A katolikusok politikai otthontalansága – Görföl Tibor válasza az írását ért kritikákra

Köszönettel tartozom a Szemléleknek, amiért lehetővé teszi, hogy megfogalmazzak néhány szempontot a választások után készített írásomra érkezett reakciókkal kapcsolatban. Igyekszem rövid lenni, azzal az igénnyel, hogy világosabban kifejtsem mindazt, amit a múlt héten elmondani próbáltam. Négy területet érintek, a kevésbé lényegesek felől a lényegesebbek felé haladva.

Először is meglepett az a gyanú, hogy igazodni próbálok az új körülményekhez, és meglepett az a felvetés, hogy vajon miért nem tettem fel a kérdéseimet korábban. Soha egyetlen párt mellett sem emeltem szót nyilvánosan, de az elmúlt négy-öt évben rendszeresen megfogalmaztam kételyeimet és bizonytalanságomat azzal kapcsolatban, vajon összhangban vannak-e a keresztény meggyőződéssel a Magyarországon tapasztalható politikai és társadalmi folyamatok.

Senkitől nem várhatom el, hogy ismerje a tevékenységemet, de az évek során a New York Timesban, az Our Sunday Visitorban, a KathPressen vagy a Church Timesban éppúgy hangot adtam az aggályaimnak, mint a Válasz Online, a HVG és a Szemlélek felületein, vagy éppen nyilvános rendezvényeken, például A katolikusok politikai otthontalansága című előadásban. Mindenesetre nem szorulok önigazolásra a friss politikai „megtérők” között, és abban sem látok kivetnivalót, hogy aggályaimat nem túl harsányan, valószínűleg nem sokak számára hallhatóan fogalmaztam meg.

Ez nyomban átvezet a második szempontra, amelyet érinteni szeretnék. Arra a jelenségre, hogy Magyarországon általában keresztény, és konkrétan katolikus környezetben nagyon nehéz szóvá tenni társadalmi és politikai fenntartásokat, mivel az elmúlt 16 évben

ezekben a körökben többnyire ki nem mondott elvárásként jelentkezett a politikai lojalitás.

A nehézség főként abból fakad, hogy ez az elvárás sokszor ki nem mondott volt, és mindenki tisztában lehetett vele, hogy mihez kell tartania magát, ha egyházi környezetben mozog.

Nem tudok arról, hogy bárkinek elnyomták volna a szabadságát, de benyomásom szerint nem alakult ki olyan egyházi nyilvános környezet, amelyben meg lehetett volna vitatni az égető kérdéseket. Gyakran tapasztalható volt, hogy az egyházi identitás és a politikai identitás összefonódik egymással, és a politikai identitás esetleges alternatívái megkérdőjelezik az egyházi identitás helyességét. Ezt nagyon egészségtelen jelenségnek tartom, és mára világossá vált, hogy ez a fajta egybeolvadás nem tartható tovább. Csak egy példa: miért kaphat katolikus iskolában büntetést egy diák, ha ellenzéki politikussal fényképezkedik, miközben katolikus papnövendékek a miniszterelnökkel készítenek közös fotót? Ezek a ki nem mondott „evidenciák” igen kártékonyak.

A harmadik tényező, amely fontos számomra, abban jelölhető meg, hogy a katolikus tanítás és a vatikáni politika nem maradhat következmények nélkül társadalmi és politikai folyamatok megítélésében. Félreértés, ha valakinek az a benyomása adódik, hogy a német AfD magyar szövetségesének tagjait szeretném eltiltani az egyházi tisztségek betöltésétől. Szó sincs ilyesmiről. Arról azonban már igen, hogy

az AfD magyar kormányzati ünneplésével kapcsolatban aggályokat kellene ébresztenie annak, ha a Szentszék kifogásokat támaszt a német politikai formációval szemben.

De még a német katolikus egyház konzervatív szárnyához tartozó Stefan Oster püspök is határozott és éles szavakkal nyilatkozott az AfD-ről. Nem lenne-e tehát jogos, ha a magyar katolikusok is némi fenntartással viszonyulnának a távozó kormányzat részéről partnerként kezelt párthoz – és ezzel együtt magyar partneréhez is? Hasonlók mondhatók el az olasz Legáról vagy a holland Szabadságpártról, amelynek szintén nehézségei adódtak a katolikus egyházzal. Minden gond nélkül lehetne említeni további példákat az amerikai bevándorláspolitika katolikus megítélésétől XIV. Leó kijelentéséig, miszerint Jézus elutasítja a háborút indítók imádságát. Hogyan lelkesedhet akkor egy katolikus a háborúkat indító országok vezetőiért?

