A pannonhalmi ökumené dicsérete: Ahol Isten a kertész, ott ragyognak a törékeny virágszálak

A Református Egyházak Világközösségének elnöke és a Lutheránus Világszövetség főtitkára is jelen volt az idei pannonhalmi ökumenikus konferencián. A Szemlélek Alapítvány elnökének személyes hangvételű beszámolója a lélekemelő eseményről.

– Végre valaki kimondja – egy hazai keresztény egyházi vezető spontán reakciója akár frappáns összefoglalása is lehetne a szeptember 26–27-én a Pannonhalmi Bencés Főapátságban immár ötödik alkalommal megtartott nemzetközi ökumenikus szimpóziumnak. E reakció meghallásához persze az is kellett, hogy a püspökök és más „méltóságok” pont úgy vegyüljenek el közöttünk, mezei hívek, egyháztagok között, ahogy az Istennek is tetszene. Hiába ültem a huszonvalahanyadik sorban, tőlem karnyújtásnyira a legnagyobb természetességgel foglaltak helyet a magyar katolikus, evangélikus, református vezérkar tagjai.

A 2024-es hasonló alkalom beszámolójában ott szerepelnek korábbi cikkeink is, így most nem sorolom el újra, milyen fantasztikus lelki világtalálkozók ezek a konferenciák. Beszédes tény azonban, hogy idén jelen volt a Református Egyházak Világközösségének elnöke – aki némi hunyorítással hasonló posztot tölt be református testvéreinknél, mint a pápa a katolikusoknál –, és eljött a Lutheránus Világszövetség főtitkára is (mindketten hölgyek, ami ma még hírértékű részlet, de egyszer talán természetes adottság lesz). A férfiak közül az ortodox Job Getcha pizidiai metropolita mellett az a Grzegorz Ryś lengyel bíboros határozta meg markánsan a gondolati ívet, akit a szinodális megújulás hazai honlapja, a Megújul.hu olvasóinak aligha kell bemutatnunk.

A teológiai vezérfonal nagyjából ott folytatódott, ahol tavaly abbahagytuk ezt a lelki mélységében és szakmai magasröptűségében is vidám, barátságos, testvéri együttlétet. A középpontban az egyház sebzettségére evidenciaként tekintő fizikai és lelki „templomépítés” után ezúttal az ember által gyomossá ügyetlenkedett szimbolikus kert Isten általi helyreállítása állt. És bőven mondott is olyasmit Ryś bíboros, ami kiérdemelte a bevezetésként említett reakciót. Például amikor egy pápaválasztó személy arról beszél, hogy azért sem tudunk békésen élni az egyház kertjében, azért nincsenek édeni állapotok keresztény közösségeinkben, mert rendszeresen megfertőz bennünket a hatalomszeretet, az önzés vágya… Mintha kifejezetten szeretne semmiségeken, apró részleteken összekapni keresztény a kereszténnyel, legyen az a tonzúra formája vagy a szalonnaevés szabadsága – nem tévedés, ez hangzott el egy teológiai konferencián. Kacagtunk is nemegyszer, nyilván saját esetlenségünkön, de az is szóba került, hogy „az uniformizmus Isten elleni bűn”.

Nem egyformaságra, hanem egységre kell törekednünk, elfogadva, felismerve, hogy Isten kertje sokszínű.

Najla Kassab, a Református Egyházak Világközösségének elnöke kapcsán érdemes megemlíteni, hogy Libanon szülötteként egész életét háborús körülmények közt élte és éli, ettől nem teljesen függetlenül mégis olyan béke áradt a szavaiból, mintha a béke szigetéről érkezett volna hazánkba.

