„Nem lehet általánosítani a roma társadalmat”
Gégény István 2020. szeptember 15.

„Nem lehet általánosítani a roma társadalmat”

Beri Károly doktorandusz pedagógus sorsfordító története.

nyitokep_bk.jpg

Hétről-hétre újabb olyan történettel – interjúval, videós cikkel – jelentkezünk a SZEMléleken, amelynek főszereplője képes volt nem csupán saját sorsát az előítéletek, társadalmi berögződések árjával szemben megfordítani, de mások életére is sorsfordító hatást gyakorol. A SORSFORDÍTÓ sorozat eddig megjelent részei ide kattintva érhetők el.

– A Sorsfordítók sorozatban eddig megszólaló roma értelmiségiektől eltérően Ön Budapesten látta meg a napvilágot. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– A szüleim, nagyszüleim piaci zöldség kiskereskedőként tevékenykedtek éveken keresztül a fővárosban. Ahogy bővült a család a két bátyám után velem és a húgommal, úgy döntöttek a szüleim, hogy vidékre költöznek nagymamám szülőfalujába, Ajakra. 5 éves koromtól ott nőttem fel, oda jártam óvodába, iskolába. A budapesti környezetből kiszakadva sokkal nehezebb volt a megélhetés. Édesapám súlyos gerincbetegségben szenved 25-30 éves kora óta, ami csak rosszabbodott. Édesanyám, ha talált volna rá lehetőséget, akkor sem tudott volna munkába állni 8 általános iskolai végzettséggel, 4 gyerek és egy segítségre szoruló apa mellett. De tudom, hogy mindent megtettek a jobb megélhetés érdekében – apukám rehabilitációs munkát vállalt egy időben, anyukám napszámba járt a gyümölcsszedő időszakban.

Sokszor nélkülöztünk, de teljes, szerető családban éltünk. Gyerekként tudtuk, hogy nem kaphatunk meg sok mindent, de visszagondolva azt érzem, mindenünk megvolt.

A bátyáim 16 éves koruktól mindenféle munkát vállaltak, hogy könnyebb legyen a családnak. Középiskolás koromban én is minden nyáron munkahelyet kerestem, sokféle munkakörben dolgoztam, hogy a szüleimnek ne legyen teher az iskolai költség. Egyetemi éveim előtt Ajakon éltem, aztán Nyíregyházán béreltünk egy garzont akkori párommal, aki szintén egyetemista, jelenleg a feleségem és leendő gyermekem édesanyja.

– Hamarabb kezdett tehát dolgozni, mint egyetemre járni?
– Így van. Tizenévesen dolgoztam gyümölcsszedőként napszámban, diákmunkán gyárban, operátorként, anyagmozgatóként, call centerben és sorolhatnám tovább. Középiskola végén a némettanárom keresett meg, hogy lenne-e kedvem a vállalkozásukban dolgozni kétkezi munkásként. Többet fizetett a diákmunkánál, így elvállaltam. Zöldterületek takarításával, tereprendezéssel foglalkoztak, így fűkaszálni, szemetet szedni, lapátolni kellett. Ebből fizettem nagyrészt az albérleti díjamat. Ahogy egyetemi éveim teltek, egyre több lehetőség adódott előttem, szellemi munkavégzésre is. Először egy ismerősömtől kaptam egy álláslehetőséget a Snétberger Ferenc Kossuth-díjas gitárművész által létrehozott Snétberger Zenei Tehetség Központban, animátori munkakörben. A központ tehetséges, főként roma fiatalokat segít ingyenes zenei képzéssel. A 6 hetes nyári kurzusukra harmadéves egyetemista koromtól minden nyáron részt vettem, a második évtől már félállásban, mentorként. Ebben a munkakörben rengeteg szakmai tapasztalatot szereztem, hiszen hozzám hasonló hátrányos helyzetű, tehetséges cigány gyerekek sorsait egyengethettem leendő pedagógusként, amiért mindig is hálás leszek. Ez az álláslehetőség sokat segített az egyetemi gyakorlati feladatok megoldásában. A diploma megszerzése után ezt sajnos nem tudtam folytatni, pedig számítottak volna rám, de szerettem volna tanítani, az iskolai időbeosztással pedig ütközött a kurzusok időpontja. A tanári gyakorlat során a gyakorlatvezetőm is munkát ajánlott szertorna edzőként, amit egy évig heti két alkalommal egy-másfél óra időtartamban végeztem, ez is hasonlóan kiváló tapasztalat volt. A Nyíregyházi Egyetem osztatlan tanárképzését elvégezve jelenleg főállásban testnevelés-földrajz tanárként dolgozom egy általános iskolában, valamint félállásban segítem az Evangélikus Roma Szakkollégium munkáját, főként a hallgatók és középiskolások mentorálásával. Emellett sikeres felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Humán Tudományok Doktori Iskoláján belül a Neveléstudományi Doktori Iskolába, állami ösztöndíjasként.

