A „harmadik” útja, avagy az evangélikus egyház a politikai kereszténység kormányzati idején

Az evangélikusok a NER világában a politikai azonosulás és a nyílt konfrontáció dichotómiáját elkerülve igyekeztek megőrizni a szuverenitásukat, még azon az áron is, hogy állami pénzektől estek el. De vajon az egyházi vezetés tudta-e képviselni ebben az összes evangélikust, és milyen területeken van szükség bűnvallásra?

A szerző a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének felügyelője

Behódolás, társutasság, megvettség, önfeladás, asszisztálás, teológiai tévelygés – az előző kormányhoz és a klérusokhoz kötődő felületeken kívüli közbeszédben igen gyakran ezek a fogalmak jönnek elő az egyházak NER-időszaki működéséről. Ilyenkor a megszaporodott ingatlanok, a politizáló papi személyek, a politikai tematikák szapora vallási hivatkozásai, a kampányhelyszínként használt egyházi terek képe szolgál lehangoló illusztrációként.

Létezik azonban egy másik kép is: azé a milliónyi keresztény egyháztagé, akik elvárják vallási közösségük képviselőitől a markáns közéleti szerepvállalást a magát jobboldaliként pozicionáló politikai erő mellett. Őket sem lehet figyelmen kívül hagyni az egyházi felelősség, valamint a múlt- és a jövőbéli mozgástér mérlegelésekor. Jelen írás azt vizsgálja a harmadik legnépesebb magyarországi történelmi felekezet, az evangélikusok tapasztalatán keresztül, hogy

jó, illetve fenntartható válasz volt-e a dilemmára a „médiacsendes autonómiaépítés” stratégiája.

A Telexen és a Szemléleken megjelent írásában Gégény István megszólító módon elemzi a két legnagyobb magyarországi felekezet működési jegyeit a 2010-2026 közötti időszakban – jelezve azt is, hogy az evangélikus egyház az utóbbi években tőlük jelentősen eltérő helyzetben volt. A létszámarányokat tekintve érthető, hogy cikke a katolikusokra és a reformátusokra koncentrál. Nem csupán a teljesség okán, de a különféle egyházi megélések megértése szempontjából is érdekes lehet részletezni, hogy miben is volt más az evangélikus út. És ebből kibontva: lehetséges-e egyáltalán „királyi” út? Ezt vizsgálom a magyarországi evangélikusok tapasztalata alapján, de tanulságokkal általában is az egyházi (és nem csak egyházi) stratégiákról.

Az egyházakra sűrűn hivatkozó, magát a kereszténység védelmének letéteményeseként felmutató kormányzati korszak kritikusai körében viszonylag könnyebb helyzetben lehettünk az elmúlt másfél évtizedben. A lutheránusok számára mindig is közmegbecsülést hozott Fabiny Tamás (ma már nyugállományú) püspök több megszólalása a korrupció, a menekültkérdés vagy akár a politika szakralizálása ügyében, melyek egyértelműen szemben álltak a kormányzati működéssel és kommunikációval. Talán ezektől sem függetlenül, az evangélikusok messze nem akkora mértékben voltak az állam kedvezményezettjei, mint a nagyobb testvéregyházak.

Így az állami „túlszeretés” ódiumát sem kellett magunkra vennünk.

De ehhez nem lett volna elég egy mégoly közismert egyházi vezető okos és bátor kiállása. Kellett hozzá az országos egyházi döntéshozók mértéktartása, például az önkormányzatok ingatlanjainak eligénylésében, melyben az evangélikusok tudatosan nem vettek részt. Az egyház püspökeinek, lelkészeinek, világi szolgálattevőinek, gyülekezeteinek döntő része szintén távolságot tartott a kormányzati politika akár csak kommunikációs kiszolgálásától is. Mindezen döntések mögött (amelyek jelentőségét nem szabad lebecsülni!) egyházi mivoltunk sajátosságai szolgálhatnak tanulságul.

Az evangélikusok minderre javarészt pozitív visszaigazolást kaptak a társadalomtól, amit az egyszázalékos felajánlások számarányosan kiemelkedő mértéke, a médiajelenlét és sok közvetlen tapasztalat is mutatott. Ennek ellenére

nincs ok arra, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház ne nézzen magába bűnvallóan.

