Kenőmájas és kifli – ezt vette a férfi, aki kegytárgyakat tulajdonított el a budakalászi templom sekrestyéjéből, majd eladta azokat. A cikk alatti kommentekből világossá válik, hogy hiába van egyes plébániákon ételosztás, szeretetvendégség, ezek „láthatatlan segítségek” az emberek számára.
Tisztázzuk az elején: az, hogy egy embernek kenőmájasért és kifliért kell lopnia, az a komplett magyar társadalom hibája, a politikusuktól a dörzsölt vállalkozókig, akik nem jelentik be a munkásokat, egészen azokig, akik elfordítják a fejüket, ha valaki egy kifliért koldul a Nyugatinál.
Közös szégyenünk, hogy egyre nagyobb a szakadék a társadalmi rétegek között.
Ezzel nem szeretném felmenteni a férfit, aki kegytárgyakat lopott a templomból, de a nagyobb képet nézve nem mondhatjuk azt, hogy „menjen el dolgozni!”
„Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” (Mt 19,21)
Ez a két sor az Újszövetségből talán elég is lenne arra, hogy ne csak a helyi Karitászok küldetését, de egy-egy plébánia közösségének alappillérét is megadják. Amikor elolvastam a fenti hír alatti kommenteket, akkor mégis azt láttam, hogy a nem keresztényekben jelenleg három kép él a keresztényekről:
– kormánypártiak,
– felveszik a sok támogatást a semmire,
– nem tesznek semmit a szegényekért.
Azt kevésbé kiégett szerzőkre hagyom, hogy reagáljanak az első két kijelentésre, én a harmadikról szeretnék beszélni.
„Mert a templomokban csecsebecsék, értékek helyett az emberekkel kellene törődni! Imával még senki sem lakott jól! Az egyházak rengeteg értéket halmoznak fel!”
„Az egyháznak kellene saját magától segíteni a szegény embereket! Ez sosem fog bekövetkezni!”
„… Nem kellene az egyháznak ezt csinálnia magától is? Hogy is van az a szegénységi fogadalom?”
„Ha az „emberszerető” egyház adna az iszonyatosan nagy vagyonából a szegényeknek, akkor lehet, hogy nem történne ilyen. Az egyházaknak az utolsó fillért is elvenném, a rászorulóknak adnám. Lehet, a szegénység meg is szűnne. Szerintem!”
„Éhes volt, miért nem adtak neki enni a parókián? Régen, ha éhes voltál bemehettél enni kérni!”
Csak néhány komment, ami megjelent a hír alatt… Hogy mit mutatnak meg ezek? (Azon túl, hogy mennyire ártalmas, ha az egyház kiszolgáltatja magát a hatalomnak.) Hát azt, hogy végtelenül
rossz a marketingünk. Bármit csinálunk, az láthatatlan.
Mert szép dolog, ha valamilyen jótékonysági eseményről a Mária Rádió vagy a köztévé lead egy hírt – eljut pár ezer emberhez. De a fenti hozzászólókhoz nem jutnak el a hírek arról, hogy mennyit tesznek egyes plébániák a rászorulókért.
Szóval, rossz a marketingünk, és rossz a kommunikációnk. És valami nem jó a szervezésünkben sem. Mert ha minden budapesti, vagy minden Tolna megyei templomban egyszerre lenne minden hónap első vasárnapján szeretetvendégség, és egyszerre „ebédeltetnének” meg több ezer rászorulót, az – ha az űrből nem is látszana, de – valamivel nagyobb figyelmet kapna.
Az emberek abszolút nincsenek tisztában azzal, hogy egy-egy plébánián mennyit dolgoznak
az önkéntesek és az atyák azon, hogy másoknak segítsenek:
– rendszeresen szeretetvendégség,
– rendszeres ételosztás a rászorulóknak, nagycsaládosoknak,
– beiskolázási támogatás,
– telefonfeltöltés, időszakos gyűjtés (élelmiszer, takarók),
– játékgyűjtés karácsonyra,
– közös karácsony szervezése egyedülállóknak…
Tudom, lehetne több is, de
tegye minden ember a szívére a kezét, és árulja már el, hogy ő mennyit tesz a szegényekért, a hajléktalanokért?
A mi felelősségünk, hogy szervezettebben, többet, jobban, láthatóbban segítsünk. A „mi” alatt az egyházat értem, annak minden tagjával, a mezei hívőtől a püspökökig. Azoktól az emberektől pedig, akik kommentekben kérik számon, hogy „miért nem eteti az egyház a szegényeket”, azt kérem, hogy ne utasítsanak el mindent, amiben benne van az egyház és a kereszténység, ha azt a választ kapják, hogy nálunk 0-24-ben becsengethetnek a plébániára a hajléktalanok, ha éhesek vagy fáznak. Ne fogadják ezeket az információkat kétkedve!
Kicsi és kevés vagyok ahhoz, hogy bebizonyítsam: a keresztény, hívő ember, nem valami vak, felülről dirigáló, pöffeszkedő figura, aki a kisujját sem mozdítja a szenvedőkért. Persze nem állítom, hogy minden hihetetlenül remekül működik. Ó, dehogy! Sokkal inkább kellene a híveknek eltartaniuk a plébániákat, mintsem az államnak. De az sem korrekt, hogy hiába szervezel ételosztást vagy magányos karácsonyt, az bizony nem éri el a média fősodrának ingerküszöbét. Ez is baj…
Baranyai Enikő
vendégszerző
