Luther Márton egykori 95 pontjához képest ma talán egy őszinte tükörbe nézés is elegendő lenne az egyház széthullásának megelőzéséhez.
Hajlamosak vagyunk a történeti eseményeket leegyszerűsítően, fekete-fehéren látni. Luther Mártonról kevesen tudják, hogy mennyit küzdött az úttal, amire lépett, és hogy kezdetben az egyház megreformálásának őszinte szándéka hogyan alakult át – a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán, amelyeket itt most nem részletezek –, és lett belőle az egyházzal való végleges szakítás.
Luther idejében az egyház megújításának témája már évtizedek óta komolyan napirenden volt.
A legfelső körökben beszéltek róla, sokan sürgették, szentek, reformerek léptek fel, zsinatokat tartottak, sajnos kevés eredménnyel. A híres 95 pont publikálásának pillanatában még nem lehetett tudni, hogy ez lesz az, ami végül elindítja a lavinát. Természetesen senki sem örül az Egyház szétszakadásának, a kereszténység azóta tartó megosztottságának, de kétségkívül a Katolikus Egyház életében komoly és tényleges reformfolyamatok indultak el a Trentói Zsinaton, mely végső soron Luther Márton fellépésére adott válasz volt.
Egyre többet gondolkodom róla, hogy hasonló időket élünk nem csak a világegyház, de talán különösen a magyar egyház életében. A reform vágya a levegőben van. Cikkek jelennek meg, beszélünk róla, vitatkozunk, morgunk a komment szekcióban liturgiáról, egyházi zenéről, paphiányról, a hívek számának csökkenéséről, fölöslegesnek látszó költekezésekről.
Talán újra itt az ideje összeírni a mi 95 pontunkat.
Természetesen nem gondolom magam Luther Márton örökösének – semmilyen szempontból –, de ezzel a cikkel szeretnék elindítani egy folyamatot, párbeszédet, különösen kérve az olvasót, hogy ha kommentel, lehetőség szerint elsősorban a saját öt pontját írja le. Gondolkodjunk együtt!
Lássuk tehát az Egyház öt legsúlyosabb válságát az én szubjektív helyzetértékelésem szerint! Ha azt hiszed, hogy a paphiányról lesz szó, csalódni fogsz!
Vezetői alkalmatlanság
A szemináriumban sok mindent tanultunk, legfőképp teológiai tantárgyakat, ám vezetéselméletről egy árva szó nem esett. A frissen végzett teológus – kikerülve a plébániára – rögtön azzal szembesül, hogy nemcsak hittani kérdésekben számítanak rá, hanem rendelkeznie kéne mindazokkal a vezetői tulajdonságokkal is, amelyek egy közösség élén elengedhetetlenek. A püspökökre ugyanez vonatkozik, de sajnos
nincs olyan, hogy plébános- vagy püspökképzés.
Ez azt jelenti, hogy a rendszer lényegében magára hagyja a tagjait az új feladat által támasztott kihívásokkal szemben. Vajon hány papi, püspöki megkeseredés és kiégés köszönhető ennek? Amikor úgy érezzük, hogy az előttünk álló feladat meghaladja a képességeinket, nem vagyunk felkészítve rá, és nincs egy mentor vagy szupervizor, aki segítségünkre lenne, akkor könnyen megkérgesedhetünk. Főleg, ha lényegében korlátlan hatalmunk van, és ezért egy esetleges vitában elegendő azzal érvelnünk, hogy „mert én azt mondtam”. Igen, tudom, ez a hierarchia. Teológiailag nincs problémám vele, ám szembe kell néznünk a “hatalom” torzító hatásával, ami akkor jelentkezik, ha egy vezető mellett nincs kontroll, nincs a munkájával kapcsolatban adekvát visszajelzés. A plébános vagy a püspök, aki mellett csak lelkes tapsolók vannak, soha nem szembesül a rossz döntéseivel. Papnak lenni azt jelenti, hogy vezető is vagyok, és jó lenne mindezt jól csinálni. A lehetőség megvolna rá, vannak ilyen irányú képzések a piacon, csak meg kéne tenni a szükséges lépéseket.
