Mentőtiszt házaspár: Nem halhatunk meg minden beteggel
SzőkeTibor 2020. június 18.

Mentőtiszt házaspár: Nem halhatunk meg minden beteggel

Csilla és András három gyermeket nevelnek. Kihívásokról, nehézségekről és a szürkének  nem mondható hétköznapjaikról beszélgettünk.

dsc04021.jpg

Hogy ismerkedtetek meg, hogy kezdődött a pályátok?
András.: A kapcsolatunk klasszikus főiskolai szerelemként indult. Csilla volt az évfolyamfelelős, ezért sokszor megkeresetem a jegyzetek miatt. Egyre többször mentünk együtt fénymásolni, több időt töltöttünk együtt és nagyokat sétáltunk. Kialakult egy vonzalom egymás iránt. 2010-ben végeztünk a mentőtisztin, megkértem a kezét és összeköltöztünk. A közelben nem volt olyan lehetőség, hogy mindketten mentőként dolgozhassunk, ezért Marcaliban és Nagyatádon vállaltunk állást. Sok-sok költözés után tértünk vissza Pécsre. Én az iskolát megelőzően már egy évet az egészségügyben dolgoztam, mint gyógytornász. A Jóistennek látom ebben a hívását, mert mégis nagyobb lett a vonzalom a mai hivatásom irányába.
Csilla.: Amikor végeztem a gimnáziumban, két év múlva fogtam újra a kezembe egy felsőoktatási tájékoztatót. Imádkoztam, hogy találhassak egy olyan utat, aminek igazi értelme van, amit a Jóisten is szeretne, hogy csináljak. Fél éjszaka lapozgatás után akadt meg a szemem a mentőtiszt képzésen. Az első perctől kezdve tetszett az a szemlélet, amit tanítottak: „Menj oda, csinálj valamit, mert a beteg meghal.” Tehát nem azt a félelmet erősítették bennünk, hogy félj, hogy valamit elrontasz! Mert még az is jobb, mint nem tenni semmit és hagyni valakit meghalni.

–Mennyire gyakori, hogy házaspárok űzik ezt a szakmát?
A.: Kevés példát látok rá. De ez nagy adomány, hogy amikor hazajövünk, házastársként és munkában való partnerként is tudunk beszélgetni. Nekem nehezebb lenne csinálni, ha egy laikusnak nem mondhatnám el, hogy mi történt az elmúlt huszonnégy órában. A betegjogokat és az anonimitást megőrizve.
Cs.: Kettőnk közül én vagyok a versengőbb típus. Ennyi év után is bennem van, hogy én is legyek olyan jó, mint az András.
A.: Szerintem nincs versengés, mert nem egy helyen dolgozunk. Én Mohácson, Csilla Dombóváron. Így könnyebb mindkettőnknek az életszervezésünk szempontjából is.  Viszont a logisztikát kell megoldanunk minden nap az utazások miatt.

–Hogy kell elképzelni a riasztás utáni perceket?
A.: Ez egy készenléti munkakör. Mi a mentőállomáson tartózkodunk. Ha befut egy hívás a segélykérő központba - ami most Szombathelyen és Miskolcon csörög -, értesítést kap a megyei irányító csoport. Ők jelzik az állomásnak, hogy milyen autó induljon el és milyen esethez. Például mentőgépkocsi két fős személyzettel vonul. Az esetkocsik három fővel, a rohamkocsi szintén hárommal. Mi esetkocsin dolgozunk. Ami annyit tesz, hogy orvos helyett mentőtiszt tartózkodik az autóban, a mentőgépkocsivezetőn és a mentő-szakápolón kívül. Az egységparancsnok a mentőtiszt, akinek az utasításai, kérése, javaslatai szerint zajlik a betegellátás, tehát a felelősség az övé. De ez egy igazi csapatmunka.A mentőszolgálatnak van kialakult protokollja, szinte mindenféle betegségre és kórállapotra. Nekünk ezt követnünk kell. Magas időfaktorú betegségekben gondolkodunk. Vagyis minél magasabb faktora van egy kórállapotnak, annál hamarabb visz halálba. Viszont nagyon ritka, hogy egy esetre vegytiszta protokollt tudsz ráhúzni. Komplex ellátást kell adni.
Cs.: Javaslatokat mindenki tehet, de saját hatáskörben dolgozunk. Vagyis én mentőtisztként nem mondom meg a gépésznek, hogy melyik útvonalat válassza, bízom a döntésében. Az ápolónak sem én mondom meg, hogy hogyan törje fel az ampullát. Mert ő ezt tudja és megvan mindenre a saját módszere, nem szorul ebben iránymutatásra. De a gyógyszerválasztás az én hatásköröm. A feladat az, hogy felismerd, mivel állsz szemben, milyen protokollt kövess.

