„A Jóisten nem oldja meg helyettünk” – Ürge-Vorsatz Diána a klímaválságról

Miért tartja a mohóságot a klímaválság gyökerének? Hogyan befolyásolja pénztárcánk a környezeti lábnyomunkat? Miért tartja 23 éves gyesét a legnagyobb környezeti tettének? Milyen szerepe lehet az egyházaknak abban, hogy a természetközeli életmód vonzó legyen a fiatalok számára? Laborczi Dóra interjúja Ürge-Vorsatz Diána klímakutatóval a Teremtés Hete alkalmából.

– Ön az ENSZ klímavédelmi szervezetének (IPCC) alelnöke, de köztudott, hogy szívén viseli azokat az egyházi, teológiai szempontokat, amelyek a tudományos és a közbeszédben az éghajlati válság kapcsán kevéssé kerülnek előtérbe. Hogyan egyezteti össze a tudományos világot a természetfelettivel?

– Meggyőződésem, hogy

erkölcsi megtérés nélkül nem fogjuk tudni megoldani a környezeti problémákat.

Éppen a harmincéves tudományos pályafutásom igazolja, hogy ki lehet találni remek technológiákat vagy szakpolitikai irányelveket, de mindezzel nem megyünk semmire, ha nem tudunk gátat szabni a mohóságunknak. Hiszen az, hogy ide jutottunk, annak a korszellemnek a következménye, hogy csak én számítok – az, hogy nekem minél több legyen. Ezzel szemben a legerősebb alternatíva a kereszténység üzenete: hogy a kincseink, az értékeink a dologi világon túl vannak, és ez a másfajta gazdagság fontosabb, mint az anyagi javak hajszolása.

– A Teremtés Hete minden évben ökumenikus kezdeményezés azért, hogy az egyház is elköteleződjön a teremtett világ megőrzése mellett. Milyen szerepe lehet a vallási közösségeknek a szemléletformálásban?

– Nagyon szeretem a teremtésvédelem kifejezést, hiszen én is főleg a tudomány oldaláról jutottam el a hithez, pontosan úgy, hogy rácsodálkoztam: a teremtés hihetetlen és csodálatos. Abból a felismerésből, hogyan tesszük tönkre ezt a hihetetlen csodát. A hit, a vallás, a keresztény közösségek fontos szerepet játszanak abban, hogy ezen a téren is jó mintát adjanak át. Nehéz a ránk özönlő kereskedelmi nyomással szemben alternatívát mutatni, de csak így lehet esélyünk. Én a jómódú budai agglomerációban élek; itt magas a fogyasztás, és gyakori az értelmetlen luxus is. Ezért szívmelengető, amikor azt látom, hogy a helyi katolikus közösség által szervezett nomád kenutúra vonzóbb a fiataloknak, mint az egyhetes, hétcsillagos hajós cruise. Ha valaki átéli, milyen úgy megoldani az életet, hogy se víz, se áram, hogy mire képes egy közösség, és annak részeként az egyén, ha kell tenni azért, hogy legyen mit enni és inni, akkor az a luxus hajóúton unatkozni fog. Nálunk a helyi gyülekezet ezt az értékrendszert adja a fiataloknak, így lesz alternatívájuk a mintákat, értékválasztásokat illetően.

– Van olyan megközelítés is – ez az amerikai Lynn White technológiatörténészhez köthető –, amely az ökológiai válság felelőseként éppen a judeo-keresztény világképet nevezi meg. Mivel felfogása szerint az ember „a teremtés koronája”, aki eltért az eredeti küldetéstől – „műveld és őrizd” –, és ebből kiindulva felhatalmazva érzi magát arra is, hogy leuralja a Földet.

– Biztosan sokféleképpen lehet értelmezni a keresztény tanítást, de a klímavédelem szempontjából szerintem nem ez a probléma vele. Sokkal veszélyesebbnek tartok egy másik szemléletet, amellyel gyakrabban találkozom egyházi közegben: hogy majd a Jóisten úgyis megoldja, és nem hagyja például, hogy a Föld túlmelegedjen. Igaz, mi elszúrtuk, de Ő elrendezi. Nem hagyja, hogy kipusztuljunk, mert a szeretett teremtményei vagyunk. Ilyenkor mindig az özönvíz, vagy Szodoma és Gomora története jut eszembe. Ezek alapján nekem a Biblia inkább azt mutatja, hogy ha nagyon eltávolodunk Istentől, annak megvannak a következményei. A Földön egyébként elférne 9-10-15 milliárd ember is, ha nem akarnánk folyamatosan ide-oda repkedni, ha nem kergetnénk ezt az értelmetlen luxust, ami nélkül még mindig jó életszínvonalon és nagyon boldogan lehetne élni.

– Adhatja magát a kérdés: a klímakonferenciákra miért utaznak sokan repülővel?

