A Nagyváradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság válasza a Szemlélek írására

Valóban magyarellenesség áll a nagyváradi premontrei apát kilakoltatása mögött? című június 17-i írásunkhoz a Nagyváradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság az alábbi hozzászólást küldte. A levelet kérésükre betűhíven közöljük.

Tisztelt Szerkesztőség!

Mary McCarthy írónő egyszer azt mondta egy per kapcsán, hogy az ellenfél beadványában még a vesszők is hazudnak. A Szemlélek szóban forgó cikkét olvasva ez a mondat jutott eszünkbe, azzal a kiegészítéssel, hogy itt nem csupán a vesszők hazudnak, hanem az épület, a jogcím, az ítélet éve, az ítélet tartalma, a per felperese és a történeti összefüggés is egyszerre, egyazon bekezdésben. Ez teljesítmény. Nem szerkesztési hiba, nem stilisztikai lazaság, öt önálló, ellenőrizhető tévedés egyetlen gondolatmenetben, amelynek egyetlen mondata sem találkozott a telekkönyvvel, mielőtt leírták.

A cikk azzal indít, hogy felteszi a kérdést: valóban magyarellenesség áll-e a kilakoltatás mögött, majd a választ, anélkül, hogy egyetlen tulajdonjogi dokumentumot megvizsgálna, hallgatólagosan nemleges irányba tereli, és magát a kérdésfeltevést politikai tőkekovácsolással társítja. Ez a sorrend fordított: a kérdést nem azért teszik fel páran, mert politikai hasznot remélnek belőle, hanem mert a tulajdonjogi dokumentumok önmaguktól vetik fel. Mert ha a cikk szerzője megvizsgálta volna őket, nem írhatta volna le, hogy 1937-ben a román állam kisajátította az ingatlant, ami tárgyi tévedés, méghozzá kétszeresen:

Egyrészt nem kisajátítás történt, hanem jogcím nélküli telekkönyvi kiigazítás, amelynek jogi terminusa románul „rectificare”, és amelynek kizárólagos rendeltetése egy nyilvánvaló íráshibát kijavítani, anélkül hogy bárkinek a tulajdonjogát érintené. Tulajdonjog jogszerűen kizárólag kétféleképpen szállhat át: közjegyző előtt tett lemondó nyilatkozattal, vagy jogerős bírói ítélettel. Más út nincs. Az 1936-os nagyváradi bejegyzés egyikkel sem járt: a Prépostság nem tett lemondó nyilatkozatot, és nem született ellene semmiféle bírói ítélet!

Másrészt és ez a szerző előtt nyilvánvalóan ismeretlen maradt, az 1937-es telekkönyvi végzés nem is a premontrei rendházra és templomra vonatkozik, amely a nagyváradi 3159. számú telekkönyvben, a 848–849. helyrajzi számok alatt szerepel, hanem egy attól teljesen elkülönülő betétre, a 3160. számú telekkönyvben nyilvántartott egykori Jogakadémia-ingatlanra. A cikk képfelirata, amely egyetlen illusztrációban mossa össze a két épületet, ezt az összemosást vizuálisan is elvégzi, következetesen folytatva azt a zsonglőrködést, amellyel a román állam Ghibu óta bánik ezzel az ingatlan-együttessel: amikor az egyik épületre vonatkozó érv kényelmes, azt hozzák elő; amikor a másikra vonatkozó döntés hivatkozható, azt idézik; a kettő közötti jogi különbséget pedig következetesen homályban hagyják. A jereváni rádió klasszikus híre szerint a hír igaz, csak nem Jerevánban, nem Moszkvicsokat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Carolus Monachus írása ehhez képest azzal az előnnyel rendelkezik, hogy a városnév legalább stimmel – a jogi tények azonban ugyanolyan arányban nem.

