mert ez lehet lelki fejlődésem színtere. Magamhoz ölelni a megtapasztalt magányt, a lakás ürességét, ami körbe vesz, mert ez lehet szívem megnyitásának első lépése. Magamhoz ölelni a másikban felfedezett hibákat, mert ez lehet szeretetem tökéletesedésének útja. És magamhoz ölelni a régóta hordozott lelki fájdalmaimat, mert az Istenhez forduló belső ima lehet szabadulásom első lépése.

A koronavírus-járvány sokkal többet adhat nekünk, mint gondolnánk. Üdvösségünk záloga lehet a most önmagunkkal és a bennünk élő Istennel eltöltött idő. A vírus elleni küzdelemben megteszem, ami emberileg megtehető. De nem szeretném úgy túlélni, hogy nem használtam ki a csend erejét. Nem szeretnék Isten szemében olyan fügefa maradni, melyhez ha odamegy, nem talál rajta gyümölcsöt.

(Illusztráció: Nici Keil/Pixabay.com)