A „politikai kereszténység” védelmében – válasz vitaindító írásunkra

Mi a kiút a politikai kereszténység történelmi zsákutcájából? címmel közölt múlt heti vitaindító írásunkra megérkezett az első, igényes válasz. A protestáns hátterű Molnár Péter vitatja, hogy a kormány „vélt vagy valós visszásságai” ellenére a keresztény szempontokat ki kellene szorítani a közéletből. Írásában az állatvédelmet hozza fel példának, illetve nagy teret szentel a bibliai emberképnek és a gendernek.

A cikk több témát érint – máig ható magyar történelmi sérelmek és reflexek; aktuálpolitikai helyzetértékelés; társadalmi erkölcsi kérdések; egyházi gyakorlatok megváltoztatása – ezek közül kifejezetten a politikai megnyilvánulásokra és az társadalmi erkölcsi kérdésekre szeretnék reagálni. Van ugyanis néhány szempont, amelyek véleményem szerint sajnálatosan elkerülik a szerző figyelmét. 

Például az állatvédelem

Kiindulópontként leszögezhetjük, hogy a nyugati világ demokráciáiban a civil szféra társadalmi megnyilvánulása alapvetően politikai. Amennyiben véleményem van társadalmi kérdésekben, a hasonló meggyőződéssel bíró polgárok közösségének részeként alapvetően politikai megnyilvánulások vezetnek ahhoz a célhoz, hogy ami e közösség szerint fontos, az megnyilvánuljon a társadalom szintjén is.

Amennyiben például meggyőződésem az állatok védelme és szenvedéseik megszüntetése, akkor ezt több módon tudom kifejezni. Egyrészt a környezetemben hangoztatom a véleményemet. Azután keresem azok közösségét, akik hasonló állásponton vannak.

Együtt elérhetjük, hogy a társadalom egyre nagyobb része tartsa fontosnak a kérdést.

Sajtótermékeket adunk ki, online és offline figyelemfelkeltő és érzékenyítő aktivitásokat szervezünk, majd szervezeti struktúrát hozunk létre a tevékenységek szervezésére és támogatására.

Eljuthatunk odáig, hogy bár nem feltétlenül képezzük a társadalom többségét, az önkormányzat vagy akár az állam már figyelembe veszi a véleményünket, menhelyeket alapít és tart fent, vagy állatvédelmi törvényeket hoz. Elismerheti, valamint direkt vagy indirekt módon támogathatja a munkánkat, továbbnövelve a téma társadalmi beágyazottságát.

Valójában mi a kereszténység?

Azt gondolom, egyetérthetünk abban, hogy a nyugati világ polgári demokráciáiban ideális működés az a keret, hogy a társadalomban jelen lévő partikuláris meggyőződések a fenti módon hatást gyakorolhatnak a társadalomra. A példa az állatvédelemre vonatkozott, de ha megnézem a 20. század végének – a 21. század elejének nagy társadalmi-ideológiai mozgalmait, ugyanúgy érvényes ez. A társadalmi viszonyokra való hatásgyakorlás kritikus tömegének elérésekor szükségszerű következmény a politikai megnyilvánulás.

Ez nemcsak az állatvédelemre igaz, ugyanez áll például az LMBTQ+ mozgalomra is.

Senki nem vitatja el, hogy amikor mindez politikai döntésekben, törvényhozásban, a társadalom működésének részleteiben megnyilvánul, akkor aktivistái a demokráciában mindenki számára nyitott lehetőségekkel élnek. Hadd tegyem fel a kérdést: miért nem lehetséges ezen eszközökkel élnie a kereszténységnek?

Hirdetés

Ezen a ponton szükséges tisztázni, hogy mit is értünk kereszténységen. Mi a hitünk célja, és mi ennek a célnak az életünkre gyakorolt következménye? Abban talán felekezeti háttértől függetlenül egyetérthetünk, hogy a fő ok, amiért valaki a keresztény hitét gyakorolja, az egyén lelki üdvösségének elérése. Az is vitán felül állhat, hogy az üdvösséget a keresztények egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit révén tartják lehetségesnek. Az is tény, hogy a fenti két állítás nem önmagában áll. Isten a történelem folyamán ezeket az alapvetéseket, a keresztények számára objektív igazságtartalommal bíró állításokat úgymond kinyilatkoztatta, ami írott formában a Bibliában áll rendelkezésre. Bár ebben a könyvben a legkésőbb keletkezett írás is több ezer éves,

abban talán szintén nincs vita a szerzővel, Völgyi Andrással, hogy ami benne szerepel, az minimum szükséges az üdvösséghez.