Ezt nem nekünk kell bizonygatnunk. Ugyanezt a bejegyzést – a 3159. számú telekkönyv 6611/1936. számú záradékát – egy tőlünk teljesen független szakértő, dr. ing. Rákossy Botond-József választotta 2022-ben megjelent, harminc megye gyakorlatát feldolgozó szakkönyve záró, százegyedik eseteként, mert szakmailag tankönyvi példának találta arra, hogyan néz ki egy jogilag tarthatatlan kiigazítás. Következtetése egyértelmű: a telekkönyvi lánc utolsó érvényes, soha jogerős ítélettel meg nem döntött bejegyzése az, amelyik 1941 óta a Prépostságot tünteti fel tulajdonosként. Nem arról van szó, hogy egy régi sérelmet kellene orvosolni: a tulajdonjog soha nem szállt át érvényesen, és az utolsó bejegyzett, jogszerű tulajdonos ma is a Rend. Rákossy Botond-József elemzését az illetékes ANCPI 2021. január 29-i, 2327. számú válaszában érdemben fogadta, és egyetlen ponton sem cáfolta, azóta sem cáfolta meg senki.

Ezek után a cikk azt is állítja, hogy 2018-ban jogerős ítélet az önkormányzatnak adott igazat. Ilyen tartalmú 2018-as ítélet nem azonosítható. Az egyetlen fellelhető bírósági döntés a Nagyváradi Táblabíróság 2014. február 13-i, 358/2014-R számú ítélete, amely kizárólag a volt premontrei gimnázium épületére vonatkozott, nem a rendházra, a templomra vagy a sekrestyére, és amelynek szövege egyértelműen rögzíti, hogy az ingatlan telekkönyvi tulajdonosa a Román Állam, nem az önkormányzat. Az önkormányzat abban a perben csupán eljárási képviselőként szerepelt, nem önálló jogcím alapján. Az eredeti 1936-os átírást a Ministerul Educației (Oktatási Minisztérium) és a Ministerul Agriculturii și Domeniilor (Mezőgazdasági és Uradalmak Minisztériuma) hajtotta végre, az önkormányzat sem az eredeti elkobzásnak, sem a 2014-es pernek nem volt érdemi jogosultként részese, legfeljebb végrehajtójának tekinthető annak, amit mások megalapoztak, és amit most, mintha saját győzelme lenne, karhatalommal hajtat végre.

Újabb fikció, újabb vicc: Egy szovjet és egy amerikai ül egymás mellett a Moszkvából Washingtonba tartó repülőn. Az amerikai bevallja, hogy a szovjet propaganda tényleg lenyűgöző. A szovjet mosolyog: ez semmi az amerikaihoz képest. Az amerikai meglepődik: de nekünk nincs is propagandánk. A szovjet elmosolyodik: pontosan. A győzelem azért a legtökéletesebb, mert a vesztes sem tudja, hogy soha nem is volt peren és amit megnyertek, az nem is az övék. Ennél a pontnál a cikk egyébként nem tévedett: egyszerűen kitalált egy ítéletet, amely nem létezik. Ez már nem pontatlanság, hanem félretájékoztatás, és a félretájékoztatás bűn akkor is, ha jámbor portál neve alatt terjesztik.

Hirdetés

Ehhez jön egy részlet, amelyről a cikk természetesen nem tud, mert a szerzője nyilvánvalóan egyetlen bírósági beadványt sem olvasott el. Az önkormányzat a bírósági beadványában (románul întâmpinare) maga csatolta Ghibu Onisifor 1936-os kötetét a per iratanyagához, és azt mint jogi érvet idézte: „dreptul de proprietate a imobilelor din prezenta cauza, nu a fost niciodata al Ordinului Premonstratens din Jaszovar, ci acest Ordin a fost pur si simplu uzufructuar instituit de fostul Stat ungar.”, vagyis az állítás szerint „A jelen ügyben szereplő ingatlanok tulajdonjoga sohasem tartozott a Premontrei Rendhez, ez a Rend pusztán haszonélvező volt, amelyet a volt magyar állam alapított.” Ez a mondat szó szerint Ghibu kötetéből való, amelyet az önkormányzat maga mellékelt saját beadványához.

Nem mi mondjuk, hogy az önkormányzat egy 1948-ban betiltott fasiszta kiadványra alapozza jogi álláspontját. Az önkormányzat mondja ezt saját beadványában. Az 1948-as Monitorul Oficial 29. száma a fasiszta és revizionista kiadványok hivatalos tiltólistáján, a 31. tételen, név szerint szerepelteti Ghibu 1936-os kötetét, amelynek teljes címe – „Az Ordinul Canonic Premonstratens Romániában. Egy eszköz a magyar revizionizmus szolgálatában” – önmagában is tükrözi azt az ideológiai keretet, amely a célba vett ingatlanokat nem tulajdonjogi, hanem etnikai alapon minősítette elvonhatónak. A román állam tehát 1948-ban saját maga minősítette fasiszta propagandának azt a doktrínát, amelynek alapján 1936-ban a nagyváradi premontrei rendház és templom telekkönyvi átírása megtörtént – majd 2020-ban ugyanez az állam képviseltette magát egy olyan bírósági beadvánnyal, amelynek melléklete ez a betiltott kötet.