– Mindeközben jutott ideje a roma szakkollégiumi képzésben is részt venni.
– A szakkollégium közössége egy hozzám hasonló fiatal egyetemistákból álló csapat volt. Az egyetemi csoporttársakkal nem volt szoros kapcsolatom, csak órákról ismertük egymást. Bíztam abban, hogy egy megértő, támogató közösség tagja lehetek és kapcsolatokra tehetek szert, közösen akár olyan projekteken is dolgozhatunk, amelyek segítenek a hozzánk hasonló fiataloknak irányt mutatni. Ezért jelentkeztem leginkább – szerencsére valamennyi elvárásom teljesült, sőt, bejártuk az országot, rengeteg programon vettünk részt, találkoztunk az ország minden egyeteméről érkező hallgatótársakkal, közösen önkénteskedtünk és még ösztöndíjat is kaptunk ezért.

Biztos, hogy ha nem lettem volna szakkollégista, az Istenben való hitem nem lenne ilyen erős, kevésbé érezném a közösség erejét, a motivációm sem lett volna ilyen határozott.

– Van-e valamilyen negatív élménye, amely a származásához kapcsolódik?
– Az egyetem első napján beültem egy 100 fős, teli előadóba az év legelső előadására, ahol mindenki arra számított, hogy egy két dolgot elmond a tanár, utána elenged bennünket. Így nem vittem magammal se füzetet, se íróeszközt. Pechemre 5 perc után belekezdett az oktató a tananyagba. Senkit nem ismertem, csak néztem magam körül… A mellettem lévőknek csak egy tolluk volt, ők is mástól kértek papírt, ezért csak figyelni tudtam. Az oktató észrevette, s megkérdezte, hogy miért nem írok. Elmondtam neki a problémám, mire megkérdezte mosolyogva: cigány vagyok-e? Mindezt 100 társam előtt, megalázó módon. A csoporttársak is mosolyogtak ezen, végül kaptam papírt, tollat...

– Mi lehet a valódi alapja Ön szerint ennek a megkülönböztetésnek?
– A magyar roma társadalom sajnos nehezen tud integrálódni, gyakran generációkon keresztül halmozódnak a problémák. A társadalom csak külső szemlélőként alkot véleményt, de nem látnak a dolgok hátterébe. Alacsony iskolai végzettségű szülők, nehéz munkaerő-piaci helyzet, még nehezebb környezeti tényezők – rengeteg tanulmány leírja, hogy ez majdnem egyenesen arányosan alacsony életszínvonalat eredményez, amiből még egy tehetséges, okos gyermeknek is nehéz kiemelkednie. De saját példám erősít abban, hogy nem lehet általánosítani a roma társadalmat: bárki szemében gyerekkoromban én ugyanolyan szegény cigány gyerek voltam, mint a többi. Nekem ezek a tényezők kedvezően alakultak, de tudom, hogy ebben nagyon sok szerencse is volt. Az egyetemi évek során ez csak erősödött, rengeteg hozzám hasonló roma értelmiségi hallgatóval találkoztam. Sok olyan sorsot ismertem meg, ami még az enyémnél is nehezebben indult. Doktori képzés alatt ezekre a befolyásoló tényezőkre én is próbálok megoldást találni, miközben e téren a médiának és a politikának nagyon fontos szerepe van.

– Mit tehetnének azok, akikben különböző benyomások hatására negatív kép él a romákkal kapcsolatban?
– Ne figyeljenek a társadalmi nyomásra! Persze ez egy elvarázsolt világban létezhet csak. De mindenképpen

ismerjék meg az embert, akivel bármilyen okból kapcsolatba kerülnek, és ne általánosítsanak. Ez segítheti elő a társadalmi előítéletek halványodását.

– Mit üzenne azon roma társainak, akik szívesen választanának értelmiségi pályát?
– Tudom, hogy rengeteg olyan cigány család van, ahol nagyon kevés az értelmiségi, vagy egyáltalán nincs is ilyen személy a rokonságban. Az én családom is ilyen volt. Azt is tudom, hogy mennyire elérhetetlennek tűnik ez az életpálya az ilyen családok gyermekeiknek. Mégis, ne féljenek megpróbálni, mert nem olyan bonyolult dolog. Ha ismerjük a megfelelő lépéseket és egy kis időt szánunk rá, menni fog.

– Milyen reális fejlődési lehetőséget lát a romák és nem romák társadalmi párbeszéde terén?
– Azt gondolom, még mindig kevés a roma értelmiségi, bár szerencsére egyre növekszik ez a réteg. Akkor lesz igazán reális, hatékony párbeszéd, ha az előítéletek enyhülnek. Ezt pedig az oktatás reformjának megvalósításával látom reálisnak.

Beszélgetőtárs: Gégény István

* * *

A cikk elkészítését az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta a Nemzeti Tehetség Program részeként, "A tehetséges fiatalok társadalmi felelősségvállalásának erősítése, valamint a tehetséges fiatalok közösségbe, kiemelten alumni közösségbe szerveződésének támogatása" projekt keretében.