A politikai ellenfelek emberi méltóságának védelmében

„A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás. Átteleltek a poloskák.” Néhány szó a politikai szónoklat műfajáról, a miniszterelnök március 15-i beszédéről és az emberi méltóságról.

A politikai beszédnek megvannak a maga törvényszerűségei. Lelkesítenie, motiválnia, adott esetben tettekre sarkallnia kell a hallgatóságot. Nem nagy örömmel, de látjuk, hogy ami a hétköznapi emberi viszonyulásban adott esetben bántónak minősülne, az ebben a műfajban bizonyos keretek között megengedett.

Főleg, hogy törvény is előírja: egy közéleti szereplő jóval több kritikát köteles elviselni, mint a hétköznapi ember.

A műfaj szabályai eltűrik, mi több, szinte megkívánják az ellenfeleinkre használt karakteres jelzőket, képeket, metaforákat, akár az iróniát, sőt a gúnyt is. De nagy művészet mindezen eszközöket úgy alkalmazni, hogy a szónok közben ne sértsen meg másokat emberi méltóságukban.

Ezt a mértéket Magyarország miniszterelnökének ma nem sikerült eltalálnia.

„A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás. Átteleltek a poloskák.

Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget. Ők a mi újkori labancaink, a brüsszeli kegyencek, akik hazájuk ellenében, pénzért a birodalom szekerét tolják. Túl régóta vannak itt. Túl sok mindent éltek túl. Túl sok helyről kaptak pénzt. Túl sokszor váltottak már köpönyeget.

1848-ban császármadarak ültek a nyakunkra, most meg Weber-fiókák kárognak a fejünk fölött. Éppen elég volt belőlük. Tavaszi szél vizet áraszt, hadd vigye őket… Rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, akkor a pokolban külön bugyor várja őket. Ismerünk benneteket. Hiába bújtatok új európai pártgúnyába. A gazdáitok ugyanazok. A terveitek ugyanazok. És ne reménykedjetek, a sorsotok is ugyanaz lesz.”

Mivel előre megírt beszédről van szó, fenti szavakat nem a pillanat heve ihlette. Az ellenfelek, másként gondolkodók, nem kritikátlanul egyetértők lepoloskázása, azaz dehumanizálása előre megfontolt szándékkal történt.

Az utóbbi években amúgy is egyre radikalizálódó, a szalonképességet rendre meghaladó kormányzati beszédmód ezzel újabb határt lépett át.

Amit annál fájdalmasabb volt hallgatni, hogy mondandóját a szónok a „Jóistenre” történő hivatkozással zárta.

Szívünk szerint emlékeztetnénk a kormány első emberét, hogy egy keresztény, de egyáltalán: jóérzésű ember nem beszél így senkiről. De az eszünk azt mondja, hogy ebben a helyzetben nem őt érdemes megszólítani. Hanem azokat, akikre való tekintettel a szónok úgy gondolta, hogy ez a fogalmazás nemhogy belefér, de egyenesen kívánatos. Azon szavazókat, akiket a rosszabbik énjükre alapozva, az indulatok, sőt a gyűlölet minden korábbinál méltatlanabb felkorbácsolásával mozgósítani igyekszik maga és kormánya mellett. Ezzel pedig épp őket silányítaná emberségtől mentes ösztönlénnyé, kvázi állattá.

A Múzeumkertben minden bizonnyal zömmel jószándékú, tisztességes, a magánéletben az elemi hétköznapi viselkedés szabályait betartó, és gyermekeit is erre tanító ember hallgatta a kormányfő beszédét.

Kizárólag rajtuk, illetve az eseményeket távolról követő társaikon múlik, hogy ez a hang polgárjogot nyer-e a közbeszédben.

A menetrendszerű ellenzéki felháborodás itt mit sem ér. Ha az egyszeri szavazótól a közéleti, akár egyházi személyiségekig kellő létszámban és határozottsággal jelzik, hogy minden kormánypártiságuk mellett sem vevők erre a stílusra, abból előbb-utóbb talán a szónok is érteni fog.

Higgyék el, nem keveset számít az ilyesmi. Mert ahogy egy Széchenyinek tulajdonított mondás tartja: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel”.