Hirdetés

– Sajnos ez valóban probléma és nagy kérdés. Bár ez nem értelmetlen luxus, inkább munkából adódó körülmény – a kínai delegáció vezetője nem fog tudni vonattal eljutni Párizsba. A Covid-járvány alatt átálltunk az online munkarendre, utána is megpróbáltuk így tartani a konferenciákat, de ez az eltérő időzónák miatt szinte lehetetlennek bizonyult. És teljesen más döntések születnek, ha egymás mellett ülünk. Más a megértés és az eredmény is, ha a kínai kollégának nem éjjel kettőkor kell csatlakoznia, vagy ha egymás szemébe kell nézniük az olajgazdagság érdekeit képviselőknek és azoknak, akiknek az országa emiatt eltűnik a Föld színéről, valamint ha egy dedikált helyen teljesen erre fordítjuk az időt. Ezért ezt nem lehet maradéktalanul kiküszöbölni. De nekem például alapelv, hogy Európán belül nem repülök, ha meg lehet oldani másként. És persze lehet Greta Thunberg példáját is követni, aki 2019-ben három hét alatt hajózott el Angliából az ENSZ New York-i klímaügyi cselekvési találkozójára, de ezt nyilván százezerből egy tudja megtenni.

– Ezeken a találkozókon is sok a véleménykülönbség a megoldást illetően. Mi az, amiben a szakértők egyetértenek?

– Az egyetlen, amiben szinte mindig megegyezünk a legvérmesebb klímatagadóval is, hogy az állandó növekedési kényszer – az, hogy „muszáj nőni” – nem fenntartható. Ez a problémakör legmélyebb oka, és ez vezet vissza az emberi mohósághoz, ahhoz, hogy a probléma a javak és a hatalom halmozása, ráadásul elégedettebbek sem leszünk tőle.

– Egy korábbi beszélgetésünkben utalt arra, hogy a környezeti lábnyomunk legjobb fokmérője az, hogy mennyit keresünk. Kifejtené bővebben?

– Környezeti lábnyomunk szinte teljesen a bevételünktől függ, feltételezve, hogy el is költjük. Előfordulhat, hogy jó ügyekre adományozunk, de a legtöbb ember a keresete szinte 100 százalékát fogyasztásra költi. Van persze jó és rossz fogyasztás is, de szinte akármire fordítjuk a pénzünket, környezeti lábnyom lesz tőle. Amikor megkérdezik, hogy mit teszek a környezetért, lehetne mondani, hogy nem használok szívószálat, nejlonzacskót, mégis, azt gondolom, a legnagyobb környezeti hatásom az, hogy 23 évig gyesen voltam a hét gyermekemmel. Közel negyed évszázadig nem kerestem, jóval szerényebben éltünk, kevesebbet költöttünk, ugyanakkor a családnak így sokkal több értéket tudtunk adni. Azzal is kevesebbet fogyaszt a család, hogy például nem megyünk étterembe, pláne nem veszünk gyorskaját, hanem otthon megfőzzük a vacsorát, és ezzel a gyerekek egészségesebben is táplálkoznak.

– Sokan mégis a gyermekmentes életformát tartják a legbiztosabb stratégiának a környezeti válság megfékezésére. Nem mond ellent ennek a nagycsaládos életforma?

– Ezt rossz iránynak tartom, mert erre azt is lehetne mondani, hogy akkor ne is éljünk. Másrészt

nagycsaládban kisebb az egy főre eső környezeti lábnyom,

hiszen kilenc, illetve három emberre is egy konyha, egy hűtőszekrény van. Lehet, hogy kicsit nagyobb, de akkor sem fogyaszt annyival többet, mint egy önálló háztartás. És a legkisebb ökológiai lábnyoma azért még mindig a táplálkozásnak van. A gyerekek takarékos, megosztáson és öröklésen alapuló, közösségi életmódba nőnek bele, és nem a fogyasztáson, vásárláson alapulóba, ami az egész életük környezeti lábnyomát meghatározza. Amikor elkezdünk kicsit többet keresni, ott ugrik meg az egy forintra eső környezeti lábnyom. Folyton sietünk, ezért autózni, repülni kell, és agyonrendeljük magunkat a Temuról. A legtöbb nagycsalád ezt nem engedheti meg magának, szóval szépen megveszi a használtat, vagy örökli innen-onnan-amonnan, beszerzi garázsvásárokon és bolhapiacokon.

– Bár éppen ezeket az olcsó termékeket kínáló, online shopokat inkább kispénzű emberek használják. És eszünkbe juthatnak képek afrikai vagy indiai nyomornegyedekről, ahol nyakig ér a szemét, és a gyerekek a neonzöld üdítőt isszák, mert csak ezeket a silány termékeket engedhetik meg maguknak.