Megszakadt a kapcsolat a hívőkkel
Személyes tapasztalatom, hogy egyre távolodunk a saját híveinktől. Egyre kevésbé érzik, hogy beleszólhatnak az egyház ügyeibe, hogy szavuk van, vagy hogy a papság érzékeny lenne a problémáikra. Ékes példája ennek az Instagramon katás ügyekben észt osztó plébános atya, akinek soha nem kellett adóznia, vagy aggódnia a megélhetéséért, lakhatásáért.
Híveink egyre inkább azt érzik, hogy a fejük fölött történnek a döntések,
sőt a prédikációk többsége is teljességgel elrugaszkodott a hétköznapi élettől. Talán nem véletlen, hogy részint emiatt a mai katolikusok hite à la carte-hitté vált. Alig találni olyan hívőt, aki ne mondaná néhány hittételre, hogy “bár az Egyház ezt tanítja, én másképp gondolom…” A napi gyóntatási gyakorlatban rengetegszer tapasztalom, hogy magyaráznom, sőt vitatkoznom kell valakivel az egyház tanításáról. És nem azzal van baj, ha valaki érteni akarja a miérteket a dogmák mögött, sőt az sem baj, ha küzdelmes számára egyik-másik hitigazság elfogadása, a probléma azzal van, hogy sokaknak semmi gondot nem okoz, ha önkényesen kigyomlálják a katekizmusból azokat a részeket, amelyek nem tetszenek nekik. Ez egy tünet. Itt valószínűleg nem a hitoktatás felületességéről van szó, sokkal inkább a bizalom válságáról. A saját híveink nem bíznak bennünk, hogy Isten útján vezetjük őket. Mert elszakadtunk tőlük.
Céltévesztés
Ha ma valaki bejön egy templomba, vagy eljön egy katolikusok által szervezett programra, és utána megkérdezzük, hogy szerinte mi a közösség célja, miért létezik, vajon mit mondana? Próbálunk minden korosztály számára megfelelő programokat szervezni, hogy jól érezzék magukat, és ne menjenek el, mert nem lenne jó, ha csökkenne a perselybevétel. De mi volt az eredeti küldetés, amit Jézustól kaptunk? “Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot!” “Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” Tessék mondani: az általunk szervezett programok hány százalékának ez a célja valójában?
Egy plébánia élete tökéletesen megfelelő azoknak, akik már a templom kapuján belül vannak.
De hogyan érjük el, hogy azok, akik még nem ismerik Istent, csatlakozzanak hozzánk? Talán úgy, hogy mindenhol turisztikai látogatóközpontokat hozunk létre állami milliárdokból? Nem hiszem. Ritkán lesz hívő valaki pusztán azért, mert jegyet váltott, hogy megnézhessen egy templomot. Programjainknak nyitottnak és meghívó jellegűnek kell lenniük, hogy legalább azok, akik érdeklődnek, utat találjanak hozzánk. Következő lépés lehetne majd, hogy mi megyünk el a világba – ahogy az egész történet indult 2000 éve.
A hitelesség válsága
Minden cég tudja, hogy a legfontosabb erőforrása a hitelessége. Ha nem hiszem el, hogy ügyes a fodrász, nem hozzá megyek hajat vágatni. Ha nem bízom a fogorvosban, nem kérek tőle időpontot. Ha azt gondolom a tanárról, hogy igazából ő sem érti a megtanulandó anyagot, akkor lehetőség szerint nem nála veszem fel az órát. Az Egyház számára a hitelesség még fontosabb, mert amúgy egy eléggé hihetetlen sztorit szeretnénk eladni: volt egy ember, Jézus, aki Isten fia volt, meghalt értünk, és az ő halála hozott nekünk szabadulást a bűneinkből, és örök életet. Ez a mondat a külső szemlélő számára aligha van messze a Star Wars sztoritól. Éppen ezért kiemelten fontos, hogy az Egyház felépítse azt a hitelességet, amely alapján az emberek majd elhiszik, amit hirdetünk. Néha az az érzésem, hogy ennek egyáltalán nem vagyunk tudatában. Ha ki is állunk a világ elé, mondjuk, egy lánglelkű prédikációval, vagy egy püspökkari közleménnyel, csak azzal nem törődünk, hogy
az emberek jelentős része ma, Magyarországon ilyenkor csak legyint egyet: “nekem a katolikusok ne dumáljanak”.
