Az online mise csapdája
SZEMlélek 2020. április 20.

Az online mise csapdája

Olvasói levelet kaptunk egy lelkipásztori munkatárstól, aki úgy gondolja, ki kellene lépni a monitor mögé szorult, bezárkózó kereszténységből a járvány idején is kreatív, szolgáló hitélet felé.

online.jpg

– Milyen volt a Húsvét nálatok?
– Sose volt ilyen szép, ilyen mély, ilyen bensőséges.

Rendre ezek a válaszok jönnek az általam kérdezett apáktól és anyáktól. Beköszöntött volna a családegyház kora? A teológia pereméről vajon a teológia fősodrába kerülhet a család mint egyház? Az emeleti terem titka, amely minden templomra szétterjedt, most minden keresztény házra tovább osztódott? Csodálatos sokszorozódás, multiplikálás ez. Ezek a családias liturgiák nem nélkülözik Jézus jelenlétét (Mt 18,20), nagyszerű érzés felismerni Jézust a legközvetlenebb szeretteink szemében. De nem tagadhatjuk le, hogy nélkülözik Jézus szentségi jelenlétét. Hiba lenne efölött szemet hunyni.

A közvetített szentmisék elemzése is megérne egy misét. A kezdeti botladozások után – amelyek némelyike vicces helyzeteket (és mellesleg 7 milliós nézettséget) eredményezett (pl. be nem kapcsolt kamera, rajta felejtett Messenger filter) – a kísérletezés korszaka következett, néhány figyelemre méltó kezdeményezéssel (pl. online stream, Youtube kommentek, hívek képei a padon, miseénekek kivetítése/megosztása, kóruséneklés bevágása, imaszándékok beolvasása a könyörgésekben, gamifikáció, hit-szint szerinti szövegek, gép előtt ülő családok képeinek beküldése). Mindezek hajlamossá tesznek minket arra, hogy a HOGYAN-nal foglalkozzunk a MIÉRT-ek helyett. Ha az ördög a (technikai) részletekben rejlik, akkor megkockáztathatjuk, hogy Isten nem ott lakozik. Ne fordítsuk inkább Rá a tekintetünket?

A liturgia per definitionem leiton ergon, vagyis közös cselekvés. Nem a pap monológja, monodrámája, magamutogatása, pantomimja, előadása. Az interaktivitás pótlására tett kísérletek tiszteletreméltók, de szükségszerűen nem vezethetnek el a célig. A szentmise „Isteni Színjáték”, amiben részesedhetünk. Ha ott vagyunk.

Eddig elégtelennek tartottuk, ha „csak a teste” van valakinek a szentmisén. Ha „csak a lelke”, az elég? Az nem féloldalas? Test nélkül nincs egyház, test nélkül nincs szentség. Kell az anyag.

Az online mise testetlen, nem ugyanazt az asztalt üljük körül, nem ugyanazt a kenyeret esszük. Mi a monitorra nézünk, a pap pedig a kamerába. Nem egymás szemébe. Ez egy MINTHA helyzet, nem egy IGAZ helyzet. Az online misében nincs találkozás, nincs érintés, nincs egyesülés. Ha a házasság szentsége a katolikus tanításban elhálás nélkül semmis, testi egyesülés nélkül nem érvényes, akkor a mise miért az? Nem éppen a lényegét hagyjuk ki? Éhezzük és szomjazzuk az egyesülést Jézussal, mégis kielégítetlenek maradunk.

Az egyházban a legfőbb rendező elv a lelkek üdve. Ehhez tartozik az Eucharisztiához való jog. „Szentáldozáshoz szabad és kell bocsátani minden megkereszteltet, akit a jog el nem tilt.” (CIC 912. kán) Miért korlátozzuk ezt a lényegi alapjogot az egyházban? Miért fosztjuk meg magunkat az erőt adó találkozástól? Miért nem adunk kenyeret az éhezőknek épp a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében?

Tudom a választ, minden médium ezt harsogja: a vírus miatt, a veszély miatt. Ez valóban elégséges, megnyugtató válasz lenne? Itt meg kell állnia Krisztus kései követőinek? Vagy csak a római katolikusoknak? Ha görög vagy, két mezőt tovább léphetsz? Kocsis Fülöp érsek szerint „a szentáldozás lehetséges a Szent Liturgián kívül erre kijelölt vagy akár előre megbeszélt időpontokban is.”

