A papok nem magányos szuperhősök
Gégény István 2020. június 19.

A papok nem magányos szuperhősök

Két katolikus lelkipásztor és egy leendő pap elindít egy olyan közösségi modellt, ami új fejezetet nyithat a hazai egyházi életben.

pu1.jpg

Plébániai unió. Szokni kell még az elnevezést, ami nem is teljesen hivatalos, inkább a nép számára érthetőbb leképezése annak a papi életközösségnek – insolidum megbízás, avagy egyetemleges megbízás a pontos neve –, amelyet július 1-től indít el Varga László megyéspüspök három kaposvári egyházmegyei klerikussal: Kisiván Csaba (a nyitóképen jobbra) és Vörös Péter (a nyitóképen balra) plébániai kormányzók mellé a papszentelés előtt álló Antal Zsolt diakónus csatlakozik, hogy egyazon helyszínen élve, egymást segítve lássák el egyszerre 14 egyházközség szolgálatát.

Hogy mi ebben az újdonság? Egyrészt nagyon is sok, másrészt a kezdeményezés valójában visszatérés egy ókeresztény modellhez. Ma ugyanis a katolikus papok túlnyomó része magányosan él egy plébánián, egymaga próbál 3, 6, 8, vagy akár ennél több egyházközséget ellátni. Ritka esetben káplánja is van a plébánosnak, de az elöregedő korfa és a papok létszámának csökkenése – apadozó utánpótlása – olyan helyzeteket teremt, amelyek miatt a közösségi életmód szinte csak a szerzetesek sajátja maradt. Pedig kezdetben nem az volt a cél, hogy az egyházi vezetők magányos szuperhősökként misszionálják körbe a világot.

A filmbe illő világmegváltó koncepcióval szemben már Jézus is kettesével küldte a hit továbbadására az apostolokat, a cölibátus, vagyis a nőtlen állapot pedig eredendően a már említett, közösségben élő szerzetesek életállapota volt. Ezzel szemben jelenleg úgy élnek cölibátusban a papok, hogy közülük valószínűleg sokan alig tartoznak testvéri, lelki közösséghez,

az úgynevezett „koronákon”, esperesi kerületenként szervezett papi találkozókon túl legfeljebb a baráti kapcsolatok ápolása adhat némi felüdülést az évtizedek óta egyre növekvő terhet jelentő feladatok ellátása közepette. Nem csoda, hogy ebben a legkevésbé ideális helyzetben elszaporodnak a nyilvánosság számára is ismerhető eltévelyedések, függőségek, tévutak.

– Még csak idáig sem kell elmenni – mutat rá Kisiván Csaba. – Sajnos sok olyan paptestvér hunyt el az elmúlt években, akik még élhetnének. De nem volt, aki rájuk nézzen, nem élt mellettük senki, aki bátorította volna őket, hogy forduljanak orvoshoz a betegségükkel. Egy papi életközösség a legalapvetőbb – sokszor nagyon hiányzó – embertársi kapcsolatokat is megadja. Támasz, megtartó erő, ahol megoszthatjuk az örömeinket, problémáinkat; a közös imádságok is nagyon sokat jelentenek a lelkipásztori munka során – teszi hozzá a fiatal lelkipásztor.

Ennél ráadásul többről van szó. A plébániai unió – amelynek központja Kaposvár Donner nevű városrésze lesz – ugyanis olyan egyenrangú klerikusok együttműködését jelenti, akik megosztják egymás között a feladatok felelősségét – idősgondozás, családpasztoráció, fiatalokkal való foglalkozás stb. –, noha mindenki mindenből kiveszi a részét. Egyazon helyre szervezni több egyházközség ellátását azzal a gazdasági és személyügyi előnnyel is jár, hogy csupán egyetlen plébániai személyzetet, infrastruktúrát kell fenntartani, ott azonban

a koncentráltság miatt minőségibb munkát tudnak végezni a világi munkatársak az adminisztráció, a pénzügyek kezelése, az irodai szolgálat terén egyaránt. Fontos kiemelni, hogy a falvakban megmaradnak a plébániák a közösségi élet színtereiként.

pu3.jpgA Kisiván Csaba által bemutatott szentmisén Antal Zsolt asszisztál

Várhatóan a kisközösségekre is előnyösen hat majd a centrálisabb működés. Az adott esetben például a szépen csengő nevű település, Szentbalázs 2-3 fiatal ministránsa nem elszigetelten, hanem 15-20 kortársával együtt járhat innentől közösségi alkalmakra. Eközben a helyi jelenlét sem szűnik meg a 14 érintett egyházközségben, noha nem biztos, hogy mindig ugyanaz a pap fogja ellátni akár a liturgikus szolgálatot, akár a szentségek kiszolgáltatását.

