Szentmise és a világ átváltoztatása
SZEMlélek 2020. április 09.

Szentmise és a világ átváltoztatása

Nagycsütörtökön a kereszténység az Eucharisztiát ünnepli, amit Jézus az utolsó vacsorán alapított. De mit is jelent ez a szent liturgia az egyén és a társadalom számára?

nagycsut1.jpg

A katolikus egyházban a Nagycsütörtök kiemelten az Eucharisztia napja. Az evangéliumok erre a napra helyezik az utolsó vacsorát, amelyre hivatkozva a keresztények az Eucharisztiát szentségnek tekintik katolikusok, ortodoxok és protestánsok egyaránt. Ezen a napon délelőtt a püspök köré gyűlik az egyházmegye papsága az ún. krizmaszentelési szentmisét közösen celebrálni. Amikor az egyházmegye papsága ezen a misén összegyűlik és a püspökkel közösen vesz részt a legszentebb áldozatban, akkor ennek a szentségnek a rangját és a papsággal való szétválaszthatatlan összefonódottságát ünneplik és élik át. A megszentelt krizma és olaj pedig majd elkerül a legkisebb egyházközségekbe is, ahol kereszteléskor vagy a betegek keneténél a bűnnek és a betegségnek való ellenállás jelévé válik.

Az Eucharisztia körüli papi közösség azt jelképezi, hogy a helyi egyház középpontja ez a szentség, amelyben Krisztus valóságosan jelen van.

Ugyanakkor kihívás is, hogy az egyház papsága és hívei számára a gondolkodás, az áhítat és a cselekvés forrása legyen az Eucharisztia. De mit is jelent ez a kortárs közösségek és társadalom számára?

A rendszeresen templomba járók közül sokan a szenttel való bensőséges találkozást várják az eucharisztikus lakomától. Emlékszem egy idős sváb asszony szavaira, aki, amikor megkérdeztem tőle, miért jár minden nap szentmisére, azt válaszolta, itt nem piszkál senki. Egy másik pedig arról panaszkodott, hogy a szentmise már magyarul van. Sokkal jobb volt latinul, mert akkor nem kellett odafigyelni. Sokan a templom csöndjét és a liturgia rutinjait azért szeretik, mert kisimítja zilált lelküket. Olyan hangulatot teremt, amelyben el lehet feledkezni a hétköznapokról, és bele lehet feledkezni a békébe és megnyugvásba. Kitárulhat a lélek, égbe sóhajthatja a hívő senki emberfiának el nem mondható bánatait. A szentmise gyógyít, az áhítat ellazít, az imák vigasztalnak.
Talán ezért is tekintik sokan idegennek a szentmisétől a társadalmi kérdéseket, a mozgósítást, a felrázást, mert – mondják – annak nem ott van a helye. Annyi más lehetőség létezik az ilyesmire, de a mise az legyen tabu. Nem is lenne helyénvaló, vagy úgy is fogalmazhatunk, nagy spirituális veszteséggel járna, ha ezt a bensőségesség igényt a szentmisék nem akarnák kielégíteni.

Mégis kérdések ágaskodnak, ha arra gondolunk, hogy az a szentség,

amit a kereszténység Eucharisztiaként ünnepel, a bitóra készülő Jézus búcsúvacsorája volt a tanítványaival. Az ő első miséje az akasztófa árnyékában zajlott, s az asztalnál ült a farizeusok ügynöke, Júdás, aki elárulta őt.

Annak a vacsorának a zsidó liturgikus hagyományban sajátos szerepe volt, mert az Egyiptomból való kiszabadulás emlékére kellett megülni. Jézus korában pedig az erre való emlékezésbe óhatatlanul belevegyült az érzés, hogy Izrael nem szabad, mert a rómaiak megszállás alatt tartják. Nemrégen hangzott el egyik tanítványa szájából a kérdés, hogy most állítja-e helyre Izrael országát. Az utolsó vacsora nem bensőséges áhítat volt, az ott lévők nem elcsöndesedni vágytak és nem a személyes fájdalmaikkal, sebeikkel voltak elfoglalva.

Jézus a vacsorán azt mondta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. A kereszténység ezeket a szavait minden szentmisén megismétli. Jézus eredetileg aligha akart rítust alapítani ezekkel a szavaival. Alighanem mind arra gondolt, ami ott a búcsúvacsorán történt. Arra, hogy a kenyeret és a bort a másnap keresztre kerülő teste és vére gyanánt adja a tanítványoknak. Arra, hogy ő mossa meg a tanítványok lábát. Hiába ő a mesterük, ő végzi el a rabszolga munkát. És talán arra is, hogy a közöttetek lévő árulót ne akadályozzátok, hogy véghez vigye aljas tettét. Az Eucharisztia rítusa ezekkel a tartalmakkal telített rítus. S ha ma inkább az egyéni megnyugvást várják tőle sokan, ezt megelőzően ezeknek a tartalmaknak az elmélyítését sem szabad nélkülözni.

nagycsut2.jpg

Az Eucharisztia a szent liturgiával egyben a keresztény egyéni és közösségi cselekvésnek is a forrása. Olyanná válni, mint a szeretetért magát föláldozni kész Jézus, olyanná, mint a hatalmát szolgálatként gyakorló Jézus, olyanná, mint a szegénnyel és bűnössel tanítványi közösséget vállaló Jézus.

A korai egyház történetét kutatók kimutatták, hogy a legkorábbi szentmisék valójában nem a keresztény közösség elkülönülten végzett speciális liturgiái voltak. Kialakulása kezdetén a görög-római ünnepi lakomákhoz kapcsolódott, azzal a lényeges különbséggel, hogy beengedték a szegényeket, a betegeket a polgárok közé, valamint Istenhez imádkoztak, a világ Urához, s nem (csak) a császárt dicsőítették. A szentmisék ősi mintázataiban még konkrétan megjelent az akkori társadalmi viszonyok kontrasztja is. Nem az elvont tanítás, nem a speciális szimbólumrendszer és nem az egyéni áhítat állt az ünneplés középpontjában, hanem a Jézusra való emlékezés cselekménye és viszonyrendszere.

Ezt a kontraszt-közösségi mozzanatot megfigyelhettük a kommunizmus idején, amikor az egyházak és a keresztények a rendszer elemi ellenségeinek számítottak, mert alapjában más urat szolgáltak – legalábbis erre törekedtek.

A vasárnaponként templomba igyekvő keresztények szálkák voltak a rendszer körme alatt. S a templomokban összegyűltek között eltörpültek a társadalmi, műveltségbéli különbségek, mert áthidalta őket az isteni szeretetre való összpontosítás.

A szentmisén nem csak azért imádkozik a pap és a hívek, hogy Isten változtassa át a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé, hanem azért is, hogy az ott lévőket változtassa tanítványaivá, és hogy az egyház hiteles tanúságtételével járuljon hozzá a világ szeretetteljesebbé, igazságosabbá és élhetőbbé változásához.

Az Eucharisztia ünnepe Nagycsütörtökön ezt a világalakító üzenetet hordozza. Azt az álmot közvetíti, amit Isten álmodott a világról, s amit Jézus életével, tanításával, halálával és feltámadásával félreérthetetlenül hozott el az emberiség számára.

Máté-Tóth András

(Illusztrációk forrása: Pinterest, iglesiaenaragon.com)