4+1 dolog, amit az elmúlt három hónap tanított nekünk
Hodász András 2020. június 11.

4+1 dolog, amit az elmúlt három hónap tanított nekünk

Karanténbúcsúztató kerti party. Vasárnap délután, kellemes húsz fok. Odalép hozzám egy ismerősöm, és nekem szegezi a kérdést: “Mit tanult az Egyház a vészhelyzetből? Mit fogtok másképp csinálni?” Megállt a kezemben a kanál.

set-3047724_1920.jpg

Eddig csak arra koncentráltam, hogy hogyan éljük túl ezt az időszakot, meg persze arra, hogy a nehéz idők miatt bosszankodjam, mert ugye csőd ez az időszak anyagilag, emberileg, meg úgy általában mindenhogy. Hogy ebből az időszakból még akár tanulhatunk, profitálhatunk is, eszembe sem jutott. Pedig világos, mint a nap.

A krízis egyben lehetőség is, ez már szinte közhely, csak éppen amikor nyakig ülünk benne, nem ez az első gondolatunk. Viszont ha elengedjük az áldozat patetikus pózát, és jobban belegondolunk, kézenfekvő, hogy hálásak is lehetünk.

Sokakat a karantén tanított meg főzni, kenyeret sütni, kertészkedni. Sok családot megpróbált az összezártság, ők lehet, hogy új kommunikációs stratégiákkal gazdagodtak. Másoknak talán jól esett végre kicsit egymással lenni, minőségi időt adni a családtagjaiknak. A szülők pedig újra megtanulták a törttel való osztás-szorzást, és az egyszikűek és kétszikűek közötti különbséget. De mit tanult az Egyház? Lenne néhány gondolatom, melyeket tőlem szokatlanul inkább vitaindítónak, mint kinyilatkoztatásnak szánok.

Két hónappal ezelőtt arról elmélkedtünk (mi több eszmét cseréltünk, vitatkoztunk), hogy mit fog okozni a hívek életében, hogy bizonytalan időre teljesen el vannak zárva a szentségek megerősítő kegyelmétől, és hogy visszatérnek-e majd a templomokba, ha elül a veszély? Nos, az előbbire még nem tudjuk a választ, az utóbbira pedig egyre nyilvánvalóbban igent tudunk mondani. Akkor hát itt az idő összegezni a legfrissebb tapasztalatokat!

1. Jó az online, de nem olyan, mint az igazi!

Az első és legfontosabb, hogy meg kell állapítanunk: sokak félelme – ha hozzászoktatjuk a híveket az online misehallgatáshoz, akkor majd nem jönnek templomba karantén után sem – úgy tűnik, megdőlt. Nem rögtön első alkalommal, de szépen lassan visszaszivárogtak az emberek a templomba. Számtalanszor hallottam a nagy sóhajt, hogy végre lehet jönni gyónni, áldozni, szentségimádásra.

A híveknek hiányzik a személyesség, a közösség megélése, és természetesen a szentségek megerősítő kegyelme.

Jó dolog a technika, de sosem fogja pótolni a valóságot. A technika: eszköz. Segít találkozni azokkal, akikkel amúgy a fizikai távolság miatt lehetetlen lenne. Nem helyettesít, de pótol, amikor nincs más.

2. Ha nem is igazi, de sok mindenre használható!

A sokak által korábban idegenkedve fogadott technikai fejlődés lehetővé tette, hogy a karantén alatt a hittanórák folytatódjanak, sőt, olyan közösségi programok is, mint a társasjáték klub, vagy az esti sörözés a barátokkal. Új youtuberek és Instagram influenszerek nőttek ki a földből, ahogy egyre több atya fedezte fel, hogy mennyi mindent el lehet mondani akár csak napi egy perc videóban. Sőt: általános tapasztalat, hogy a szentmise közvetítésével nagyságrendekkel több embert el tudtunk érni, mint "rendesen".

Kialakult a szentmise-habzsolás műfaja – sokan egy vasárnap akár három-négy, általuk kedvelt pap miséjét is követték.

És még valami: felmerült az igény, hogy az irodai ügyintézést is költöztessük az online térbe. Ne kelljen bejönni a plébániára csupán azért, mert valakinek plébánosi ajánlásra van szüksége, esetleg misét akar iratni, vagy egyházi adót befizetni. Céges világban alapelvnek számít, hogy a legfontosabb ügyfélfogó az első benyomás. Aki hozzánk bejön, vagy valószínűséggel – legyünk reálisak – ő maga távol van az Egyháztól, csak éppen nagymamája, leendő férje/felesége unszolására keresett fel bennünket. Hány embert riasztunk el az Egyháztól a lassú, néha körülményes bürokráciánkkal? Itt az ideje az online térben megteremteni az ügyintézés lehetőségét! Nálunk például elkezdődött egy “plébánia ablak” fejlesztése a honlapon, amelyen keresztül a legtöbb ügy egyszerűen és gyorsan intézhetővé válik. Remélem, hamarosan sikersztoriként számolhatok be róla.