Előadása sajátos feloldása lett eme ellenmondásos helyzetnek, ugyanis arról beszélt, hogy Isten helyreállító képessége mindig felülmúlja a mi sebzettségünket. A béke szerinte ott kezdődik, hogy elfogadjuk: olyan az emberiség, mint egy törött teáscsésze. Nem tökéletes, de nem is megragaszthatatlan. A kötőanyag ebben a repedezett állapotunkban az a remény, amely általában nem hatalmas dolgokban mutatkozik meg, hanem egyszerű emberek átlagosnak tűnő tettei révén van jelen közöttünk. Szerinte egy leharcolt, sebzett hangszeren is megszólalhat a remény zenéje, egyetlen ép húr is elég hozzá. Innen jutott el az előadó a reményfókuszú keresztény felekezetek által közösen zengett új énekhez – mintha épp rólunk (is) beszélt volna, a konferencia résztvevőiről, akik délben és este együtt imádkoztunk, énekeltünk a pannonhalmi bazilikában.

Hirdetés

Míg a világ reformátusainak legfőbb vezetője arra utalt, hogy Isten kertje milyen csodálatos, mennyire tele van ragyogással, igazságossággal, örömmel, reménnyel, Anne Burghardt, a Lutheránus Világszövetség főtitkára arra irányította a figyelmet, hogy ez az édeni harmónia képtelen létrejönni, ha a növények nem kapcsolódnak sem egymáshoz, sem a tápláló földhöz. Elhangzott, hogy ha nem Krisztus áll a vallásgyakorlat középpontjában, az nem más, mint a kereszténység instrumentalizálása. A nagy dolgok néha nem a látványos külső megnyilvánulásokban, hanem a gyökérzet környékén történnek, ahol a növények az éltető erő mellett akár egymással is pozitív viszonyba kerülnek.

Így került szóba az evangélikusok és a katolikusok 1999-ben kiadott közös nyilatkozata a megigazulásról, de a szónok még a szinodalitásról szóló szinódusról is olyan lelkesedéssel beszélt, hogy igazán tanulhatnának tőle katolikus megszólalók is. Segítsünk egymásnak jó gyümölcsöt teremni, ez lehet akár a Szentírás protestánsok és katolikusok általi közös olvasása, de Anne Burghardt szerint a szinodális megújulás sem csupán a katolikusok magánügye. A főtitkár nem akármilyen mondattal zárta és nyomatékosította mondanivalóját, éspedig latinul: „In illo uno unum”. Ez ugyebár XIV. Leó pápa jelmondata: „Benne, az Egyben egyek vagyunk”.

Job Getcha pizidiai metropolita azzal ajándékozta meg a jelenlévőket, amit az ortodox lelkiség szép kincsként hordoz és kínál fel: liturgikus szempontokkal bővítette az addigi gazdag képi világot.

Különösen mély értelmet nyert az a javaslata, hogy a négy biblikus kertvíziót (Éden, Getszemáné, Golgota, Isten Országa) kronologikus sorrend helyett eszkatologikus megközelítésben helyezzük egymás mellé. Ez praktikusan retrospektív, visszafelé haladó látásmódot jelent, amelyben nem az a lényeg, hogy mit szúrt el Ádám és Éva a bibliai teremtéstörténetben, hanem hogy mire fut ki az egész üdvtörténet. Isten teremtő szeretetét a Bárány örök liturgiájaként is értelmezhetjük, amelynek célja maga a „cél”, az öröklét, az eszkaton, amikor minden lesz mindenben.

A konferencia kapcsán annyi mindenről írhatnék még – például arról, hogy Székely János, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia új elnöke nem csupán elvegyült közöttünk, de ő vezette az esti közös imádságot, derűjével sokat hozzáadva még a kávészünetek hangulatához is –, ám leginkább arra szeretném bátorítani az olvasót, hogy higgye el: az egyház, a hit, a kereszténység a felszínes hírmorzsáknál sokkal mélyebb, szebb – törékenységében is virágzó, gyümölcsöző kertként vesz körül bennünket.

Hogy kicsit személyesebben bepillanthassunk az előadók lelki világába, Grzegorz Ryś bíborossal és Najla Kassab elnök asszonnyal is interjút készítettünk, amelyek hamarosan elérhetők lesznek a Szemlélek magazin és a Megújul.hu portál felületén.