A politikusoknak miért nem tapsolunk esténként?
Sáhó Eszter 2020. április 24.

A politikusoknak miért nem tapsolunk esténként?

Pedig ők is a frontvonalban harcolnak.

sculpture-3005670_1280_2.jpg

Fura dolog ez a veszélyhelyzet. Jogilag egészen jól fel voltunk készülve az ilyen kihívásokra, amire meg nem, azt igyekezett leszabályozni az újonnan elfogadott koronavírus-törvény. Ennek parlamenti elfogadásáról írtam már korábban, és lehet ezt a törvényt szeretni vagy nem szeretni, de hetek óta ennek alapján folyik a munka. Nem szeretnék belemenni az erről zajló, már európai szintű demokrácia-vitába sem, mert

mindkét oldalon halmozottan csúsztatott állításokkal vagyunk körülvéve, és érdemes kivárni a józanság perceit – ha lesz olyan –,

mert az elhamarkodott véleménynyilvánítással az embert óhatatlanul is beletuszkolják a barát-ellenség kategóriák valamelyikébe. Mégpedig kizárólagosan és véglegesen.

Ami viszont számomra érdekes, az egy, az elmúlt hetekben felsővezetői szinten velünk maradt viselkedésforma. Amiről elfelejtettünk értekezni, és társadalmi szinten nem döntöttük el, hogy koronavírus idején kell-e ez nekünk, vagy nem. Ez pedig a politikai kommunikáció. Mivel sokat dolgoztam politikusokkal, sőt, magam is abszolváltam egy ilyen képzést, tudom, hogy mire vannak felkészítve. Hogy túléljenek a politikai arénában. Hogy bármilyen kérdésre legyen válaszuk, hiszen nincs rosszabb, mint egy kamerák előtt elbizonytalanodó honatya. Az otthoni fotelből nézve nem is tudjuk elképzelni, ez milyen nehéz, és hogy mennyire könnyű belefutni egy nevetséges helyzetbe.

Járvány idején nehéz a dolguk, hiszen egy az egyben menedzserré kell átlényegülniük, és nem könnyű közben napról napra kontrollálniuk magukban az előbukkanni akaró politikust.

Mert az mindig ott van kéznél, az odamondás-reagálás évek alatt ösztönné alakult bennük. Mert ha fel akarják venni a kesztyűt, akkor erre szükségük van. Más kérdés, hogy jó lenne egyre több kesztyűt a földön heverve, elhagyottan látni, mert lehet olykor-olykor nagyvonalúnak is lenni. Van rá példa, és még az ösztönember lelkének is jót tesz.

Most azonban sok mindenről le kell mondanunk. Nekem is győzködnöm kell magam minden nap, hogy ne akarjak minden egyes emberrel találkozni, akit szeretek, de néha már egy vadidegennel való személyes beszélgetés is megtenné. Ugyanazon négy fal közé zárva dolgozom, eszem és alszom, és még a szórakozási lehetőségeim is ebbe az élettérbe szorulnak.

A kormány részéről is megtörténtek a szükséges lépések, a pénzügyi átcsoportosítások, nagyon jól ráérezve a félelemben megdermedt néplélekre, megszorítások helyett engedményekről és támogatásokról szólnak a hírek. Közben önmagát is keretek közé szorította az államigazgatás, hiszen minden minisztériumnak, az államtitkárságoknak is be kellett fizetniük az idei költségkeretük egy részét a járványügyi alapba, illetve a most feleslegesnek ítélt tevékenységeket, amik veszélyeztethetik az itthoni védekezést, egyszerűen felfüggesztették. Számos jó példával találkoztam én magam is.

A politikusságot azonban mintha nem tudná levetkőzni sem a kormányoldal, sem az ellenzék. Mondjuk, nincs előttük sok jó példa, mert az európai kollégáik sem tudnak ezen túllépni, csak hogy visszautaljak cikkem elejére.

Furcsa helyzetbe hozza magát a politikai kommunikáció, mert mindkét oldal azt akarja üzenni, hogy most összefogásra van szükség, és felül kell emelkedni a politikai csatározásokon.

Én úgy látom, az emberek már régen megfogadták ezt a tanácsot. A korábbi, családon belül szinte vérre menő politikai egymásnak feszülések helyett szívünk és lelkünk átkapcsolt szeretet- és gondoskodás-üzemmódba.

És valahogy pont azoknak nem sikerül ez, akik sokat beszélnek róla, mégpedig nyilvánosan. Folyik a virtuális óriásplakát-kampány és a kisvideós üzengetések, mintha a vírus kiírta volna az időközi választásokat, és a ránk váró néhány hónap kampányfinis lenne. A politikai kommunikáció logikájában ez érthető. Mert onnan nézve nemcsak az a fontos, hogy túléljük-e ezt az időszakot, hanem az is, hogy ki vezetett át minket ezen. Kinek voltak jobb ötletei, azokat mikor vetette fel, és mi az, amit ő már előre megmondott.

Szóval érdemes lenne eldönteni, hogy vezetőink mit akarnak ebből kihozni. Ha politikai tőkét, akkor nem tisztességes dolog összefogásról beszélni. Ha pedig tényleg a túlélés a cél, mégpedig közösen, akkor

meg kellene próbálni a politikait emberi kommunikációra cserélni, és úgy már nekik is kijárna a hálataps. Mert ők is a frontvonalban harcolnak, de az öntapsolás kioltja az igazit.

(Nyitókép: pixabay.com)