Elsősorban nem a politikai változások miatt – ha ahhoz igazítanánk a lelkiismeretünket, akkor semmivel sem lennénk jobbak, mint a politikai kereszténység munkásai. Luther útmutatása szerint keresztény hitünket megélő emberként belülről fakadó, napi dolgunk a bűnbánat – ennek egyes elemeit hangosítja most ki a társadalmi számvetés ideje.

Hirdetés

Egyházként ugyanis e világban működő közösség is vagyunk, és hordozzuk az ezzel járó felelősséget. Ebben egyaránt benne van a hallgatás és a megszólalás felelőssége. Azt senki sem vitatja, hogy ki kellett (volna?), ki kell állnunk az üldözöttek, a hatalom által eltiportak, a háborúságot szenvedők, a megalázottak mellett. De magától értetődő-e, hogy melyek ezek a helyzetek, és mi a sokakat képviselő szolgálattevők mozgástere a korántsem egyértelmű helyzetekben? Fontos hangsúlyozni: semmiképpen sem szeretnék elmerülni a posztmodern relativizmus felelősséghárításában. A kérdés nem az, hogy van-e egyáltalán stabil igazságérték a politikai történések különféle értelmezései között, hanem az, hogy az egyház tagjai közötti véleménykülönbséget miképpen kezelje képviselőjük, a lelkész, a presbiter, a felügyelő, a püspök? Magyarán, mit tehet az egyházi vezető saját népe egy részének felfogása ellenében? A status confessionis, tehát a hitelvi meggyőződésből fakadó esetekben ez nem kérdés. Ott sem többségi döntés, sem kiegyenlítés nem jöhet szóba, csakis a hitvallás.

De hol húzzuk meg az ilyen helyzetek határait? Különösen akkor nehéz ezt eldönteni, amikor a társadalmi kommunikációt a végletesen polarizált és nagyrészt identitásközpontú közbeszéd uralja. Annak is a legrosszabb fajtája: a kormányzati hatalmát most elvesztett politikai erő immár negyedszázada manicheus világlátással formálta át a közgondolkodást. Ez a közelítés jókra és rosszakra osztja a társadalmi és a politikai világot –

Ezt fejelte meg a náci koronajogász, Carl Schmitt barát-ellenség politikai teológiájának provinciális adaptálása.

A vele szemben állók sem maradtak tétlenek, s ők is diabolikus közelítéssel láttattak kizárólag negatívumokat a „másik” oldalon. Mindez átszüremlett az egyház közösségébe is, ami pedig definíció szerint a testvériességen, egymás hordozásán alapulna.

Erre válaszul az egység megőrzésének célja érvényes prioritásként állhat az egyházi vezetők előtt. Aminek nem túl cizellált eszköze a csendben maradás. Az persze már személyes értékpreferenciákból, kötődésekből fakadhat, hogy melyik nézetű egyházi csoportok érzékenységét tekintjük „kímélendőnek”. Ez (nézetem szerint többször hibásnak bizonyult) egyházpolitikai döntés, ami átvezet egy mélyebb problémához.

A „megkülönböztetés képessége” (Loyolai Szent Ignác) és a morális/intellektuális integritás megtartása ugyanis nem csak a politikai hatalommal szemben lehet lelket-elmét próbáló kihívás. Sőt, napjainkban talán ennél is vészjóslóbb kihívás a médiatematizálások csábítása. A kontesztáló nyilvánosságban is, ahol egyes társadalmi ügyekre (ezek sok esetben „jóemberkedések”) rögvest reagálni lehet, leginkább az „elhatárolódás”, az „állásfoglalás”, a „nyílt levél”műfajaiban. Így lehet könnyű sikert aratni.

Ezért is jött jókor, hogy az evangélikusoknál a 2025-ös év igéje ez volt: „…mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg.” (1Thessz 5,21) – s ezt kell tennünk, amikor megmérettetünk, vajon jól ítéltük-e meg keresztény szempontból a „nagy ügyeket”. Még az egyértelműnek látszó esetekben is, mint az egyházügyi törvény, a menekültválság, az ideológiai feszültségkeltések, a korrupció szétterjedése, az egyházakra fordított közpénzek, a homoszexualitás megítélésének átpolitizálása, az orosz agresszió, a dehonesztáló plakátkampányok, a gázai háború vagy a gyermekvédelem csődje – nem hiszem, hogy volna általánosan alkalmazható mérce a hallgatások és a megszólalások értékelésére. Ettől persze még bizonyosan találunk köztük olyat, amelynél a megszólalások hiánya vagy erőtlensége joggal felróható.