Onisifor Ghibu nem pusztán egyetlen ügy szereplője volt.

Ghibu 1936-ban maga számolt be az Universul hasábjain arról, hogy 21 városban tartott előadást a katolikusok ellen, 14 könyvet és brosúrát publikált, feljelentéseket tett a Kultusz-, az Oktatási, a Belügy-, a Külügy-, az Egészségügyi és a Mezőgazdasági Minisztériumnál, az Állambiztonsági Hivatalnál és a Csendőrség parancsnokságánál, négy városban és hat bíróságon perelt katolikus vezetőket, memorandumot küldött II. Károly királynak, a Népszövetség elnökének és magának XI. Piusz pápának.

Ő a Raison d’État Ghibu-i változatának szerzője: az az államelméleti konstrukció, amelyben az egyházi autonómia nem közösségi jog, hanem strukturális ellenállás, amelyet az államnak nem integrálni, hanem semlegesíteni kötelessége. Carl Schmitt szavaival: a szuverén az, aki az ellenséget megnevezi és Ghibu rendszerében az ellenség a magyar egyházi intézmény, amelynek bűne az, hogy létezik, és nem kér engedélyt ehhez a létezéséhez. Ezt az eszközt a román állam nem hagyta el 1948-ban, amikor Ghibu kötetét betiltotta. Csupán terminológiát váltott. A kommunista korszakban az 1983. február 11-i titkos belügyi „Plan de măsuri privind îmbunătățirea activității informative la cultele religioase” (Intézkedési terv az információs tevékenység javítására a vallási felekezetek tekintetében) ugyanezt a logikát kodifikálta: minden olyan vallási tevékenység, amely nem illeszkedik az állami lojalitási struktúrába, „ostilitate sub masca religiei” – ellenséges tevékenység a vallás álarca alatt. A cél nem az érvek megcáfolása, hanem a személy semlegesítése. Az eszköztár: lejáratás, társadalmi izoláció, magánéleti adatok nyilvánosságra hozatala, az intézményes bizalomhálózat szétverése.

Carolus Monachus cikke ebbe a sorba illeszkedik. A szerkezet azonos: először megnevezi az ellenséget, majd politikai összefüggésbe helyezi, majd az intézmény legitimitását vonja kétségbe arra hivatkozva, hogy csupán egyetlen főből áll, majd a mellé álló személyek hitelességét magánéleti adatok felemlegetésével rendíti meg. Mindezt álnév mögül, anélkül, hogy egyetlen tulajdonjogi dokumentumot megvizsgált volna. Ez nem újságírás. Ez a Raison d’État 2026-os változata: aki nem adja oda az intézménye státuszát, nevét és funkcióját, és nem áll félre, azzal ezt csinálják.

A cikk külön fejezetet szentel Tőkés László személyének. A cikk szerint Tőkés László azért jelent meg Nagyváradon, hogy „politikai előnyt szerezzen.” Ehhez két tény elegendő. Első: Tőkés László jelenleg egyetlen pártnak sem tagja és egyetlen politikai tisztséget sem tölt be, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács civil egyesület elnöke, amely nem párt, hanem autonómiáért küzdő civil mozgalom. Zatykó Gyulának szintén nincs semmilyen tisztsége az EMNP-ben, amelyhez a cikk mindkettőjüket hozzáköti. Ez ellenőrizhető, dokumentált tény, a cikk szerzője mégsem ellenőrizte, vagy ellenőrizte és leírta. Második: Tőkés László egykori üldözött és kommunista hatóságok által kilakoltatott lelkészként állt az apát mellé. A cikk ezt politikai manővernek nevezi. Ezután jön a 2011-es válás felemlegetése – inszinuáció: nem állít semmit, nem bizonyít semmit, csupán odahelyez egy negatív magánéleti adatot egy névhez, hogy az olvasóban maradjon valami. Ez a technika nem a publicisztikából való. Ez a Plan de măsuri eszköztára: névhez politikai összefüggés, összefüggéshez magánéleti adat, és mire a bekezdés véget ér, a „semlegesítés” megtörtént, anélkül, hogy bárki felelősséget vállalt volna érte. Álnév mögül?!

