A választások margójára: hogyan tovább, magyar katolikus egyház?

A hazánk vallási és közéleti helyzetét jól ismerő belgrádi metropolita érsek, Német László szerint hallgatásával az egyház elmulasztotta érvényesíteni prófétai szerepét a társadalomban. Úgy véli, ezért szembenézésre, önkritikára, megtérésre és megújulásra van szükség. A bíboros programadó írása.

A 2026-os magyarországi országgyűlési választások után a közösségi médiában egymás után jelennek meg azok a nyilatkozatok, amelyek az egyházak szerepét értékelik az elmúlt 16 éves kormányzás időszakában. Érdeklődéssel olvasom és hallgatom ezeket, különösen úgy, hogy magam is ugyanannak a katolikus Egyháznak a tagjaként élek és szolgálok – igaz, nem az úgynevezett anyaország határain belül, hanem a határon túli egyházi struktúrákban. Ez óhatatlanul felveti a kérdést: milyen jogon szólalok meg én ebben a témában?

Három okot szeretnék erre felhozni. Először is, dolgoztam Magyarországon, olyan feladatkörökben, amelyek pontos rálátást adtak a magyarországi egyházak és a mindenkori állam közötti együttműködés lehetséges modelljeire, hiszen 2006 és 2008 között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkári feladatait láttam el.

Másodszor, 2010 óta magyar állampolgár (is) vagyok. Ez számomra nemcsak szavazati jogot jelent, hanem feladatot is. Mély meggyőződésem, hogy kötelességem figyelemmel kísérni, szívemen viselni az anyaország helyzetét, kihívásait, örömeit és fájdalmait.

Harmadszor pedig szerzetesként az Isteni Ige Társasága magyarországi rendtartományának voltam három évig a tartományfőnöke, egyházjogilag ma is a magyarországi tartományhoz tartozom. Rendszeres kapcsolatban állok tartományunk tagjaival és elöljáróival, személyesen is találkozunk, és része vagyok a tartomány információs hálózatának, így első kézből értesülhetek a mindennapi eseményekről és az egyházpolitikai folyamatokról.

2008-tól 2022-ig Nagybecskereken voltam megyéspüspök, majd közel két éven át ugyanott apostoli kormányzóként szolgáltam, miközben már belgrádi érsekként is elláttam a feladataimat. Nagybecskereki szolgálatom idején folyamatos kapcsolatban álltam a magyarországi egyházi vezetéssel, és részben az állami intézményekkel is.

Utóbbiakkal azért csak részben, mert körülbelül tíz éve a Délvidéken az egyházaknak szánt

magyarországi állami támogatások 99 százalékát gyakorlatilag egyetlen politikai párt döntésein keresztül lehetett elérni.

Ebben a formában ebbe a konstrukcióba nem tartottam helyesnek belépni és részt venni, ezért egyházmegyém hosszú időre kimaradt az anyaországi támogatások döntő részéből. A „minden egyes magyart szerető” budapesti kormány ezt a délvidéki rendszert soha nem kérdőjelezte meg. 

Mintha minden rendben lett volna

A mostani egyházi megszólalások közül számomra különösen furcsa az az állítás, miszerint az elmúlt 16 évben tulajdonképpen nem voltak komolyabb anomáliák, és nem akadtak olyan jelenségek, amelyek az egyház részéről világos és egyértelmű állásfoglalást kívántak volna meg, hiszen ilyesmi még a „legjobb” családban is előfordul. Amikor most az egyházról beszélek, elsősorban a katolikus, illetve tágabban a keresztény egyházak vezetőire gondolok – magamat is ide sorolva, még akkor is, ha nem az anyaországban szolgálok.

Hirdetés

És most nem arról van szó, hogy egy kis katolikus közösség vidéken hogyan keresi a helyes viszonyt a helyi önkormányzati képviselőkkel a falu közös ügyeinek megoldásában. Ez a szubszidiaritás elve szerint helyben megoldandó feladat. Sokkal inkább az zavar, amikor

az egyházi vezetésből többen úgy beszélünk az elmúlt másfél évtizedről, mintha a rendszerbe nem lettek volna beágyazva nagyon is konkrét elvárások.

Ezért nem értem, hogy akik 16 éven át egy adott politikai-társadalmi berendezkedésben éltek, és a rendszer legnagyobb haszonélvezői közé tartoztak, hogyan nem vették észre, hogy valami csak nem működik teljesen normálisan, sem egyházon belül, sem egyházon kívül.  

Ez nem egyszerűen személyes benyomások kérdése, hanem az egyház hitelességének ügye. A 2026-os választások után megszólaló egyházi személyek közül sokan hangsúlyozták a stabilitás, a rend és az együttműködés értékeit, ugyanakkor többen utaltak azokra a sebekre is, amelyek a társadalomban az elmúlt másfél évtized során keletkeztek. Elnyomásról beszélni nem pusztán elméleti kérdés, hanem egy, a társadalomban megélt valós tapasztalat leírását feltételezi.

