„A Szentatya arra hívott minket, hogy szeressük egymást” – interjú Német László bíborossal

Leó pápa a múlt héten úgynevezett rendkívüli konzisztóriumra hívta össze a katolikus egyház bíborosait, hogy több kérdésben kikérje a véleményüket. A másfél napos találkozón végül a szinodalitás és a misszió állt a középpontban, de a római kúria szerepe és a liturgia is napirendi tervek között szerepelt. Német László bíboros, Belgrád metropolita érseke első kézből számol be a Szemléleknek az eseményen szerzett tapasztalatairól.

– Mi volt a legmeghatározóbb gondolata, élménye, amit magával hozott az ön számára első konzisztóriumról?

– Azt hiszem, velem együtt sokakat kellemesen meglepett, hogy Leó pápa ilyen hamar és ilyen komolyan reagált arra a közös kérésre, amelyet mi, bíborosok már a konklávé előtt megfogalmaztunk. A találkozó több szempontból is nagyon pozitív tapasztalat volt. Kifejezetten jó, baráti légkörben zajlott, illetve a beszélgetések témája és minősége, valamint a Szentatya állandó jelenléte, figyelme minden megszólaló szavára mély benyomást tett rám. Valóban azt lehetett érezni, hogy fontos neki, amit mondunk. Leginkább ennek örömével jöttem haza. Emellett a két fő téma, amelyet részletesebben megbeszéltünk – Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű enciklikája, valamint az egyház szinodális élete – már korábban is a szívügyem volt. Jó érzés volt látni, hogy ezek a hangsúlyok nem kerülnek le a napirendről, sőt folytatni akarjuk a megkezdett utat. Különösen reménykeltő volt, hogy a találkozó végén a Szentatya jelezte: idén júniusban még egyszer össze fog hívni bennünket egy újabb rendkívüli konzisztóriumra.

– Immár évek óta beszélgetünk a szinodalitásról, ami jó, ha az egész egyházat átható gondolkodásmóddá válik, de a levegőben marad, ha nem társulnak hozzá akár kánjogi rendelkezések. Leó pápa szerencsés módon egyházjogász: ön szerint milyen területeken kellene új szabályokat alkotni?

– A szinodális folyamat, amelyet Ferenc pápa indított el, alapvető kultúra-, illetve szemléletváltást irányoz elő az egyházban. Leó pedig már pápasága első napján hitet tett a folytatás mellett. A gondolat gyakorlati kibontására Ferenc pápa 2024-ben tíz munkacsoportot hozott létre, melyek jelenleg is dolgoznak. Eredetileg az volt a terv, hogy 2025 júniusában bemutatják munkájuk eredményét, Ferenc pápa halála azonban – érthető módon – megtörte a lendületet. Leó aztán megerősítette a tíz testület mandátumát, sőt egy újabb munkacsoportot is létrehozott az eucharisztia és a szentmise jelentőségének kérdésében. Az új pápának különösen fontos a II. Vatikáni Zsinat által elindított liturgikus reform helyes értelmezése. Ebbe beletartozik

azoknak a feszültségeknek a kezelése is, amelyek a világegyház egyes részein jelentkeznek, és amelyeket sokan – leegyszerűsítve – a latin mise kérdésével azonosítanak,

noha mélyebb problémáról van szó. A munkacsoportok várhatóan nyár elején teszik közzé eredményeiket. Ezek elsősorban strukturális és jogi kérdéseket érintenek: például a püspöki konferenciák szerepét, földrészek szerinti szerveződését, illetve azt, hogy milyen hatással lehetnek a jövőben az egyház kormányzására. A folyamat tehát halad, de még nincsenek kézzelfogható döntések. Én is várom a konkrét eredményeket, mert bár a közös gondolkodás önmagában is érték, idővel szükség van látható gyümölcsökre is.

– A római kúria és a részegyházak kapcsolata is az eredetileg meghirdetett négy téma között szerepelt, de végül most lekerült a napirendről; talán majd júniusban kerül rájuk sor. Mennyiben tapasztalja, hogy más a világlátása, akár egyházképe egy kuriális bíborosnak és valamely egyházmegyében szolgáló társának?

– A konzisztórium felépítése jól érzékeltette ezt a különbséget. Huszonegy nyelvi csoportban dolgoztunk: kilenc csoportban aktív püspökök és pápaválasztó bíborosok vettek részt, akik jelenleg is helyi részegyházakat vezetnek, tizenkét csoportot pedig a kúria bíborosai és a már nem választó bíborosok alkottak. Úgy gondolom, Leó pápa ezzel akart rámutatni arra, hogy a két csoport tapasztalata nem azonos. Akik aktívan részt vesznek egy helyi egyház életében, nap mint nap szembesülnek a szinodalitás gyakorlati kihívásaival a plébániai közösségektől a püspöki konferenciákon át a Vatikánnal való kapcsolattartásig.

– Verbita szerzetesként rengeteg személyes tapasztalata van a misszió témájáról. Ezen a téren mit tart fontosnak a világegyház számára?