Végül alapvető problémának tartom, hogy a katolikusok politikai szempontból otthontalanok és hajléktalanok. Nincsenek olyan pártok, amelyek mindenben eleget tennének az egyházi tanítás kívánalmainak, ezért mindig lesznek olyan tényezők, amelyeket az egyház tagjai felróhatnak egymásnak, ha azt látják, hogy a másik nem osztja politikai preferenciáikat. Ennélfogva politikai téren teljes béke soha nem lesz a katolikusok között, ha egyoldalú számonkéréssel fordulnak egymás felé.

Hirdetés

Akik támogatják – legalábbis névleg – a családokat, valószínűleg súlyos károkat okoznak a környezetnek, akik pedig nem sértik a hatodik parancsot, gyakran vétenek a hetedik és a tizedik parancs ellen. Ezért is tartom fontosnak, hogy a különböző politikai formációknál fellelhető hiányosságok megítélése olyan átfogó intellektuális kultúrába ágyazódjon, amely a katolikus tanítás egészét éppúgy figyelembe veszi, mint a kézzelfogható tényeket és a nagy keresztény hagyományt. Ha Magyarország népességének harmada mélyszegénységbe süllyedt az elmúlt években, és gyermekek százezrei nélkülöznek, akkor nehéz családbarátságról beszélni, és

nem könnyű elismerni a béke iránti elköteleződést, ha háborúkat indító politikai vezetők számítanak példaképnek.

A 20. század során kiderült, hogy egy-egy korban a helyes választás olykor az általános keresztény elvárások követésének megtagadása. Az 1940-es évek Ausztriájában katolikus elvárás volt a hitleri Németország iránti lojalitás, Franz Jägerstätter azonban épp katolikus meggyőződésére hivatkozva nem volt hajlandó hűséget fogadni Hitlernek. A falubeli hívők, a helyi plébános és az illetékes püspök egyaránt arra biztatták, hogy ne lógjon ki a sorból. Ellenállása miatt bebörtönözték és kivégezték, s ma már a boldogok között tisztelhetjük. Nehéz lenne azt mondani, hogy nem volt igaza. Hasonló ellenállást tanúsított a hivatalos elvárásokkal szemben a vietnami háború ügyében vagy a munkások méltányos bérének kérdésében az amerikai Dorothy Day. Ennél is radikálisabb formában utasította el a háború mögött húzódó ideológiát a jezsuita Daniel Barrigan. Egyikük sem az intézményes egyház ellen lépett fel (főként Dorothy Dayt hatotta át nagyfokú tisztelet az egyházi vezetés iránt), hanem azt kifogásolták, hogy a katolikus „néppel” szemben támasztott elvárások ideológiai megfontolásokból fakadnak.

Nem állítom, hogy az elmúlt évek magyarországi viszonyait össze lehetne hasonlítani a 20. század nagy diktátorainak felemelkedését övező keresztény lelkesültséggel. Azt viszont állítom, hogy

a 20. század folyamán elmulasztott távolságtartásnak és ellenállásnak nagyobb óvatosságra kellene intenie korunk keresztényeit, amikor politikai jelenségeket ítélnek meg.

Abban a kérdésben pedig, hogy az egyház ne politizáljon, egyszerű válasszal tudok szolgálni: egyházi vezetők és katolikus laikusok számtalan esetben fejtik ki véleményüket konkrét jelenségekről, a klímaváltozástól kezdve a szakszervezetek kérdéséig, és az ilyen állásfoglalások még egyáltalán nem jelentenek pejoratív értelemben vett politizálást (már ha ennek a szónak egyáltalán van pejoratív értelme).

Számomra úgy tűnik, hogy 1949 januárja választóvonal a magyar katolicizmus és az ideológiák közötti kapcsolat történetében. Ekkor tért vissza a jezsuita Mócsy Imre Rómából azzal a pápai üzenettel, hogy

a magyar egyháznak ellenállást kell tanúsítania a kommunizmussal szemben, és az ellenállásért az élet feláldozása sem túl magas ár.

A római figyelmeztetés nem talált megértésre; Mócsy hamarosan börtönbe került, és Magyarországon megkezdődött a méltánytalan katolikus egyezkedés a rezsimmel. Valamiképpen ehhez a ponthoz, a vatikáni igények és a helyi ideológiák közötti viszonyban jelentkező feszültségekhez kellene visszatérnünk, és újrakezdenünk a probléma átgondolását.

Hat évvel ezelőtt, amikor a Vigilia főszerkesztője lettem, első vezércikkemnek Az otthontalanság jótéteményei címet adtam. Arról írtam, hogy a katolikusok politikai otthontalanságának előnyei is vannak. Amiben akkor biztos voltam, abban ma is tudok reménykedni, és nem igazán zavar ez az elkerülhetetlen otthontalanság – amiből aztán természetesen nem következik a közügyektől való tartózkodás.

Görföl Tibor múlt heti írása ezen a linken érhető el.