Szeretnék egy olyan egyházba tartozni, ami nem áll meg itt. Tovább lép, kilép, ahogy azt Ferenc pápa folyton ismétli. Olyan egyházba, amely kreatív, kockázatvállaló, kezdeményező.

Most, a húsvéti időben naponta halljuk az evangéliumban az Urat: Ne féljetek! Feltűnt, hogy Jézus ezt a tanítványainak mondja, nem a népnek! Nekünk: papjainak, munkatársainak, képviselőinek mondja.

Nem most kellene a bátorítást meghalló és megértő papoknak, diakónusoknak, akolitusoknak, lelkipásztori munkatársaknak „szolgálatba helyezni” magukat? Helyzet van, fiúk! Sok mindenen vitatkozhatunk, de ezen talán nem.

Ha az Oltáriszentséget körbe visszük a Suzukiban, akkor a Feltámadott nem akarna kiszállni egyetlen háznál sem? Ha az ételszentelésre körbejárunk a faluban, akkor a szent eledelt nem tudnánk odaajándékozni? Ha a postás átadhatja a levelet, a csomagszállító a csomagot, a pizzás a pizzát, akkor mi nem adhatjuk át Krisztus testét? Ha a betegeket eddig meglátogattuk elsőpénteken, most, amikor az egész világ beteg, nem tudjuk? Ha az Amazon kiviszi drónnal a könyvet, nekünk nincs egyetlen kreatív ötletünk sem?

Nem emlékszünk azokra a szerzetesekre, akik leprásokat ápoltak, aztán, ha pár napig nem vitték el az ételt, akkor jöhetett a „cserejátékos” a megfertőződött, meghalt testvér helyére? Megfeledkezünk az egyháztörténelem számtalan szentjéről, akik életüket adták barátaikért, a betegekért? Emlékszünk-e Szent István diakónusra és sokakra, akik az Eucharisztiát hordozva, védve lettek vértanúk? Kinek az életét védjük?

A végítélet végső párbeszéde Máté evangélista szerint (Mt 25, 34) így fest majd: Jézus így szól a jobbján álló ápolókhoz, orvosokhoz, eladókhoz, benzinkutasokhoz, rendőrökhöz, katonákhoz... „jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” Aztán szól a bal oldaliakhoz is, de abban nincs köszönet. Mert nincs mit megköszönni. Ez most nem politikai jobb oldal, ez jézusi jobb oldal. Jó oldalon állunk?

Ha cserben hagyjuk a társadalmat, a társadalom nem fog cserben hagyni minket? Húszéves a sirám, hogy üresek a templomaink – most mi ürítettük ki azokat.

A járókerettel misére botorkálók, a fájó térdeik miatt taxit hívók (és nyugdíjukat arra spórolók), az eddig áldozatokat hozók vissza fognak-e jönni? Egy diktatúra csinált már belőlünk földalatti egyházat, a közöny diktatúrájának engedjük-e, hogy most monitor mögötti egyházat csináljon belőlünk? Ez nem elbújás? Mi elől bujkálunk? Jézus nem akar útra kelni velünk? Mi nem akarnánk vele tartani?

Ezer kérdés. Félek, hogy előbb szülnek dühöt és sértődést, mint választ, így inkább kéréssel és kezdeményezéssel fordulok egyházam vezetőihez és tagjaihoz.

  • Szeretnék egy olyan egyházba tartozni, amelyik nem éheztet és nem éhségsztrájkol a vírus alatt.
  • Szeretnék egy olyan egyházba tartozni, ahol megbízhatnak engem is azzal, hogy elvigyem Krisztust másokhoz.
  • Szeretnék egy olyan egyházba tartozni, amelyben van a 2 méter kötelező távolságot átugrani képes kreatív erő.
  • Szeretnék egy olyan egyházba tartozni, amely a bátorító Jézus és a félő hívek szentségi találkozását lehetővé teszi ebben az áldott áldatlan helyzetben.

„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)

Ő szerintem indulna. Várjuk meg a végidőket, vagy most hívjunk taxit?

a szerző családapa, egyházi munkatárs

(Illusztráció: Zuggó Zsolt fotója)