A pluralitás elfojtása

Személyes ismereteim alapján azt is ki kell mondanom, hogy bizonyos elvárásokat egyházi közegben is meg lehetett tapasztalni. A magyarországi szinodális folyamat iránti nyitottságom és a Megújul.hu kezdeményezésének támogatása miatt az elmúlt években különböző formájú kizárásokkal és mellőzéssel kellett szembenéznem. Azokat pedig, akik velem dolgoztak bizonyos projektekben, finoman és „stílusosan” próbálták megszorongatni,

de olyan is előfordult, hogy egyes személyeket el akartak távolítani az állásukból – több-kevesebb sikerrel.

Ezek soha nem látványos, úgymond hivatalos szankciók voltak, hanem sokkal kifinomultabb, mégis nagyon is valóságos és hatékony mechanizmusok: elhallgattatás, mediális vákuumba szorítás (például a „hivatalos” magyar katolikus sajtóban), bizalmatlanság, pénzelvonás. 

Az úgynevezett anyaország és a határon túli egyházmegyék mai helyzetében az egyházkép körüli vita kulcsfontosságú kellene hogy legyen. A 2023-as és 2024-es szinódusi tanácskozások világosan rámutattak arra, hogy az egyház mindenekelőtt a megkereszteltek közössége, élő test, amelyben mindenkinek meghívása van a Lélektől kapott ajándékai kibontakoztatására, mégpedig az egész közösség javára. Ez az ekkléziológiai látásmód magával viszi azt a hozzáállást, amelyben a kezdeményezések nem mindig felülről kontrolláltak, az alsóbb szintek részvétele pedig nagyon is kívánatos és támogatott, nem pedig inkább csak megtűrt.

Ez a jelenség különösen érinti püspöki szolgálatunkat. Az egység őrzése nem jelentheti a pluralitás elfojtását. A püspök nem pusztán felügyelő, hanem annak a Léleknek az egyik fő felismerője és támogatója, aki a rábízott közösségben működik. Ha a püspöki szolgálat ezen érzékeny és támogató dimenziója háttérbe szorul, az egyház könnyen puszta intézménnyé szűkül, és mi magunk fojtjuk el az egyház prófétai hangját. Így az egyház maga is elnyomó lesz.

Nem kerülhetjük meg tehát az önkritikát. Sokszor mi, püspökök egyszerűen nem vesszük észre, hogy világnézetünk és lelkipásztori horizontunk beszűkült, és így

azt sem láttuk, hogy mikor kellett volna szólnunk az elmúlt évtizedekben. Ha megtettük volna, lehet, hogy ma társadalmilag sem itt tartanánk.

A helyi politikai és kulturális kontextus oly mértékben befolyásolhat bennünket, hogy már nem a katolikus egyetemesség teljességét képviseljük, hanem csupán annak egy részét, ami számunkra még komfortos, és azokat zárjuk ki, akik segíthetnének tükröt tartani. Ez hosszú távon gyengíti az egyház katolicitását és prófétai küldetését. Néha az a benyomásom, hogy helyi egyházaink olyan távol vannak a világegyház évek óta lüktető dinamikájától, szinodális útkeresésétől, hogy azt nehéz is szavakba önteni, viszont a politikához nagyon közel engedték magukat. 

Szólni vagy nem szólni?

Ebben a vonatkozásban a hallgatás kérdése külön figyelmet érdemel. A „meg-nem-szólalás művészete” időnként valóban bölcs és szükséges lehet. Ám ha a hallgatás rendszerszintűvé válik, és

16 éven át nem születik érdemi megszólalás a társadalmi igazságtalanságokról, a közbeszéd eldurvulásáról, a gyűlöletkeltés intézményesüléséről, a korrupció grasszálásáról, emberek rendszerszintű megbélyegzéséről, kiközösítéséről, a velük szembeni gyűlöletkeltésről,

akkor az már nem erény, hanem súlyos mulasztás. A pásztor feladata nem csupán a nyáj őrzése, hanem a veszélyek felismerése és néven nevezése is, mert nekünk a kicsinyek evangéliumát kell hirdetnünk, ha alkalmas, ha nem.

Úgy látom, hogy a választások utáni egyházi nyilatkozatok egy része a múlt relativizálására törekszik, és nem a kritikus szembenézésre. Ugyanakkor vannak olyan hangok is – papok, szerzetesek, világi hívek részéről –, amelyek őszintén szólnak az egyház és a politikai hatalom közötti túlzott közelség veszélyeiről. Ezek a hangok a remény jelei, és azt mutatják, hogy a magyar egyházon belül él a megújulás vágya, az egyházi megújulásnak is van tőkéje, kairosza, melyet ki kellene használni.