3. A plébániák jobban ki vannak szolgáltatva anyagilag, mint gondoltuk

Jöjjön a neheze! Szóval ez az időszak rádöbbentett minket arra, hogy elkényelmesedtünk.

Megszoktuk, hogy a hívek dobálnak a perselybe, és ezért max annyit kell tennünk, hogy egy középszerűen vállalható prédikációt összedobunk vasárnaponként.

Amikor realizáltam, hogy várhatóan minimum 2-3 hónap perselypénz ugrik, én is rájöttem, hogy a plébánia ennyi idő alatt akár csődbe is tud menni, bevétel hiányában. Pánikban hívtam az első papot, aki eszembe jutott. Az ő tanácsa így hangzott: “Adjál el valamit”. Lelki szemeim előtt megjelent, hogy feldobom a nagyharangot a Jófogásra, de hamar elhessegettem, mert nem hiszem, hogy most annyira pörögne a harang piac. Később se jött se használható ötlet, se támogatás rendszeren belülről, ezért magunknak kellett kitalálnunk, hogy hogyan tudjuk megőrizni a munkahelyeket a plébánián. Hála híveink nagylelkűségének, végül átvészeltük ezt az időszakot, ehhez megtanultuk az online adományozás csínját-bínját, és gazdagabbak lettünk a tapasztalattal: egymásra vagyunk utalva. Talán most mindenkinek egyértelművé vált: a plébánia akkor tud fennmaradni anyagilag, ha az oda járó híveknek ez fontos. Sőt: addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér, és ezt a takarót a híveink szabják.

4. A papok és hívek együtt alkotják az Egyházat

A karantén elején saját erőmből annyi telt, hogy megtaláltam a telefonomon a Youtube alkalmazás élő közvetítést elindító gombját. Az első néhány próbálkozás katasztrofálisra sikeredett. Aztán jött néhány lelkes ember, hogy ők értenek is hozzá, meg van kamerájuk is, szóval szívesen segítenek. A végén azon kaptam magam, hogy egy tévéközvetítés szintű műsorban vagyok, és ehhez nekem semmit nem kellett tennem, csak alaposan felkészülnöm a prédikációra.

Mindenki tette a dolgát, ezért működött jól a dolog. Ha van tapasztalat, ami elkísérhet minket a továbbiakban, az az, hogy együtt sokkal többre vagyunk képesek. Lejárt már az az idő, amikor a pap egyedül megoldott mindent a plébánián. A plébánia nem én vagyok.

Én menedzser vagyok, aki támogatja az ötleteket, katalizálja a folyamatokat. Az fog realizálódni, amit közösen tető alá hozunk. Egy hajóban evezünk, az egyház MI vagyunk.

+1 A papok elmagányosodása komoly probléma

A cölibátus rendes esetben nem jelent teljes elszigeteltséget. A napjaink tele vannak emberi kapcsolódásokkal, mélyebb vagy felszínesebb beszélgetésekkel, amelyek észrevétlenül feltöltenek, oldják a szorongást, és nem mellesleg megemelik az örömérzetet okozó hormonok szintjét a testünkben. Ráadásul néha talán tényleg százannyi jut nekünk, ahogy Jézus ígérte. A karantén hosszú magánya alatt azonban nagyon együtt tudtam érezni azokkal, akik számára az emberi találkozások az egészséges pszichéhez szükséges alap csomagban vannak. A problémát csak fokozta az állandó bizonytalanság, mert igazából senki nem tudta, hogy pontosan mi fog történni, és amúgy mit is kellene csinálni és hogyan. Akik ezzel nagyon magukra maradtak, mert mondjuk nem volt körülöttük egy egészséges közösség, vagy néhány megértő barát, azok komoly krízisben találhatták magukat. Mit tanulhattunk ebből?

Újra kell építenünk a papi közösségeket. Komolyan kell vennünk a papok kiégésének, elmagányosodásának problémáját. Már rég nem arra kell fókuszálnunk, hogy miért jelentkeznek egyre kevesebben papnak, hanem, hogy miért mennek tönkre vagy lépnek ki egyre többen közülünk, és – figyelem – ez a kérdés nem oldható meg helyezésekkel vagy plébánia összevonásokkal.

Krízisek jönnek mennek, ez elkerülhetetlen, nincs erőnk megállítani ezt a világjárványt sem. Egy dologban dönthetünk: tragédiaként éljük meg, vagy lehetőségként. Panaszkodunk, vagy tanulunk.

Szóval: mit is fogunk másképp csinálni?