A francia munkások katolikus pártfogója, aki kommunistákkal is szóba állt

A 20. századi katolikus megújulás egyik legkülönlegesebb története egy francia munkáskülvárosból indult: néhány fiatal nő kísérletéből, akik nem akartak sem kolostorba vonulni, sem a világ logikája szerint élni. Madeleine Delbrêl vezetésével végül egy olyan életforma született meg, amely az utca zajában, a hitüket vesztett emberek között kereste és élte meg az életszentséget.

A szerző a Fokoláre Mozgalom Új Város Kiadójának vezetője

1933-ban Ivrybe, Párizs egyik, főként munkások lakta agglomerációs településének plébániájára költözött három fiatal lány. A szellemi vezető köztük Madeleine Delbrêl, akit később Martini bíboros, Milánó egykori érseke a 20. század legnagyobb misztikusának nevezett.

A lányok egyelőre nem nagyon tudják, mit is szeretnének pontosan: mindhárman valami olyasmire éreznek elhívatottságot, hogy életüket Istennek szenteljék, de nem akarnak apácák lenni. Világiként, közösségben, az evangéliumi tanácsok szerint akarnak élni. Ez az életforma ekkor még ismeretlen a katolikus egyházban. Először a plébánia által megszervezett szociális központban dolgoznak, látogatják az egyházközség vonzáskörzetébe került családokat, adományokat gyűjtenek.

Ám hamarosan szűkösnek tűnik ez a keret: a szociális munka során látják, hogy mennyi szegény, periférián élő család esik kívül az egyházi karitász látókörén, ők közéjük is mennének. Nem ijednek meg attól, hogy ebben a kisvárosban a munkások között nagy a kommunista párt népszerűsége,

az önkormányzatot is a marxisták irányítják, és Ivry a francia kommunista párt akkori vezetője, Maurice Thorez városa is.

Madeleine lelki vezetőjének segítségével saját házat kapnak. Vágyuk az, hogy hozzájuk mindenki, hívő és hitetlen is betérhessen, személyes törődésben, figyelemben részesülhessen. Hamarosan házuk valóban lelki menedék, sőt igazi oázis is lesz a külvárosi kőrengetegben. Kertjüket megnyitják, és sokan oda járnak megpihenni, felüdülni. Az 50-es évekre mintegy 40 nő alkot 6-7 ilyen kis „csapatot”, ahogy magukat nevezik, s Párizsban és az iparvidékeken telepednek le.

Madeleine Delbrêl már ifjúkorától verseket írt, és más művészetekben is kipróbálta magát. Gyermekkorában hagyományos vallásos neveltetésben részesült, de családja nem igazán gyakorolta a hitet. Madeleine aztán Párizsban pezsgő szellemi körökbe került, filozófiát hallgatott a Sorbonne-on, ahol a kor szelleme szerint sok mindennel megismerkedett, és lassan teljesen elvesztette a hitét. Tizenhét évesen kategorikusan ateistának vallotta magát. Három év múlva azonban – miután szerelme elhagyta, hogy belépjen a domonkos rendbe – felveti magának a kérdést: hogyan lehet, hogy általa intelligensnek és tájékozottnak tartott emberek hívők? Ha pedig felmerül, hogy Isten létezhet, akkor végig kell járni ezt a gondolatmenetet.

Pascali logikával érvelve magának Madeleine imádkozni kezd a lehet, hogy mégiscsak létező Teremtőhöz.

Egy ilyen ima során egyszer csak „elvakítja Isten”. Innentől kezdve mindent alárendel a hitnek, Isten iránti szeretetének, és ez az eltökéltsége vezeti Ivrybe.

Hirdetés

A szociális munka mellett, amiből diplomát is szerzett, folytatja az írást. Az elvallástalanodással szembesülő francia egyházban nagy a szellemi útkeresés, és ebből Madeleine is kiveszi a részét. Írásai katolikus lapokban jelennek meg, előadásokat tart az ivryi kommunistákkal való együttműködés lehetőségeiről és kihívásairól, az egyház és a világ viszonyáról, és a mindennapokban megélt életszentségről, amire törekszik. Ezek az írások hozzák meg aztán az utókor elismerését is.

Németre a nagy hírű teológus, Hans Urs von Balthasar fordította, Martini bíboros mellett Ferenc pápa is rendszeresen idézte, de szerepelt a szinodalitásról szóló szinódus egyik, a nők helyzetéről szóló munkacsoportjának jelentésében is. Magyarul is jelent már meg tőle és róla, bár igen kevés, például Puskely Mária Akik a jobbik részt választották című könyvében szentel neki egy fejezetet, illetve a 80-as években Alcide címmel megjelent aforizmagyűjteménye és néhány költői elmélkedése az Ecclesia Kiadónál. Emellett Bernard Pitaud 15 nap imádság Madeleine Delbrel gondolataival című könyvecskéje – mely most is kapható – áttekintést ad Madeleine lelkiségének legfőbb jellemzőiről.

