Modern kérdések – ősi válaszok
Herbert Dóra 2020. szeptember 09.

Modern kérdések – ősi válaszok

 A Bibliában van a megoldás égető kérdéseinkre.

szerk.jpg

Bár joggal érezzük ma, hogy korunk olyan kihívásokkal szembesül, amilyenekkel az emberiség eleddig soha, e kihívások legtöbbjére régesrég megvan a válasz. A göttingeni egyetem biológia professzora, A.P. Hüttermann kémikus fiával közösen írt könyvet az Ószövetség természetfelfogásáról Kezdetben volt az ökológia (Am Anfang war die Ökologie – Antje Kunstmann Verlag) címmel.

Az ószövetségi törvényekre és szabályokra sokszor úgy tekintünk, mint az életet megnehezítő, idejétmúlt kötöttségekre, a mai zsidóság számára is megosztó kérdés például az étkezési előírások betartása. A könyv szerzői viszont épp arra keresik a választ, vajon van-e, és milyen értelme, célja van a természetre, állatokra, növényekre vonatkozó bibliai törvényeknek.

Ismerve a mai Szentföld természeti adottságait, megdöbbentő, hogy a szerény kis folyócska, a Jordán és az európai mértékkel mérve közepes tó, a Genezáret milyen hatalmas kincsek ezen a vidéken. Azt gondolhatnánk, szegény választott nép, nem elég, hogy ilyen kietlen táj adatott nekik, még nem is ehetnek meg bármit, amit meg tudnak kaparintani. A biológus szemével nézve azonban a szigorú étkezési tilalmak meglepően ésszerűnek bizonyulnak, éppenséggel a túlélést biztosítják még ilyen szűkös, embert próbáló körülmények között is.

A zsidóság hosszú évszázadokon át megmaradt, sőt gyarapodott a sivatag határában élve, és Hüttermann megállapítja: „alighanem az ókori Izrael az egyetlen példa a sok évszázadon át fenntarthatóan működő gazdálkodásra.„

Mit tanulhatunk tehát a tejjel-mézzel folyó Kánaán, a mai Nyugat-Jordániai térség lakóitól? A tej és méz egyébiránt közel sem olyan paradicsomi földre utal, ahogyan azt az európai festészet idilli tájképei alapján gondolnánk. A tej a nomádok néhány kecskéjét és birkáját jelenti, a mézet pedig némi harc árán lehet megszerezni a vadméhektől. Az ezen a tájon kisebb törzsekben élő nomádok odébbállnak, amikor a környezetet fölélték, kifosztották. Ezzel szemben a jóval népesebb zsidóság kénytelen volt letelepedni, hiszen egyik oldalról a sivatag, másik oldalról a számbeli fölényben lévő környező népek korlátozták a terjeszkedésüket a kényelmesebb, vízben gazdagabb területek felé.

Kulcskérdés volt ebben a helyzetben a föld használata, a víz kezelése, az étkezés és a higiénia.

Mindjárt az első szabály, amit a Teremtő előír a népnek Izajás szavaival: a mértékletesség. „Jaj nektek, ha házat házhoz sorakoztattok, szántóföldet szántóföldhöz ragasztotok”, azaz ne építsd be, ne műveld meg mértéktelenül a földet, mert elpusztul minden. A föld kiszipolyozását akadályozza meg évelők és egynyáriak egyazon területre telepítésének tilalma (ne ültess a szőlődben más növényt) vagy a humuszképző biomassza helyben hagyásának parancsa – ezt jelenti ugyanis, hogy a fák első három termését nem szabad fölszedni.

A legmegdöbbentőbb azonban a sabbat-év: minden hetedik évben pihenjen a föld és a növények is, tilos a vetés, az aratás, a metszés. Biblián kívüli források is tanúsítják, hogy ez a gazdálkodás működött, méghozzá kiemelkedő hozamokkal, ez tette lehetővé, hogy a nyugalom éve előtti termés két esztendeig is kitartson.

Míg Európában Nagy Károly idejében alig másfélszerese, de még a XIX. század elején is mindössze négyszerese volt a termés a vetett mennyiségnek, az ókori Izrael korabeli tekercsek tanúsága szerint hétszeres termést takarított be.

A komposztálás hasznát sem a mai kor ismerte fel: a zsidóság a talaj javítására, gazdagítására salétromos komposztot alkalmazott. Valószínű, hogy a Jézus példabeszédében szereplő só a salétromsavat jelenti, hiszen a konyhasó, a nátriumklorid nem veszíti el az ízét, ellentétben a salétrommal, amelynek nitrogéntartalma levegőtől elzárva lebomlik és elillan, így már alkalmatlan a trágyázásra.  