Személyes hitem szerint (amely megegyezik a történelmi felekezetek által vallott hittel) ami szerepel benne, az jellemzően mind isteni sugalmazásra került bele, akár az ószövetségi prófétákról, akár az evangéliumokról, akár Pál apostol leveleiről van szó. Amennyiben eddig a közös alapig eljutottunk, továbbmehetünk addig, hogy megállapíthatjuk: a Bibliának és az azt értelmező keresztény hagyomány(ok)nak saját emberképe van – „Isten hasonlatosságára” –, s létezik az emberképből és a fenti forrásokból táplálkozó erkölcsisége is. Abban, hogy utóbbinak hogyan is kell megnyilvánulnia, már lehetnek egymásnak ellentmondó értelmezései, de maga a tény talán vitathatatlan.

Vitatkozó világnézetek

Ezen a ponton térjünk vissza a szekuláris meggyőződésekhez. Azt írtam fentebb, hogy ezek egyszerre társadalmiak és ideológiaiak. Amikor ugyanis szekuláris meggyőződésekről beszélünk, nem szabad abban a képzetben ringatnunk magunkat, hogy azok „semlegesek”, hiszen abban a tekintetben minimum tudnak keresztényellenesek lenni, amennyiben a kereszténység ellenében egy másik emberképre épülnek. Az ugyanis nem semleges pozíció, ha az élet, a biológiai és a társadalmi nem, valamint egyéb olyan kérdések terén, amelyeket Völgyi András példaként hoz fel, a kiindulópont nem a teremtettség, hanem az én szubjektív pszichológiai valósága. Ha a kereszténység azt mondja, hogy van egy objektív, rajtam kívül álló viszonyítási pont, a szekuláris progresszió pedig arra az előfeltevésre épül, hogy a szubjektum önértelmezése végső és megfellebbezhetetlen, akkor olyan ellentmondásról van szó, amely kőkemény értékválasztás, nem pedig az értéksemlegesség találkozása a valamilyen szempontból elfogult pozícióval.

De ez még nem kell hogy kötelező legyen a társadalom egészére – olvasható ki az idézett cikkből. Rendben, de akkor

keresztényként én miért nem élhetek azokkal az eszközökkel, amelyek egy demokráciában bármely meggyőződést valló közösség számára adottak?

Ha az LMBTQ+ mozgalom eljut odáig, hogy ideológiája hatására törvények születnek, a kereszténységnek miért nem szabad élnie ezzel a lehetőséggel? Azért, mert az egyéni üdvösségre irányul? Nos, ez önmagában igaz, de ahogy láttuk, létezik az emberi együttélésre vonatkozó erkölcsi dimenziója is, amit a keresztények ugyanúgy képviselhetnek.

Ha a Biblia szerint a házasság egy férfi és egy nő között köttetik, akkor keresztényként hogyan kell értelmeznem a házasság intézményét? Nem ugyanígy? Vagy ha kijövök az imaházból/templomból, megváltozik a véleményem? Hány házasság létezik? Egy a keresztény értelmezésemben, egy pedig mások számára? És igen, igaz: önmagában attól, hogy ki mit gondol a házasságról, nem üdvözül senki. Az csak a Krisztusban való hit által lehetséges. De az is igaz, hogy ha ezt a hitet vallom, akkor annak meg kell nyilvánulnia az életemben, csakúgy, mint ahogy az állatvédelem esetében sem mondhatjuk, hogy védje az ember az állatot a saját kertjében, miért kellene az államnak pénzt áldoznia erre. Persze, egy ideig nem áldozott. Sok munkába telt azoknak, akik fontosnak tartották, hogy eljusson idáig. Ugyanezeket a lehetőségeket miért vitatjuk el a keresztény meggyőződést vallóktól? Ha viszont nem vitatjuk el, akkor a politikai kereszténységnél tartunk, abban az értelemben, hogy a keresztényeknek lesznek politikai megnyilvánulásaik.

Pártoskodó keresztények

Ezen a ponton felsorolhatjuk a jelenlegi kormányzó erő vélt vagy valós visszásságait, és ellenérvként rávetíthetjük a politikai kereszténységre. Fontos azonban felismernünk, hogy aki hittestvérünkként a kormányoldalhoz húz, azt sokszor keresztényként teszi: a házasság, a gyermekek, a családok védelme, és egyéb olyan okok miatt, amelyeket a hitéből vezet le. És aki szembehelyezkedik ezzel az oldallal, jellemzően az is a hite alapján teszi. A képmutatás, a pénz és a hatalom túlzott szeretete, olyan érzelmekkel való játék miatt, amelyeknek maga a hitünk mond ellent:

erőpolitika, a félelem és a gyűlölet felhasználása hatalmi érdekből.