Jómagam a gyermekvédelmet, a gyűlöletkampányt és az ukrán honvédő háborút tartom vitán felül álló ügynek, a többi felsorolt kérdést pedig több oldalról értelmezhetőnek.

Ennél is erősebb bűnbánatot kell hozzon annak felismerése, hogy mikor döntöttünk rosszul azért, mert nem ismertük fel a hitvallásos helyzeteket, különösen pedig ha engedtünk némely hitsorsosaink bálványimádásának (amikor Isten igéje elé helyezték evilági-politikai/ideológiai elköteleződéseiket), és abban nem mertük háborgatni őket.

Mielőtt azonban belefeledkeznénk a hamuszórásba, az elmúlt másfél évtized megítélhetőségének összetettségét érdemes más oldalról is végiggondolni. Abból a felismerésből kiindulva, hogy az evangélikus egyház kellő távolságot tartott a kormányzati kampánykommunikációtól és a közpénzek indokolatlan egyháziasításától (mondjuk, amint már utaltam rá, utóbbi kevéssé kísértett meg minket). És a legtöbbet emlegetett kérdésben, az egyházak államtól való függetlensége mellett konkrétan a napi működésével tett hitet.

Az egyház zsinata által 2017-ben elfogadott öngondoskodási stratégia azt tűzte ki célul, hogy gyülekezeteink a hitéleti működésüket (lelkészek tartása, rezsi, programok) az egyháztagok anyagi áldozatvállalásából és a közösség gazdálkodásából legyenek képesek finanszírozni. Országos összesítésben (ami jelentős gyülekezeti különbségeket takar)

az önfinanszírozottsági arány akkor mintegy hetven százalékos volt, 2024-ben pedig elérte a kilencven százalékot!

A templomok felújítása és a kapcsolódó ráfordítások ebbe nyilván nem tartoznak bele, és arról értelmes vitát lehetne folytatni, ezek mennyiben jelentik egy települési (régiós, nemzeti) közösség identitásképző kulturális örökségét. Ahogy arról is, hogy a kistelepüléseken szolgáló lelkészek milyen mértékben látnak el közösségi funkciót, és ezért érdemesek-e a fizetéskiegészítésre az állami költségvetésből. Az egyházak ezt a vitát nem merték nyílttá tenni. Nem csoda, hiszen még attól is tartottak, hogy egy „barátiként” pozicionált kormány és a „keresztény Magyarország” blaszfémikus szlogenje alatt felvessék az 1990-es rendszerváltáskor elmaradt restitúció pótlását.

Ezt a jelenséget hívom „médiacsendes autonómiaépítésnek”. Szervezeti szinten elkerülve a nyílt konfliktusokat az államhatalommal, ugyanakkor a pénzügyi, kulturális és intellektuális függetlenség jegyében élve a gyülekezeti/egyházi életet. Félreértés ne essék: ez nem menti az egyházi hallgatást vagy nem-cselekvést hitvallásos ügyekben, főként ha az megalkuvásból fakadt. És nem menti fel az egyházat a társadalmi környezet, a közállapotok iránti felelősség alól. Újra csak: bűnvallás.

Amiatt azonban nincs okunk önvádra, ha némely média- vagy ideológiai/politikai elvárásnak nem feleltünk meg.

Utóbbiak lehetnek többek számára rokonszenvesek vagy jó ügyek, de amennyiben az egyház népében ellentmondásos a megítélésük, és nem is hitvallásos helyzetek, akkor a médiamegfelelésnél fontosabb lehet az egység megőrzése – akár az olyan hallgatás árán is, amit esetenként egyesek hibának tartanak. Mert ne feledjük a prófétai megszólalás fontos irányát: a legnehezebb nem a hatalommal szembeni fellépés. Adott esetben a „néppel”, vagyis a közhangulattal, akár a nem-vallásos többséggel szemben is meg kell tudni szólalni, és sokszor ez a nehezebb.

Ezek a dilemmák jóval súlyosabbak, mintsem hogy a kommentszekciók antidemokratikus és antiintellektuális, a racionális kommunikációt szétmaró visszajelzéseinek örvénylése határozza meg a gondolkodást róluk. Még ha önfelmentésként olvasható is, a fenti hosszabb kifejtésükkel azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a józan értékelés, az elvi elköteleződés és a méltányosság együtt adhat fogódzókat jobban érteni, illetve az újabb és újabb helyzetekben hitelesebbé formálni az egyházi közösségek közéleti tevékenységét.