Vannak olyan alapvető keresztény, katolikus értékek, amelyek nem relativizálhatók sem politikai, sem kulturális szempontok alapján. A világegyházi tanítóhivatal – különösen Ferenc pápa tanítása – világosan kijelöli korunk nagy próbaköveit, mint a társadalmi igazságosság melletti kiállást, a korrupció elleni következetes fellépést, a migránsokkal és a menekültekkel szembeni evangéliumi magatartást, valamint a teremtett világ védelmét. Ezek nem választható, hanem az evangéliumból következő kötelező témák. És kívánom, hogy

a jövőben sokkal inkább a pápa tanítása foglalkoztasson bennünket, mint politikusaink törekvései, hiszen így tölthetjük be igazán társadalmi szerepünket.

XIV. Leó pápa tanítása is tovább erősíti ezt a társadalmi szerepvállalást, amikor az egyház prófétai küldetését hangsúlyozza. Az egyház nem szorítkozhat arra, hogy a társadalmi rend stabilizáló tényezője legyen. Feladata az is, hogy felismerje, mikor kell kritikus tükröt tartania, és az evangélium fényében megítélnie a valóságot – akkor is, ha az kényelmetlen.

A 2026-os választások utáni helyzet nemcsak politikai fordulópont lehet, hanem kegyelmi pillanat is az egyházi megújulás, a megtérés számára. Lehetőség arra, hogy újragondoljuk szerepünket, visszataláljunk ahhoz a szinodális úthoz, amely a világegyházban évek óta zajlik, és megerősítsük prófétai hangunkat. Ehhez bátorságra van szükség: bátorságra az önkritikához, az igazság kimondásához, és ahhoz is, hogy ne egy politikai hatalomhoz, hanem Krisztushoz igazodjunk. Szembenézéssel kell elkezdeni, mindenkinek a saját nevében. Ezért kérek bocsánatot hallgatásomért akkor, amikor embertársaink kirekesztést, gyűlöletet tapasztaltak. 

Amiért hálásak lehetünk

Fontos ugyanakkor kimondani, hogy az elmúlt 16 évben sok jó is történt. Az állam és az egyházak kapcsolatában is számos olyan kezdeményezés és döntés született, amelyekért őszinte hálával tartozunk a mindenkori magyar kormánynak: az iskolák, a szociális és karitatív szolgálatok támogatása, a vallásszabadság és az egyházak alkotmányos helyzetének megerősítése. Ezek ma a világon nem mindenhol értetődnek maguktól. 

Külön fejezetet érdemelne a templomok és az egyházi intézmények felújításának ügye.

Sokan tudják, hogy ezzel kapcsolatban kritikus vagyok. Itt Szent István bölcs rendelkezésére gondolok, miszerint legyen „minden tíz faluban egy templom”. Az első magyar király döntése mögött nem romantikus elképzelés, hanem nagyon józan, szociálisan is átgondolt egyházkép állt. Tíz falu építsen egy templomot, lássa el megfelelő javakkal és személyzettel, a papról és a könyvekről pedig a püspök gondoskodjék. Ez a rendelkezés már akkor azt fejezte ki, hogy a templomhoz élő liturgikus közösség, fenntartható gazdasági háttér és stabil lelkipásztori jelenlét tartozik, és az nem csupán épület.

Ma sok helyen éppen fordított helyzetet látunk. Nem tíz falu tart fenn egy templomot, hanem egy pap próbál tíz vagy éppen huszonnyolc falut és ugyanennyi templomot ellátni. A problémamegoldást éppen Szent István szellemében kereshetjük, hogy mi is felismerjük a történelmi folyamatok (népességfogyás, elvándorlás, szekularizáció, paphiány) komolyságát; azt, hogy ma az egyházi struktúrák nem alkalmazkodnak kellő gyorsasággal az új valósághoz.

Mivel a papok száma látványosan csökken, több egyházmegyében már most zajlik vagy éppen most kezdődött meg a plébániák összevonása, a plébániai hálózat „karcsúsítása”. Magyarországi és határon túli tapasztalat egyaránt, hogy az állam jelentős támogatást ad templomfelújításra. Ez egyszerre nagy lehetőség, de komoly veszély is.

Könnyen az válik döntő szemponttá, hogy „most van pénz a tetőre”,

és háttérbe szorul a kérdés, hogy hosszú távon lesz-e ott közösség és pap. Ezért volna fontos minden egyházmegyében kimondani, hogy az anyagi forrás akkor használható felelősen, ha az egybeesik a pasztorális stratégiával, amely mindig az evangélium és a tapasztalati valóság találkozásában születik. Nem minden templom felújítása egyformán sürgős – még akkor sem, ha éppen az az épület „pályázatképes”, és a pap vagy éppenséggel az elöljárója jó kapcsolatokkal rendelkezik.

