Hol ebédel a plébános?
SZEMlélek 2020. július 14.

Hol ebédel a plébános?

Nem lankad a párbeszéd a papság élethelyzete témájában. Újabb olvasói levelet közlünk, amelynek szerzője megoldási javaslattal is előáll.

ebed.jpg

A posztmodern világ alapeleme a magány. Ezt a magányt sikerült a végtelenségig feszíteni a fogyasztói léttel. Megszületett a szingli világ. A magány, amely egy erősen negatív kifejezés, érték lett, mindennapi viselkedési forma, életstílus és, lássuk be, leginkább nyomorúság.

Kitekert világban élünk. Emberek jelentős része önkéntesen vagy sajátos kényszerűségből választja a szingli létet, pedig lehet, hogy erőfeszítések árán ők is találhatnának életre szóló társat.

A cölibátus nem magány, nem nyomorúság. Krisztust választani egy életre nem lehet valami negatív, valami nyomorúságos. Éppen ellenkezőleg: felemelő, életet adó döntés.

Kitekert világban élünk. A cölibátusban élők magányosak, társra vágynak. Pontosan tudják, hogy a magány nyomorúság, de a cölibátust felváltotta a magány. Ez azonban folyamat, ami ha kellő időben kerül felismerésre, megállítható.

Egy korábbi poszt alatt citáltam Kamarás István Júdások vagy Péterek című könyvét. A könyv a 90-es évek elején jelent meg, bemutatva néhány papságot elhagyó ember életét. Számomra az interjúk lényege a magány megtapasztalása volt – és ebben a

nyomorúságos magányban csak nyomorúságos döntést lehetett hozni.

Azóta sok idő telt el, és beléptünk a fogyasztói világba, az internet a világot összezsugorította – nem lenne szabad magányosnak lenni. Mégis. Éppen a fogyasztói lét fokozza a magányt. A fogyasztói létet papjaink is megtapasztalják, hiszen ebben a világban élnek. Óriási akaraterő kell az ellenálláshoz.

A megtartó emberi kapcsolatokat semmi nem pótolja. Keresztényként semmilyen formában nem fogadhatjuk el a magányt, sem magunknak, sem másoknak. Krisztus társunk, de mellette szükség van az emberi társunkra is.

Gyakran el tudom képzelni, milyen lehet egy sok filiával rendelkező plébánosnak este leülni egyedül az asztal mellé vacsorázni. Nem felemelő.

Örömmel látom, hogy kezdik felismerni az egyházi vezetők ennek a jelentőségét azzal, hogy megszervezik a papi együttlakást, az intenzívebb egymásra figyelést.

Nekünk, hívőknek is van feladatunk. Figyelnünk kell papjainkra. Igen, észre kell vennünk a magány megjelenését, és vannak lehetőségeink, hogy még időben segítsünk. A rendszeres meghívások, beszélgetések, kirándulások stb. lehetőséget teremthetnek arra, hogy papjaink kizökkenjenek egy kicsit az életükből, kicsit más legyen az a nap. A többi között ezért is nagyon örülök a „Vidd el a papodat sörözni“ mozgalomnak, mert végre valami, ami nem kiscsoport, nem lelkigyakorlat stb. Végre nekünk van feladatunk, és nem a papnak.

Szóval, kedves barátaim, hol ebédel holnap a plébánosotok?

Dr. Ilosvai Gábor
ügyvéd
az Esztergom-Vízivárosi
Loyolai Szent Ignác Plébánia
képviselőtestületének elnöke

(Illusztráció: unsplash.com)