– Az, hogy ezeken a területeken nincs pénz eltüntetni a szemetet, nem jelenti azt, hogy ott több szemetet produkálnak az emberek. Ráadásul ezen szeméthalmok nagy része a mi szemetünk, mert odafújja a szél, odaviszi a víz, vagy odaszállítjuk, hogy ne nekünk kelljen megbirkózni vele. Ez csak azt jelenti, hogy az ilyen környéken élőknek nincs pénzük arra, hogy ezt az állapotot megszüntessék. Vagy: a szemét erőforrás is lehet számukra azzal, hogy elégetik, és így oldják meg a fűtést. De sokszor ez a mi szemetünk. És ha az övék is, nehogy azt higgyük, hogy nekünk nincs ugyanannyi, csak mi elegánsan bedobjuk a kukába, és a szemetes autó elviszi. És mivel mi sokkal többet fogyasztunk, sokkal több szemetet is termelünk. De a környezeti lábnyomunkban nem ezek a legnagyobb tételek.

– Ezt fontos kiemelni, mert a kisember attól fél, hogy a klímakatasztrófát az hozza el, hogy műanyag kupakot kapunk a kávénkra, vagy PET-palackos vizet veszünk, mert otthon felejtettük a kulacsunkat. Ebben a klímaszorongásban már nem is mindig látunk tisztán. Mi az, ami igazából számít?

– A legtöbbet az számít, ha kevesebbet fogyasztunk.

Persze, vannak árnyalatok, mert ha az ember befizet egy koncertre, vagy elmegy egy fesztiválra, vagy támogat egy jó ügyet, netán a helyi gyülekezetét, az jó költés, nem fogyasztás.

– És ha mondjuk a helyi kertészetben költjük el a pénzünket, nem pedig autókra vagy repülőútra?

– Az is attól függ, mert ha behurcolt, drága japán növényre, netán műfűre költünk, az a legrosszabb. A műfű meggyilkolja a talajunkat, ráadásul óriási mennyiségű műanyagszennyezéssel jár, és tele lesz a talaj meg az ivóvízünk mindenféle mikroműanyaggal. Nem is értem, miért nem tilthatjuk be ezt a borzalmas találmányt. A magaságyás ugyanennek a fonákja: most mindenki mindenhová magaságyást akar építeni, de ezzel a divattal remek magyar termőföldet „rabolnak” el a helyéről, ami aztán sokszáz év alatt termelődik csak újra.

– Az IPCC alelnökeként nagyobb rálátása van a klímíválsággal kapcsolatos folyamatokra. Mi a testület legfőbb feladata?

– Az IPCC azért jött létre, mert a tudomány is ellentmondásosnak tűnő eredményeket mond arról, hogy létezik-e éghajlatváltozás; hogy ember okozza vagy sem; hogy nagy-e a baj; hogy megoldható vagy sem; hogy tönkremegy a gazdaság vagy sem. El kell fogadnunk, hogy úgysem tudjuk megoldani, és inkább alkalmazkodnunk kell, vagy a technológia fejlődésével meg tudjuk oldani? Emiatt a széthúzás miatt az ENSZ elhatározta, hogy létrehoz egy tudományos testület, amelyben összeülnek a világ vezető kutatói, és összegzik a tudomány jelenlegi állását, és 5-6-7 évente egy mintegy tízezer oldalas – mondhatni – klímabibliát adunk ki. Emellett vezetői összefoglalók készülnek, hogy ne kelljen mindenkinek elveszni a tízezer oldalban.

– Melyek most a legfontosabb klímacélok, és hogyan értékeli az eddigi eredményeket?

– Abban nincs tudományos kétség, hogy az éghajlatváltozás létezik. A jelenség az utóbbi egy-két évtizedben szaladt el, ezért most kezdjük a bőrünkön érezni. A világ globális átlaghőmérséklete az ipari forradalom előttihez képest majdnem 1,5 Celsius-fokot melegedett. A kontinensek belseje jobban melegszik, Európa a leginkább. Azt is tudjuk, hogy a felmelegedés legnagyobb részét az ember okozza; nélkülünk az utóbbi pár száz évben kis lehűlésnek kellett volna következnie. Azt is tudjuk, hogy a problémát meg lehetne oldani, megvan rá a technológiánk, és hogy ez gazdaságilag is kivitelezhető lenne. Lehetne úgy tenni, hogy azzal igazságosabb gazdaság, élhetőbb városok jönnének létre. De a váltás erős gazdasági érdekeket sért, pedig tény, hogy váltani mindenképpen kell. Azt is fontos látni, hogy már eddig is sokat tettünk, ezt is lényeges volna jobban hangsúlyozni. 

– Milyen pozitív fejleményeket hangosítana ki?