Írásaiban az egyik leginkább emblematikus metafora az utca, mely az életszentség helye, egyben a világi hívő, a laikus keresztény közege.

Ez nála mindig városi utca, és általában külvárosi, ahogy külváros Ivry is. A Mi többiek, az utca emberei című ritmikus prózája 1938-ban jelent meg egy folyóiratban, és az alábbi lábjegyzetet fűzette hozzá a szerkesztővel: „Ezt a kis jegyzetet külvárosi laikusok írták: olyan lelkek, akik megszorítások nélkül akarják élni az Evangéliumot. Ezek a nők irtóznak a irreális dolgoktól: apostolkodásuk az élet apostolkodása. Mottójuk nem: Krisztusért dolgozni, hanem az: újraélni Krisztust egy elkereszténytelenedett világban.”

Ők hajó nélküli misszionáriusok, ahogy Madeleine írja, és missziós területük nem távoli országokban van, hanem a saját nagyvárosaikban. „Legyen valaki kommunista vagy kapitalista, buddhista vagy muzulmán, először is teremtett testvérünk – ez a testvéri állapot írja elő, hogyan viszonyuljunk hozzá, és fordulhatunk felé éleslátó vagy akár szigorú kritikával is, de a leghatékonyabb politikai képzés sem tudja eltörölni az embert, akit Isten teremtett. Ezt az embert kell megszólítanunk, akármilyen deformációt vagy befolyásolást szenvedett is el – a szíve emberszív maradt, akihez Krisztus odafordult, és akihez rajtunk keresztül akar szólni.”

Így indulnak neki Madeleinék a küldetésüknek, és ezért írhatja máshol: „Minden utcán elindulni, minden metróban leülni, minden lépcsőn felmenni, és elvinni mindenhova az Úristent: itt vagy ott biztos lesz egy-egy lélek, aki megőrizte emberi sebezhetőségét Isten kegyelmével szemben,

egy lélek, aki nem páncélozta fel magát arannyal vagy cementtel.

És aztán imádkozni, imádkozni úgy, ahogy a többi sivatagban imádkozik az ember, imádkozni ezekért az emberekért, akik olyan közel vannak mindenkihez, olyan közel vannak Istenhez.”

Madeleinék számára valóban az utca a megszentelődés helye, ahogy Mi többiek, az utca emberei című szövegében önjellemzésként írja magukról: „Vannak helyek, ahol fúj a Lélek, de van egy Lélek, aki mindenhol fúj. Vannak emberek, akiket Isten kiemel és máshová tesz. És vannak emberek, akiket a tömegben hagy, őket „nem veszi ki a világból”. Ők olyan emberek, akik mindennapi munkát végeznek, akiknek mindennapi az otthonuk, vagy élik az egyedülállók mindennapi életét. Olyan emberek, akiknek mindennapiak a betegségei, a gyászuk is mindennapi. Olyan emberek, akiknek mindennapi a házuk, a ruháik. Ők a mindennapi élet emberei. Olyan emberek, akikkel bárhol, bármelyik utcán találkozhatunk. Szeretik az ajtót a házukon, amely az utcára nyílik, ahogy a világ számára láthatatlan testvéreik szeretik az ajtót, mely végleg bezárult mögöttük. Mi, többiek, az utca emberei, minden erőnkkel hisszük, hogy ez az utca, ez a világ, ahová Isten minket állított, a megszentelődésünk helye. (…)”

Madeleine nem alapított sem szerzetesrendet, sem mozgalmat, sem világi közösséget. Ő maga fiatalon, hatvanévesen meghalt (1964-ben), társnői gondozták az örökségét, művei folyamatosan megjelentek franciául és más nyelveken is, de a kis közösség az eredeti tagok halálával megszűnt. A Madeleine Delbrel barátai nevű egyesület őrzi emlékét, házát Ivryben múzeumnak és közösségi térnek rendezték be. Mindazonáltal

az utóbbi években újjászületést tapasztalnak, néhány fiatal nő szeretne Madeleine módjára elköteleződni.

„Meglepetés és hatalmas öröm számunkra, hogy vannak, akik Madeleine intuíciói szerint szeretnének élni – meséli Gilles François atya, Madeleine boldoggá avatási perének posztulátora. Mindig akadt egy-két érdeklődő, aki kérdezte, hogyan lehetne csatlakozni Madeleine csapataihoz, de nem gondoltam, hogy amikor meghirdettük a hivatástisztázó programunkat, rögtön tízen fognak jelentkezni.”

Aki többet szeretne megtudni Madeleine Delbrelről, elolvashatja Bernard Pitaud  könyvét, vagy  megnézheti a „Női karizmák a 20. századból a társadalom szolgálatában” című konferencián róla elhangzott előadást.