A templomfelújítás kérdése így szükségszerűen az egyházkép már említett mélyebb problémájába ütközik. Az új helyzet a 21. században elsősorban nemcsak strukturális, úgymond falakba vésett választ követel, hanem lelkipásztori és spirituális megtérést, mely aztán persze elvezet a szervezeti megújuláshoz is. Közel kell engedni magunkhoz azt a benső szabadságot, hogy lehet ezt másként is, mint ahogy eddig elképzeltem.

Ebben a folyamatban nagy segítséget adhatna a 16. Rendes Püspöki Szinódus záródokumentuma. A szöveg épp a megtérés prizmáján keresztül tárgyalja minden megkeresztelt ember feladatát és hivatását az egyház megvalósításában, mindig az adott helyi kontextusra figyelve, komolyan véve az „idők jeleit”,

egy helyi egyház drasztikus zsugorodását, a demográfiai kihívásokat, az elvándorlást, az urbanizációt és sok egyéb tényezőt.

Ugyanakkor nagy hangsúlyt helyez a döntéshozatalok átlátható folyamatára, amely bevonja a papokat, a szerzeteseket, a pasztorális tanácsokat és a világi szakértőket a közös útkeresés folyamatába. Csak így fogják a hívek is megérteni, miért újul meg az egyik templom, és miért nem a másik. Megértik, mert a döntés nem a fejük felett születik. 

Politikai elvárások nélkül

Meggyőződésem, hogy a jövőben még inkább olyan politikai és társadalmi légkörre, valamint olyan jogi berendezkedésre van szükség, amelyben az állam és az egyházak a közjó szolgálatában, kölcsönös tiszteletben és átlátható keretek között működnek együtt. Olyan modellre van szükség, amely figyelembe veszi Magyarország keresztény gyökereit és az egyházak pótolhatatlan szerepét az oktatásban, a családok támogatásában, a szociális és az egészségügyi ellátásban, a kultúra és a nemzeti identitás különféle árnyalatainak ápolásában, ugyanakkor világosan megőrzi az állam világi jellegét és az egyházak belső autonómiáját.

Ez azt jelenti, hogy az állam tiszteletben tartja az egyházak tanító és lelkipásztori küldetését, nem akarja pártpolitikai célokra felhasználni őket, az egyházak pedig nem törekszenek politikai hatalomra, hanem prófétai szabadsággal, a társadalom lelkiismereteként szólnak hozzá a közélethez – és teszik ezt, például a katolikus egyház, nagyobb összhangban a mindenkori Szentatyával. Egy ilyen modellben az állami támogatás nem kiváltságokat jelent, hanem a közfeladatok közös viselését, mégpedig világos és ellenőrizhető megállapodások alapján, úgy, hogy az egyházak ne kerüljenek anyagi vagy politikai függésbe egyetlen kormánytól sem.

Remélem, hogy Magyarországon és a határon túli egyházmegyékben a következő időszakban olyan bizalmi légkör és párbeszéd alakul ki az állam és az egyházak között, amelyben mindkét fél tudatosan kerüli a kölcsönös függőséget,

az állam nem vár „ellenszolgáltatásként” politikai lojalitást az egyházaktól,

az egyházak pedig nem az aktuális hatalomtól remélik küldetésük beteljesítését, hanem szabadon, az evangélium fényében szolgálják az embereket, mert Jézus Krisztustól is ezt látták. Így válhat az állam-egyház-kapcsolat Magyarországon valódi partnerséggé, amely a társadalom békéjét, a családok megerősödését, a leginkább rászorulók és a kirekesztettek védelmét szolgálja, anélkül, hogy bármelyik fél alárendeltségével vagy kiszolgáltatottságával járna.

Befejezésül szeretném ismét megemlíteni a 2021–2024-es püspöki szinódus záródokumentumát. Ez a szöveg nem csupán megtérésre hív, hanem lelkünkre köti, hogy a helyi egyházak és közösségek tagjai hallgassák meg egymást, legyenek nyitottak a Szentlélekre, dolgozzanak együtt az egyházak, az egész nagy emberi család és közös otthonunk, a teremtett világ jövőjéért. Bízom benne, hogy a sokfelé szakadt és szabdalt magyar egyházi valóság képes lesz igazi szinodális párbeszédbe kezdeni befelé, de kifelé is, azzal a társadalommal, amelyben él. Ez azonban csak akkor fog sikerülni, ha nem pusztán mi, püspökök próbáljuk megoldani ezt is, hanem bevonjuk a papokat, a szerzeteseket, nőket és férfiakat, valamint a fiatalokat. Egyszóval Isten egész népét.