–Mi a legnagyobb nehézség számotokra?
Cs.: Az emberek nagy részének nem idegenek a kórházas sorozatok. Sokszor csöppentem olyan, újraélesztési körülmények közé, hogy a nézők bekiabáltak, miért nem használjuk a defibrillátort. Hiszen a filmekben ezt látják. Miközben próbálom megadni azt az esélyt a betegnek, hogy újraindíthassam a szívét, azon kellene vitatkoznom, miért nem ütjük ki, miért nem használjuk a defibrillátort. Fontos, hogy amit a sorozatokban látunk, ne fogadjuk el teljes valóságértékűnek.

A.: Számomra a halál tényének megállapítása és kimondása nehézség. Sok nem hívő emberrel találkozunk, aki a halált úgy fogja fel hogy „most mindennek vége”. Ez a helyszínen azért jól felmérhető a reakciókból. A legtöbb újraélesztésről elmondható, hogy sajnos nem zárul sikeresen. Hiszen akik meghalnak, nem véletlenül halnak meg. Például amikor súlyos alapbetegségek vannak a háttérben és megtörténik a végelgyengülés. Nagyjából tíz-tizenöt-húsz perc után világossá válik, hogy annak az embernek el fog-e indulni a szíve vagy nem. Csapaton belül meghozzuk a döntést, hogy mikor állunk meg. Ekkor fel kell készülni, mit mondunk a családnak. Megtanítják, hogy kerülni kell a körülírásokat. Meg kell mondani, hogy az ember meghalt. Nehéz megküzdeni a reakciókkal, amiket ránkzúdítanak. Van olyan, hogy a gyászfolyamatot megkezdő hozzátartozót is el kell látni.

Amióta gyerekeink vannak, ennek a korosztálynak az ellátása érzelmileg sokkal megterhelőbb számomra.

dsc04063_1.jpg

–Hogy védekeztek, hogy vértezitek fel magatokat a negatív hatásokkal szemben?
Cs.: A cégnek régiós szinten van pszichológusa. De a kollégákkal az ember automatikusan kibeszéli magából a feszültséget. A humor is a feldolgozás egy része. Ha minden szomorú esetet magával cipel, nem lehet bírni lelkileg. A mentorom egyszer azt mondta, hogy ebben a szakmában mindenkiben megvan az a parcella, ahová a saját halottjainkat temetjük. És valóban minden esetből tanulunk. A lelki megterhelés mellett benne van a fejlődés lehetősége is.
A.: A betegellátást feladatnak tekintjük. Megpróbálunk érzelmileg nem bevonódni. Egy sérülés esetén például nem kezdünk el sajnálkozni, hanem tudjuk, hogy az adott fájdalomra milyen gyógyszert és mennyi fájdalomcsillapítót kell adnunk. Nem halhatunk meg minden halottal. Meg kell védenünk magunkat.

–Miben változott az elmúlt időszakban az ellátás a COVID következtében?
A.: Kevesebb lett a felesleges riasztás. Féltek az emberek attól, hogy a kórházakban kapják el a fertőzést. Ennek hatására van beteg, aki összességében rosszabbul lett, mivel az alapbetegsége nem lett kezelve. Azt vettem észre, mostanában már bátrabban hívnak bennünket.
Cs.: Viszont ahová mentőt hívtak, azt tényleg el kellett látni.

–Hogy oldjátok meg a családi élet szervezését ilyen munkabeosztás mellett?
Cs.: Nyilván ki vagyunk szolgáltatva az állomásvezetőinknek, akik a beosztásunkat csinálják. De ők szerencsére partnerek abban, hogy úgy tudjunk dolgozni, hogy valamelyik mindig itthon tudjon lenni a gyerekekkel.
A.: Egyszerre sosem dolgozunk. A váltás időszakában a nagypapa sokszor tud segíteni.

–Miért akartatok mentősök lenni? Meddig lehet ezt csinálni?
A.:
Azért akartam mentő lenni, mert ez egy nagyon szép hivatás. Másoknak segíteni, a szenvedést enyhíteni,vagy akár életet menteni igazán felemelő tud lenni. Mindig valamilyen segítő hivatásban gondolkoztam. A mentőknél ezt maradéktalanul gyakorolhatom. Szerintem aki a mentőknél dolgozik, az hosszútávon gondolkodik a hivatásában. A legtöbben,akik fizikailag bírják, nyugdíjazásukig maradnak a szolgálat kötelékében. Nekem is és szerintem Csillának is hasonlóak a terveink. Szeretjük a hivatásunkat,ami manapság szerintem nagy adomány!
Cs.: Ennél szebben én sem mondhattam volna.

dsc04088.jpg

Fotók: Firling Attila