Tőkés László 1989-ben maga is pontosan ezt élte meg: saját püspöke, a CNSAS iratai szerint a Securitate besúgója, Papp László, felfüggesztette és a lelkészlak elhagyására szólította fel, miközben az állam karhatalommal akarta kilakoltatni saját lelkészlakából. Az egyházi tekintély hangján megszólaló állambiztonság: Ghibu óta ez a módszer. A Plan de măsuri óta ez a módszer. 1989 decemberében Temesváron ez a módszer. És most, Carolus Monachus cikkében, ez a módszer, azzal a különbséggel, hogy akkor legalább a szerzők nevét tudtuk. Tőkés László a temesvári szikra: az a lelkész, akinek 1989 decemberében az állam pontosan ugyanazt tette, amit most Nagyváradon tesz, saját egyházi helyéről lakoltatta ki a karhatalommal, miután előbb az egyházon belül próbálta hitelteleníteni. A módszer azonos, az eszköz azonos, csak az ideológiai csomagolás változott. Aki ezt a párhuzamot nem veszi észre, az nem ismeri a történetet, vagy aki ismeri és hallgat róla, az tudja, miért hallgat.

A cikk hosszasan és jóindulatúan idézi Böcskei László megyéspüspök nyilatkozatát, amely a párbeszéd hiányát és féligazságokat kifogásol, és amelynek keretezéséből az olvasó azt a benyomást szűrheti le, hogy a botrányért elsősorban a rend elöljárójának a magatartása felelős. Ez a keretezés azonban egy történeti ténnyel szembesítve meglehetősen kínos helyzetbe kerül, olyan ténnyel, amelyet a cikk érthetően nem említ, mert ha megemlítené, az egész püspöki narratíva összeomlana.

Az 1936-os telekkönyvi kiigazítást és az azt követő 1937. február 20-i tárgyalást feldolgozó iratokból, amelyeket Gabriel Catalan független román kutató tett közzé és kommentált 2022-ben, egyértelműen kiderül https://gabrielcatalan.wordpress.com/2022/04/09/personalitatea-juridica-a-ordinelor-calugaresti-si-rectificarile-arbitrale-ale-inscriptiunilor-funduare a fellebbezést nem csupán a Prépostság nyújtotta be. Pertársként mellette állt Stefan Fiedler, akkori nagyváradi és szatmári római katolikus megyéspüspök is, akit Dr. Eugen Krüger ügyvéd képviselt. Érdemes azt is megjegyezni, mert a cikk ezt sem teszi, hogy ez az eljárás a mai napig nem zárult le jogerősen. Nem valamiféle jogi fikció, nem is fogalmazási pontatlanság: a per, amelyet 1937-ben a nagyváradi püspök maga is felvállalt pertársként, formálisan máig függő ügy. Ezt Monachus úr ellenőrizheti a püspöki levéltárban. Aki ismeri az iratokat, az nem írhatja le, hogy a konfliktus gyökere a rend elöljárójának a magatartása. Aki nem ismeri, az ne ítélkezzen!

A Raison d’État Ghibu-i változatában az igazságnak nincs helye ott, ahol az állami homogenitás érdeke felülír minden mást. Carolus Monachus cikke ezt a logikát szolgálja, nem szükségszerűen tudatosan, de annál hatásosabban: aki nem adja fel az intézménye nevét, státuszát és funkcióját, és nem áll félre, azzal ezt csinálják. Keretezik, inszinuálnak, összemocskolják, álnév mögül, egy keresztény portál fejlécével.

Tisztelettel,

Nagyváradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság

Lábjegyzet

A prépostság eredetileg egy 24 ezer karakter hosszú választ küldött szerkesztőségünknek. Tekintettel a szöveg nehezen befogadható terjedelmére, kértük, hogy álláspontjuk lényegét – az általunk arányosnak és méltányosnak tartott – 10 ezer karakterben foglalják össze. A prépostság a terjedelmet elfogadta, majd a fenti, közel 14 ezer karakternyi szöveget küldte, amit jóindulatunk jeleként teljes terjedelemben teszünk most közzé. Ami a vita lényegét érinti, a Szemlélek álláspontja ezen a linken.