Bölcskei Gusztáv: Túléltük, de tönkrementünk
SZEMlélek 2020. június 24.

Bölcskei Gusztáv: Túléltük, de tönkrementünk

Hogyan politizáljon az egyház? Hol az állammal való együttműködés határa? Miért veszít teret a keresztyénség? Aki válaszol: a Magyarországi Református Egyház zsinatának nyugalmazott püspök-elnöke.

bolcskeig.jpg

A hazai kortárs kereszténység meghatározó személyiségével a Magyar Hang készített terjedelmes interjút – a kérdező Pethő Tibor, a Magyar Nemzet alapítójának dédunokája. A teljes írás kizárólag nyomtatott formában olvasható, az alábbiakban a szerkesztőség jóváhagyásával néhány részletet közlünk a püspök gondolataiból.

Hogy az egyház konkrét közéleti kérdésekben megnyilvánul, az természetes, elvitathatatlan joga. A kérdés, hogyan teszi. Számomra az a mértékadó, amit Jézus mond az evangéliumban: „a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem”. Amire tehát az egyház igent mond, amellett álljon ki, amire nemet, az ellen pedig küzdjön. A baj abból adódik, ha az egyház vezetői úgy gondolják, hogy közéleti-társadalmi kérdésekben mindenre igent vagy mindenre nemet kell mondaniuk. Kétségtelen, hogy jelenleg az igenek uralkodnak. Ehhez pedig sajnos akaratlanul is az az üzenet társul, hogy bármi történik az országban, az megkérdőjelezhetetlen. Amit magunk körül látunk, az a világok legjobbika, nincs joga tehát senkinek kételkednie, bírálnia. Mintha az a megjegyzés visszhangozna az igenek nyomában, amit jómagam is hallhattam egy magyar politikus szájából az egyházi vezetőkkel való találkozás alkalmával: „kritikára nincs szükségem, csak támogatásra”. Úgy tűnik persze, hogy a kritikának amúgy is egyre kevésbé van létjogosultsága. Az értelmes párbeszéd lassanként kiveszik nemcsak a magyar belpolitikából, de az egyházi közéletből is.

Néhány éve rektori évnyitó beszédemben úgy fogalmaztam: nem szeretném, ha a református egyház az igét hallgató egyházból hallgatag és hallgató egyházzá válna. Vannak pozitív példák persze, a mi gyülekezetünk is jelentős segítséget nyújtott a hajdani debreceni menekülttábor lakóinak, nemcsak bejártunk, de a keresztyének eljöttek hozzánk istentiszteletre is. Hallgatni nem szabad, vállalni kell a kifejezetten kényelmetlen dolgok kimondását. Mert olyan nyilván nem létezik, hogy egy politikai erő mindig mindenben tévedhetetlen. A tévedhetetlenség gondolata a református egyház alapfelfogásától amúgy is távol áll.

Láthatjuk, hogy korábban nem tapasztalt módon nyújt az állam anyagi támogatást az egyháznak, olyan hatalmas összegekkel, amelyekről korábban nem is álmodhattunk. Természetes emberi reakció, hogy ebben a helyzetben a barátkozást választjuk. A nagy kérdés az, hogy hol az elvi alapú együttműködés határa? Valódi partnerségről van-e szó vagy részben önkéntes alárendelődésről? Érdemes megvizsgálni a szavak, szófordulatok, kifejezések mögöttes tartalmát is: szlogenek-e csupán vagy húzódik mögöttük netán tényleges tartalom. Mit jelent például az a kifejezés, hogy „a történelmi egyházak stratégiai partnereink”?

A jelenlegi helyzet meglehetősen furcsa. Tudni kell, hogy a református egyház legfőbb törvényhozó és irányító testülete a zsinat, amelynek hat évre választott tagjai vannak, köztük a püspökök, a püspök-elnök és a világi vezetők. A zsinati iroda élére nemrégiben olyan zsinati tanácsos került, aki hosszabb időn át a volt miniszter-lelkész előszobájában ült beosztottként. Balog Zoltánt egy idő óta valóban leendő püspökként emlegetik, megválasztásának elősegítésére a zsinat törvényt is módosított. Hangsúlyozom: mindez nem személyi, hanem elvi kérdés. Kifejezetten károsnak tartom, ha egy egyházi vezető megválasztásánál olyan szempontok dominálnak, hogy az illető mennyire van bizalmas kapcsolatban a kormányzattal. Ez az egyház gyengeségének a jele, azt üzeni, hogy az önállóságából, a szabadságából nagyon fontos részt kíván feladni.

A magukat makacsul tartó egyházi mítoszok közé tartozik, hogy mi már előre tudtuk a kommunizmus bukását. Szó sem volt erről. Meglepetésként ért minket, mint ahogy a társadalom legnagyobb részét is. Ugyanúgy nem hittük el, mint a Péter apostol kiszabadulásáért imádkozó gyülekezet a tényt, hogy Péter valóban kiszabadult. Nagyon találónak érzem Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapát megfogalmazását is: túléltük, de tönkrementünk. Az egyházak hatalmas bizalmi tőkével indultak el útjukon az új világban. Olyan elvárások voltak azonban velünk szemben, amelyeknek nem tudtunk megfelelni. Az egyház ugyanis tényleg tönkrement nemcsak az infrastruktúrájában, de a korábbi kontraszelekció miatt személyi állományában is. Szerencsétlen megoldásnak tartottam, hogy az egyházi iskolák visszaadása egybeesett a kárpótlással. Ez ugyanis azt a látszatot keltette, mintha az addig háttérbe szorított egyház mohón mindent akart volna hirtelenjében. Ráadásul egyházi iskolák sem mindig ott indultak, ahol erre a feltétel adott volt.

A keresztyénség mindig ellenszélben dolgozott. Sokszor nem figyelünk oda arra, mi is az Isten akarata. Ahogy egykori világi elnöktársam, Kálmán Attila mondta: mi tervezhetünk ugyan, de azért egy százalékot hagyjunk meg az Úristennek. Idézhetném Woody Allent is: ha azt akarod, hogy Isten jókedvre derüljön, mesélj neki a terveidről. Mindez pedig józanságra int.

Egy ökumenikus imahéten bocsánatot kértem azoktól a katolikusoktól, akiket megbántottunk. Bízom benne, hogy egy-egy ilyen gesztus gyógyító erejű lehet. Persze mind protestáns, mind katolikus oldalon voltak hullámhegyek, hullámvölgyek. Már önmagában nagy eredménynek tartanám, ha az egymásról bennünk élő ostoba kliséket elfelejtenénk. Mi például nem emlegetnénk máig a búcsúcédulák gyakorlatát, amelyet a XVI. században a tridenti zsinat eltörölt. A XXI. században ennek felhánytorgatása nonszensz. Jó lenne, ha hittankönyveinknek a többi felekezetről szóló részeit átnéznék az érintettek is: vajon helyesen gondolkodunk-e róluk? Legelőször tehát a tüskéket kell kihúznunk.

Összeállította: Gégény István

(Forrás: Magyar Hang, fotó: reformatus.hu)