A fogyasztásra engedélyezett illetve tisztátalannak minősített állatok listáját áttanulmányozva szintén nagyon bölcs szabályokat ismerhetünk fel. Tilos ugyanis olyan állatot fogyasztani, amely sokkal nagyobb hasznot hajt élve: a tevét, és lovat, a maláriát terjesztő szúnyogok fogyasztóit, a békákat meg a rovarokat, rágcsálókat pusztító madarakat. Védettek a dögevők és a rágcsálók, mivel ezek sok betegség terjesztői lehetnek. A sertések tartásának tilalma is igen ésszerű, hiszen ugyanolyan vegyes táplálékon élnek, mint az ember, márpedig ezekből nemigen volt fölösleg. Sokkal hasznosabb a szarvasmarha vagy a vadállatok közül a kérődzők, hiszen ezek értékes hússá alakítják az ember számára emészthetetlen leveleket, szénát és nem olyan kényesek az étrendjükre, mint a lovak.

A fenntarthatóság elve is nagy hangsúlyt kap a Bibliában, hiszen azon kevés parancsolatok közé tartozik, amelyekhez ígéret is kapcsolódik: Mózes törvényeiben (MTörv/5Móz 22:6-7) olvassuk:

Ha […] fán vagy földön madárfészket találsz, s az anyamadár rajta ül a fiókákon vagy a tojáson, […] engedd elmenni és csak a fiókákat ejtsd foglyul, hogy jó dolgod legyen és hosszú ideig élj.

Nem kell biológusnak lenni ahhoz, hogy belássuk, a madarak mindig jól elrejtik, álcázzák a fészküket, még keresve sem könnyű rájuk bukkanni. Ha mégis sikerül, akkor sem fogjuk az anyamadarat a fészekben találni, mert minden igyekezetével azon lesz, hogy a potenciális fészekrablót minél messzebbre csalja a tojásaitól vagy fiókáitól. Tehát a törvényben leírt helyzet gyakorlatilag soha nem áll elő. Miért nyomatékosítja mégis ezt a parancsot még egy ígéret is? Az írásmagyarázók arra jutottak, hogy azért, mert nem szó szerint értendő utasításról, hanem egy alapelvről van szó. Arról ugyanis, amit a német erdőgazdálkodásban a XVIII. században fogalmaztak meg és azóta is sikeresen alkalmaznak: Fenntartható az az erdőgazdálkodás, amely nem vág ki több fát egy évben, mint amennyi tartósan (mindenkor) kinyerhető évente.

Ugyanezt az elvet fogalmazza meg az idézett törvény is: a fiókák, tehát az, ami újratermelődik, elfogyasztható, felhasználható; azonban meg kell őrizni az anyamadarat, tehát az utánpótlás forrását. Hasonló ehhez az a szabály is, amely háborús helyzetben, az ostromlott vagy elfoglalt területeken is csak a gyümölcs elfogyasztását engedélyezi, de a fák kivágását tiltja.

A szerzők ennek a korszerű környezetszemléletnek az alapját a bibliai világképben találják meg. Ellentétben ugyanis a szomszédos nagy kultúrák, babiloniak, görögök, rómaiak hitvilágával - amelyben a természet vagy nem is kap szerepet, vagy éppenséggel tele van istenségekkel - a zsidóság Isten alkotásának ismeri a világot, amely Isten törvényei szerint működik. Ebben a teljes, holisztikus szemléletben az ökológiai vétek ugyanolyan súlyos, mint az erkölcsi; a törvények nem csupán ember és Isten, ember és ember kapcsolatát szabályozzák, hanem ember és teremtés viszonyát is.

Ebből következik, hogy a mai értelemben vett tudomány is azért fejlődhetett ki, mert a zsidó-keresztény szemlélet szerint a teremtett világ tanulmányozása, felfedezése a Teremtőt szolgálja, dicsőíti.

Nem áll meg tehát az a gyakran hangoztatott vád, hogy a Bibliai „uralkodjatok” megbízatásnak következménye lenne a Föld jelenlegi, fenyegető állapota. A zsidó írásmagyarázók ugyanis hajdan is, ma is úgy értelmezik ezt az uralkodást, mint Istentől kapott szolgálatot. A XII. századi, Franciaországban élt Rashi rabbi szerint

ezt a felhatalmazást elveszíti az ember, ha nem bizonyul méltónak rá, azaz ha nem Isten akarata szerint kezeli a rábízott világot:

„Ha méltó rá, uralkodik az ember a madarakon és állatokon, ha azonban nem érdemes rá, mélyebbre süllyed, mint azok és azok fognak uralkodni rajta.”

A természet tehát nem legyőzendő, leigázandó ellenfél, nem szabad préda, hanem ránk bízott kincs, ajándék, amelyet lehet ugyan pusztítanunk, de mi magunk szenvedjük meg, ha méltatlanul bánunk vele. 

(Nyitókép: vk.com)