Ahol nincs rendben a házasság, az nem lehet család?
SZEMlélek 2020. június 29.

Ahol nincs rendben a házasság, az nem lehet család?

Egy mozaikcsaládban élő írónő olvasónk reagál Bolyki László szerzőnk apaképpel, illetve annak hiányával kapcsolatos cikkére.

csalad_3.jpg

Mint minden SZEMléleken közzétett cikkre, erre is igaz, hogy a párbeszéd szándékával tesszük közzé, nem azért, mert egyetértünk vele. Gondolkodásra, egymás meghallgatására hívunk ebben az esetben is, hiszen ez vezethet el a világot hozzánk képest másként látók megértéséhez, a közös fejlődéshez.

A Szemléleken megjelent George Floydról Apák napján című cikk gondolatait napok óta forgatom a fejemben. A cikk azzal kezdődik, hogy bemutat egy igencsak fontos szempontot az Egyesült Államokban zajló, rasszizmus és rendőri erőszak elleni megmozdulások kapcsán, és rávilágít arra, hogy a helyzet kialakulásában mekkora szerepe van a családok szétesésének. Ám a végén úgy zárul a gondolatmenet, amiről némi iróniával a Mézga család főcímdala jutott eszembe, és dúdolom is magamban szorgalmasan: „Papa, mama, gyerekek csupa szív, szeretet...”

Az irónia oka, hogy többgenerációs multikulti mozaikcsaládban nőttem fel, és számtalanszor kaptam csupa jóindulatból olyan mondatokat, hogy „Az a szemét apád, aki elhagyta az anyádat”, „Jaj, szegényem, szektás a rokonod? Hiszen azok a sátán szolgái!” vagy „Oké, hogy féltestvér, de igazi nincs? Akkor egyke vagy?” De az a mondat, amelyik a legjobban szúrt, egy katolikus pap szájából hangzott el: „Akinek nem rendes családja van, az ne jöjjön ki nekem családi áldásra. Mert ahol nincs rendben a házasság, az nem lehet család, csak ilyen-olyan közösség.”

Ezek szerint nem családban, hanem ilyen-olyan közösségben él az emberek jelentős része, ahonnan persze egyenes az út a züllés és a bűnözés felé – de ezzel a következtetéssel mélységesen nem értek egyet.

Igaz, a családomban sok a trauma: halmozottan sok a válás, de van munkanélküliség, alkoholizmus, krónikus betegség, homoszexualitás, kulturális és vallási különbség, és bántalmazással is szembe kellett néznünk. Mégis ez az idézett pap szerint családnak nem nevezhető közösség tud védőhálóként, vigaszként, megtartó erőként működni. Akkor is, ha innen-onnan hiányoznak az apák. Mert a család fele mégiscsak férfi. Vannak köztük apák (ugyan nem mindig ott, ahol az anyák), vannak nagyapák, nagybácsik, fiútestvérek, féltestvérek, mostohatestvérek, unokatestvérek, fiúgyerekek, sógorok. Van férfiminta. És ahogy az apák által okozott traumákat enyhíteni tudja egy szerető nagyszülő, vagy (ó, micsoda eretnek gondolat) egy második házasság révén a családba került nevelőapa, úgy az anyák által okozott traumákat is tudja enyhíteni egy szerető testvér, vagy (ó, micsoda még eretnekebb gondolat) az apa új élettársa. Azt se felejtsük el, hogy az idealizált családmodellben élők is szenvedhetnek attól, hogy elidegenednek a családtagjaiktól, vagy traumatizálódnak a szeretetlenség miatt. A váláskor (vagy halálesetkor, bántalmazáskor, kitagadáskor, tetszőleges családi traumával helyettesíthető) a szeretet által font, megtartó hálón keletkezik szakadás, amelyet újra összekötni nem biztos, hogy lehet, vagy érdemes, de új szálakat szőni (például egy féltestvér befogadásával) igenis lehet.

Túl sokszor tapasztaltam már, hogy

nem elsősorban a válás rombolja szét a családokat, nem az egyszülős modell taszítja a gyerekeket a züllés felé, hanem a szívben dédelgetett harag.

Amikor például az elhagyott anya vagy gyerek haragja eltávolítja az apát („Láthatás, mi? Mit képzel az a ...fej, hiszen lelépett!”), vagy a sértett szülő haragja a gyereket („Megmondtam neki, hogy amíg az én kenyeremet eszi, azt csinálja, amit én mondok. Hát most főzzön magának!”), az unokát („Az a szemét felcsinálta a lányom! A fattya ide ne tolja a képét!”) Amikor a szeretetháló szakadásait nem foltozzák be új szálak, hanem tovább mélyíti a düh, gyűlölet, frusztráció, akkor ez a negatív hullám megállíthatatlanul továbbgyűrűzik a környezetbe. A mai társadalom nem a szeretet, hanem a düh társadalma. A szeretet pedig (és nem meglepően a krisztusi tanítás is) nem ott kezdődik, hogy szeretem a jólnevelt gyerekem, a hűséges házastársam és a mintaszülőm, hanem ott, hogy megbocsátok a gyerekemnek, ha más vallású lesz, a házastársamnak, ha elhagy, vagy a szülőmnek, ha rosszul kezeli az örökségem (mindegyik eset behelyettesíthető tetszőleges más esettel). Nem a fájdalmat hazudom el a szívemből hurráoptimizmussal, nem a bűnt helyeslem félreértett nyitottsággal, hanem félreteszem az ítéletben tocsogás vágyát, túllépek a saját sértettségemen, és megbocsátok. Ez sajnos nem csökkenti a fájdalmat, legfeljebb a dühöt, de düh nélkül már tudok újra szeretni.

Szerintem át kéne gondolni a család fogalmát. Ha nem abból a felvetésből indulnánk ki, hogy az a család definíciója (vigyázz, sarkítok!), hogy egy fehér apuka és egy fehér, pár évvel fiatalabb anyuka törvényes, első és örök házasságon belül neveli kettő vagy három egészséges és saját közös gyermekét, hanem abból a kérdésből, hogy a családi közösségek tagjai hogyan tudják kiépíteni, erősíteni és ha kell, újraépíteni a szeretetkapcsolataikat, akkor kevesebb lenne a trauma, a megbélyegzés, a düh és megkockáztatom, hogy a családon belüli erőszak és a válás, ezzel együtt a széthullott család is. No, és a szeretetkapcsolatok kiépítésében, a megbocsájtásban, az ítéletektől mentes, feltétlen, tiszta szeretet gyakorlásában ki tudna jobban példát mutatni, mint mi, szálkás-gerendás keresztények? Ugye?

"Ha baj van, mégse legyen soha kedélyed lőporos,
Ne is figyelj oda, mit mond egy főokos.
Szerintem az a bolond, ki annak mond,
Ki téged leír, ki téged bohócnak mond…"

Majoros Nóra

(Illusztráció: communities.wa.gov.au)