– A misszió az egyház örök feladata, hiszen Jézus maga bízott meg vele minket. A mostani beszélgetésekben számomra különösen az vált hangsúlyossá, hogy bár az Evangelii gaudium már több mint egy évtizede velünk van, még mindig nem épült be eléggé az egyház gondolkodásába és kultúrájába. Ez a dokumentum nem nagy strukturális átalakításokat hirdetett, hanem arra irányította a figyelmet, ami a keresztény hit középpontja: Jézus Krisztus személyére és küldetésére.

A misszió lényege nem a prozelitizmus, nem az, hogy „meggyőzzük” a másikat, hanem az, hogy életünkkel vonzóvá tegyük az evangéliumot.

Ferenc pápa gyakran hangsúlyozta, hogy a misszió legfontosabb ismérve az öröm – az evangélium örömhíre. Leó pápa ezt a gondolatot a konzisztórium során kétszer is kiemelte. Az emberek nem attól válnak tanítványokká, hogy érvekkel „megdolgozzuk” őket, hanem attól, hogy látják: a hit örömet, tartalmat és reményt ad az életnek.

– Mondják, Európa missziós terület lett, ahova most az egykori gyarmatokról jönnek lelkipásztorok újraébresztgetni a hitet. Mi a tapasztalata ezzel kapcsolatban?

– Verbita szerzetesként évtizedek óta részt veszek egy kezdeményezésben, amely fiatal teológusokat hoz Európába, hogy itt ismerkedjenek meg a helyi kulturális kontextussal, és megtanulják a nyelvet. Ezen túlmenően Európában valóban egyre gyakoribb jelenség, hogy más földrészekről érkező papok és szerzetesek hosszabb távon is itt maradnak.

Ennek jele például, hogy Németországban a mainzi egyházmegyében nemrég indiai származású segédpüspököt neveztek ki.

Úgy gondolom, egy-két évtizeden belül kontinensünkön is természetessé válik, hogy nem európai gyökerű püspökökkel találkozunk. Ezt ugyanakkor nem hiányként, hanem sajátos ajándékcsereként érdemes megélni. A katolikus egyházban a helyi egyházak megosztják egymással azokat az ajándékokat, amelyeket kaptak. Ugyanakkor Európának valóban szüksége van arra a frissességre és örömre, amelyet sokszor a más kultúrákból érkező lelkipásztorok hoznak magukkal.

– Mire volt elegendő a konzisztórium másfél napja?

– Az idő sajnos nagyon szűkös volt. Kevés alkalom adódott például a plenáris vitára, amikor a bíborosok szabadon szólhattak volna olyan kérdésekről is, amelyek nem tartoztak szorosan a kijelölt témákhoz. Amiről viszont a konzisztórium alatt nem tudtunk szót váltani, arról más formában tovább lehet gondolkodni. A kúria reformjáról és a liturgia kérdéséről ugyanis írásos anyagokat kaptunk, amelyeket hazahoztunk, hogy elmélkedjünk róluk. Ugyanakkor fontos jelzés volt, hogy a Szentatya létrehozott egy kizárólag bíborosok számára elérhető elektronikus levelezési címet, amelyen közvetlenül neki lehet kérdéseket, javaslatokat küldeni. Ezzel régi igényt teljesített: a személyesebb kapcsolattartás lehetőségét.

– Bár a konzisztórium nem döntéshozói fórum, lehetett látni Leó pápán, hogy mely témákra rezonált különösen?

– Úgy láttam, a tanácskozáson kiemelt hangsúlyt kapott az egyház, illetve a bíborosi kollégium egysége. Bár ugyanazokat a szentségeket kaptuk, és a közös szolgálat összeköt bennünket, nagyon különböző emberek alkotják a testületet, amelyről nem mindig csak pozitív hírek jelennek meg. A Szentatya ezért arra hívott, hogy legyünk egységben, szeressük egymást, mert csak így tudunk hiteles tanúságot tenni az evangélium öröméről. Szent Ágostont idézve hangsúlyozta: „a szeretet az egységet építi”, a feszültségek és veszekedések viszont széthúzáshoz vezetnek. Lényeges az is, hogy a konzisztórium nem döntéshozó fórumként működött, hanem elsősorban lelki tapasztalatként. Leó pápa három beszédében következetesen Krisztus keresését állította a középpontba. Bár sok gyakorlati kérdésről is szó esett, a hangsúly a lelkiségen volt; a konkrét döntések pedig a Szentatya kezében maradnak, hiszen mi elsősorban tanácsadó testület vagyunk. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a szinodális folyamat ne csak a bíborosokra korlátozódjon.

Bízom benne, hogy amikor a pápa az egyház népével találkozik, a püspökök, papok, szerzetesek mellett világi nők és férfiak, családapák és családanyák is jelen lesznek.

Erre jó reményünk van, hiszen szerzetesi elöljáróként és perui püspökként szerzett tapasztalatai alapján Leó pápa számára a szinodalitás nem elméleti kérdés, hanem megélt és továbbadott valóság.