– Tíz éve született meg a párizsi megállapodás, azóta a legrosszabb, sőt sok rossz klímaforgatókönyvről levettük a Földet. Tíz évvel ezelőtt még bőven benne volt, hogy az évszázad végére a klíma 5-6 fokot melegedjen. Ez most már szerencsére nem reális, inkább 2-3, legfeljebb négyfokos felmelegedés várható az évszázad végére. Ez, bár még mindig nagyon sok, hatalmas eredmény.

– Tapasztalható olyan hozzáállás is, hogy Magyarországon „kis halak vagyunk”, és amúgy sem erős nálunk a zöldpolitika. Közben látjuk a híreket: aszályosodik az Alföld, kiapad a Velencei-tó.

– Így van. Az Alföldön akár elsivatagosodás is fenyeget, egyes helyeken a talajvíz hét métert süllyedt. Ez gazdákat, megélhetéseket tesz tönkre, a fák gyökerei sem érik el a vizet, így pusztulnak az erdeink. A folyamat önmagát gyorsítja, és részben annak következménye, ahogyan évtizedeken át kezeltük a tájat: lecsapoltuk a mocsarakat, levágtuk a folyókanyarokat.

Most üt vissza, hogy „okosabbnak” hittük magunkat a természetnél

– amit a Jóisten olyan tökéletesen megkomponált. A legtöbb környezeti válság zseniális találmányokból indult, és évtizedekkel vagy évszázadokkal később értettük meg, hogy ebből nagy gond lesz. A belső égésű motor például megoldotta a városok lótrágyaproblémáját, de száz év múlva kiderült, hogy felmelegítjük vele a bolygót. Ugyanez történt a hűtőfolyadékokkal: megszüntették a robbanásveszélyt, de közben lebontották az ózonréteget. A tanulság: minden energiaforrásnak van környezeti ára, ezért

az egyetlen valóban tiszta energia az, amit meg sem termelünk

– azaz az energiahatékonyság és a kevesebb fogyasztás. Bízzunk a Jóistenben, aki olyan tökéletesre teremtette a világot, hogy mindig érdemes megkérdezni magunkat: ez az új technológia együttműködik-e az Ő teremtésével, abból a legjobbat próbálja meg kihozni, vagy felül akarja írni, „okosabb” akar lenni nála? Mert az utóbbi nem szokott működni.

– De ha a megújuló energiaforrások sem hibátlanok, mert a szélkerekekben megakadnak a madarak, a napelemparkok pedig termőföldeket vesznek el, akkor minek van értelme?

– A megújuló energia még mindig jobb, mint a fosszilis. A napenergia például olyan, mint egy rendszeres bevétel: amennyit felhasználunk belőle, az fenntartható. Ha minden háztetőre kerülnének napelemek, már azzal is fedezhetnénk a világ áramigényének nagy részét, anélkül, hogy földterületeket áldoznánk be.

– Sokszor elhangzik, hogy nem akarunk lemondani a megszokott életszínvonalról. Lehet-e fenntartható a mai életmódunk?

– Bizonyos szintig igen. Az egészséges étkezés, a helyi nyaralások, a kerékpározás, a séták mind fenntarthatóbbak, és ezekkel nem vonjuk meg magunktól a kikapcsolódás, a töltekezés, az öngondoskodás, a családunkkal töltött minőségi idő örömét. A baj ott kezdődik, amikor túlzásba esünk – például rendszeres repülésekkel, túlfogyasztással.

Nem áldozatról van szó, inkább szemléletváltásról: máshol találni örömet, mint amit a reklámok sugallnak.

– Sokan foglalkoznak a klímakérdéssel, elég csak Greta Thunbergre, a Fridays for Future Magyarországon is népszerű tüntetéseire gondolni, vagy azokra a radikális akciókra, amikor például műtárgyakat öntöttek le paradicsomlével. Mit gondol ezekről a radikális eszközökről?

– Ezek jól példázzák, hogy a szorongás érthető, de cselekvésbe kell fordítani. A fiatalok, mint a Fridays for Future mozgalom tagjai, civil szerepvállalással tüntetnek, ami politikai változásokat is elindíthat. A figyelemfelkeltés eszközeivel persze lehet vitatkozni. De az említett esetben is tisztában voltak vele, hogy a festményeken védőréteg van, tehát semmi kárt nem okoznak rajta, viszont így tudták felkelteni a világ figyelmét, hogy minél több emberhez elérjen az üzenet. Nem kell szeretni mindent, amit csinálnak, de el kell ismerni, hogy működik, és akkor „kényszerülnek” erre emberek, ha az intezményesített csatornákon keresztül nincs módjukban beleszólni a döntéshozásba, például a koruk miatt. A fiatalok pedig úgy érzik, hogy legalább ezen a téren van hatásuk, miközben más területen nem érvényesül a szavuk. Még.