Azt látjuk tehát, hogy a keresztények a hitük következményeként elkerülhetetlenül részt vesznek a politikában, és ez mindkét oldalra igaz. Miért nem fogadjuk el tehát, hogy egy demokráciában az oldalválasztás szükségszerű?

Ami viszont tényszerűen probléma, és keresztényként kerülendő, az a szekértábor-logika alapján működő pártpolitika. Amíg véleményemet a hitem határozza meg, addig szabad vagyok arra is, hogy ne kelljen a saját oldalam minden cselekedetéért rajonganom, és amit rosszul csinál, azt felróhatom neki. Ez a szabadság a pártpolitikában (sajnos) nem adott – ezzel erőteljes társadalmi hatást is gyakorolva.

Fontos látni ugyanakkor a különbséget aközött, hogy valamely egyház tagjai vagy akár vezetői pártpolitikai szinten elkötelezettek, illetve hogy bármelyik politikai oldal által képviselt értékekhez közelebb vannak. A keresztény semlegesség ugyanis nem feltétlenül a politikai oldalak kellős közepén van, mert ha a politikai skálán az oldalak elmozdulnak, a közép is velük mozog. Fontos látni, hogy ezen semlegesség alapja az evangélium, ami ha megjelenik a demokratikus nyilvánosságban, azzal maga is politikai megnyilvánulássá válik. Hiszen a házasság mibenléte politikai téma? Igen, az. A homoszexualitásról tett bármilyen megállapítás politikai téma? Persze, hogy az.

A hatalomtechnika túlkapásairól beszélni politika?

Igen, szintén. Ha viszont az, akkor köthetők oldalakhoz is.

A homoszexualitás megítélése

Végül egy utolsó reflexió Völgyi András cikkével kapcsolatban. „A különböző nemi identitásokat pedig nem az ókori emberképen alapuló ószövetségi szentírás vagy Szent Pál néhány kijelentése alapján kellene megítélni, hanem krisztusi módon” – írja a szerző. Azt gondolom, hogy amikor keresztény érvekre támaszkodva a család és az egyén szexualitásának mibenlétében végbement változásokat szeretnénk elfogadtatni – szintén az egyik politikai oldal nézeteivel megegyezően – társadalmi szinten,

akkor igenis politikai kereszténységet művelünk.

Olyat, amely az egyház tanításával nem évezredes léptékben mérhetően helyezkedik szembe (lásd a hivatkozott ószövetségi emberkép időbeli távolsága), hanem csak évtizedesben, amely évtizedek egybeesnek azzal az időszakkal, amikor ez a változás a szekuláris világban végbement. Felmerül tehát a gyanú, hogy amikor ezen ideológiákhoz megengedően viszonyulunk, akkor az a világ hatása a kereszténységre, és érveinkkel szemben nem tartjuk elsődlegesnek Isten Igéjét, hanem fordítva: Isten Igéjéből húzzuk ki azokat a részeket, amelyek ellentmondanak a véleményünknek.

Fontos, hogy bár a kérdés minden megnyilvánulása politika, hitünket ne a politika alakítsa. A nemi identitással kapcsolatos kérdések által meghatározott társadalmi csoportok, LMBTQ+ embertársaink nem menthetetlen ellenségek, hanem olyan felebarátaink, akikért Krisztus ugyanúgy meghalt.

Én például vallom, hogy a Biblia alapján ezen életmód megnyilvánulása bűn

(lásd az ószövetségi emberkép alapján íródott szövegeket, Pál apostol leveleit és Krisztus szavait). De hitem szerint irántuk nem az a szeretet megnyilvánulása, hogy ezt letagadjuk, hanem az, hogy Krisztushoz vezetjük őket, aki egyedül képes megváltani mindannyiunkat

Nem szabad azonban azt gondolni, hogy életmódjuk más minőségű bűn, vagy akár egy heteroszexuális emberhez képest nagyobb szükségük van Krisztusra. Mindenkinek szüksége van rá, mert üdvösségünk csak Őbenne van. De a krisztusi szeretet nem abban nyilvánul meg, hogy olyasmiben erősítem meg embertársamat, ami elválaszthatja Istentől. Ez inkább eltorlaszolja az oda vezető utat.

Abban viszont kifejezetten egyetértek Völgyi Andrással, hogy a kérdés szorosan összefügg az emberképpel, az ember mibenlétének felfogásával, de ennek különbsége a világ és a keresztény hit között egyre nagyobbnak tűnik.

(Az  címen továbbra is várjuk mindazok igényes hozzászólását, akik állam és egyház kapcsolatában az eddigi írásokkal vitatkozva máshová helyezik a hangsúlyokat.)

*
„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.