– Nem szeretnénk szerzetesrendet alapítani, ugyanolyan egyházmegyés papok maradunk, mint előtte voltunk – fűzi hozzá Vörös Péter, aki számára szintén a papi közösség megélése, egymás hordozása, segítése az egyik leghangsúlyosabb eleme a plébániai uniónak. Úgy látja, a kezdeményezésük valóban egyfajta visszatérés ahhoz az ókori egyházmodellhez, amikor a papok a városokban laktak, s onnan látták el a vidéken élő híveket is. Ezt a katolikusok fogyatkozó létszáma is indokolja, ugyanis

hiába sok a templom, azokban néha alig akad 10-20 ember egy vasárnapi szentmisén.

– Nagy álmom, hogy meg tudjuk majd élni azt, hogy a katolikus egyház tényleg katolikus, azaz egyetemes. Jelenleg még sokan ragaszkodnak a saját templomukhoz, saját településükhöz. Jó lenne felfedeznünk, hogy a katolikus egyház a saját közösségünk, falunk, városunk határain kívül is létezik. Szeretnénk, ha a hívek megéreznék, hogy egy-egy jó kezdeményezést közösen érdemes megvalósítani ahhoz, hogy az igazán gyümölcsöző legyen. Fontos lenne kialakítani a közösségek közösségeit, szorosabb kapcsolatot kiépíteni a települések hívei között, akik így belelátnának egymás életébe, akár segíteni is tudnának a másiknak. A névválasztás is ezt az egységet szimbolizálja, miközben minden egyházközség megőrizheti saját identitását – fogalmazza meg reményét Péter atya.

Mindezen gondolatok mentén egyszerre tűnik logikusnak az ilyen papi centrumok kialakítása, másrészt viszont kérdés, hogy fog-e működni, avagy nem elkésett tűzoltási próbálkozás legalább a meglévő híveket ilyen módszerrel megtartani és (pre)evangelizálni. A most induló plébániai unió lelkipásztorai nem tudják, mit hoz a jövő, de úgy gondolják, a terhek megosztása, sőt, az energiák felszabadítása gyümölcsözőleg hathat a helyi egyházi életre, sőt, akár a papi hivatások alakulására is. Törekvésük olyannyira nem rendkívüli – elméletben legalábbis –, hogy mind a II. Vatikáni Zsinat, mind a Papi Élet és Szolgálat Direktóriuma szorgalmazza ilyen papi közösségek (vita communis) kialakítását.

Ha ez ennyire evidens, vajon eddig miért nem vált gyakorlati valósággá, érdekes kérdés. – Úgy tűnik, 1965 óta idáig még nem mertünk igazán kockáztatni – él némi kritikával Kisiván Csaba. Szerinte ennek az is az oka, hogy a konkrét lépések megtétele egyéneken múlik, mert egy ilyen formáció szerinte felülről nem tud igazán hatékonyan szerveződni. Személyes tapasztalata alapján

az idősebb papi nemzedék elsősorban a magányra rendezkedett be, ahol a plébános a plébánia területét csak indokolt esetben hagyta el. A ki nem mondott életfilozófia így hangzott: csak ő és Isten, senki más.

Bár van ebben szépség is, sőt, nagyon is becsülendő ez a fajta elköteleződés, Kisiván Csaba úgy látja, átalakult az emberek pszichés struktúrája. Míg szerinte a magányos életformából adódó akadályokat a régebbi korok papjai jól vették, a mai papok már nehezebben küzdenek meg ezekkel.

A cölibátus, papi nőtlenség témájához visszakanyarodva a plébániai unió megalkotói egyetértenek abban, hogy attól, mert valaki Istennek adja az életét, nem köt házasságot, még nem kell, hogy elszigetelődjön a világtól, nem távolodik el a közösségi élettől, a barátságoktól. – A cölibátus gyümölcsöző megélése elválaszthatatlan a közösségtől – hangsúlyozza Vörös Péter.

Hamarosan kiderül, hogy amit ezek a papok elterveztek, kiállja-e az idő próbáját. Kisiván Csaba szerint akkor is ilyesmi lesz az egyház útja, ha az ő próbálkozásuk valamiért nem lesz rövid távon működőképes.

A közösségi irányú változtatás, a feladatok összevonása, egyben megosztása ugyanis szükségszerűen következik azokból a folyamatokból, amelyek a katolikus egyházban jelenleg zajlanak.

Érdeklődve figyeljük tehát a kaposvári innovátor papi közösség tevékenységét, hiszen könnyen lehet, hogy olyan magot vetnek most el, ami aztán az egész országban szárba fog szökkenni néhány éven belül.