Mivel értük ezt el? Hosszú lenne felsorolni. Biztosan nem tett jót, hogy elmaradt a szembenézés a kommunista diktatúra alatt elkövetett hibáinkkal. Ugyanígy érthetetlenül húzódott a végül késve megtörtént bocsánatkérés a pedofil ügyekkel kapcsolatban. A politikával való látványos és szoros kapcsolat kifejezetten káros. Nem segít az sem, hogy lényegében semmit nem kommunikálunk a saját csatornáinkon kívül, még azt sem, amit például jól csinálunk – hogy mást ne mondjak, a gyermekvédelem ügyét. Nem megyünk el világi médiumokba, nem vesszük a fáradságot, hogy elmondjuk az ő nyelvükön mindazt, amit gondolunk. Lehet azon sápítozni, hogy nem értenek meg minket, de hogyan értsenek, ha nem is mondjuk el? Azt ne várjuk egy átlag világi embertől, hogy minden reggel a Magyar Kurír Facebook-oldalán kezdje a napi hírek böngészését! A hitelességet könnyű elveszteni, és nehéz visszanyerni. Itt az idő tenni valamit érte.
Csapnivaló kommunikáció
2022-ben elindult a Magyar Katolikus Egyház hivatalos Facebook-oldala. Hurrá. Legyünk büszkék, elvégre még pergamentekercseken is kommunikálhatnánk. Ez mutatja, hogy mi is valójában a probléma.
Bántóan kevéssé használjuk a kommunikációs lehetőségeket, és rendszerint azt a keveset is rosszul.
A megkésve létrehozott Facebook-oldalak és YouTube-csatornák nem arra valók, hogy prédikációkat osszunk meg. Azoknak meglehetősen kicsinyke az olvasottságuk, nézettségük. A közösségi média – ami nem csak a Facebookot jelenti – használata egy szakma, meg lehet tanulni, vagy meg lehet bízni profikat. Természetesen őket meg kellene fizetni, de talán megérné az árát. A kommunikáció természetesen nem csak digitális lehet. El lehet juttatni az üzenetet a célcsoporthoz könyvek, kiadványok, plakátkampányok, reklámok, akár püspökkari közlemények segítségével is. Ezek közül a legtöbb csatornát alig használjuk, és amit igen, azt is meglehetősen gyengén.
Azok a boldog kilencvenes évek, amikor még érdemes volt püspökkari közleményeket olvasni,
mert azok releváns kérdésre megfogalmazott tűpontos válaszok voltak, mint például az Igazságosabb és testvériesebb világot című körlevél 1996-ból! Az akkoriban kiadott zseniális könyveket nyomjuk újra mind a mai napig. Én magam is a lelkivezetetteknek rendszerint ezekből adok, mert alig találni jót az újak között. Miért nem fektetünk erre nagyobb hangsúlyt? Figyelni kell a nemzetközi piacot, lefordítani a fontos könyveket, megtalálni azokat a papokat, lelkivezetőket, akiknek van mondanivalójuk stb. A sor a végtelenségig folytatható.
Nem akarok Luther Márton lenni, és fényévekre vagyok attól, hogy Szent Ignác legyek. Tucatpap vagyok, aki el van keseredve attól, amit lát. Az egyház válsága lassan olyan, mint a globális felmelegedés: állandóan beszélünk róla, de senki nem veszi eléggé komolyan. Aztán egyszer csak itt ülünk a negyven fokban (és kritikus cikkeket írunk).
