Amíg tökéletes vagy, addig szeretünk!

Valami nagyon elromlott. Egyrészt űzzük, hajszoljuk a tökéletességet, de nem a belső értékek, hanem a külsőségek terén, másrészt pedig a saját tökéletesség utáni vágyunkat vetítjük ki, és várjuk el a gyerektől, a sportolótól, vagy attól a random idegentől, aki leül mellénk a buszon.

Mostanában két hír kapcsán is azon járt az agyam, hogy vajon miért olyan nagyon fontos a legjobbnak, a legszebbnek, a leggyorsabbnak, egy szóval a legyőzhetetlennek lenni?

„Merje hazavinni, merjen hazamenni!” – júniusban ezzel a mondattal hívta fel a magyar rendőrség a figyelmet arra, hogy a bizonyítványosztás komoly lelki megterhelést, megzuhanást okozhat a gyermek számára. „Előfordulhat, hogy az érdemjegyek nincsnek összhangban a szülői, vagy a saját magával szemben támasztott elvárásokkal, emiatt a gyermek szoronghat, félelmet érezhet” – írták, és kiemelték azt is, hogy ennek következtében

sok gyerek nem mer hazamenni, mert fél

a szülői felelősségre vonástól, dorgálástól – inkább világgá megy, elkóborol, hogy elkerülje a családi kritikát, perpatvart.

A második hír Hosszú Katinka világbajnoki hetedik helyezéséről szólt. Most nem durrogtatok el olyan közhelyeket, hogy lehet utána csinálni, és akkor is egy háromszoros olimpiai bajnokról beszélünk, mert azt gondolom, a hír alatt kommentelők egy részének tudatáig ez egyszerűen nem jutna el. A hozzászólások között ugyanis szép számmal akadtak ilyenek:

− „Gratulálok, de példát vehetett volna Egerszegi Krisztináról. Ő a csúcson hagyta abba az úszást és a mai napig Magyarország gyöngyszeme.”
− „Ideje lenne szépen csendben visszavonulnia!”
− „Ideje volna abba hagyni! Valakik nem tudják, hogy ami nem megy nem kell erőltetni. Így csak majd a kudarcok maradnak meg az emberek emlékezetében.”
− „Maradt volna otthon.”

Hogy mi a közös ebben a két történetben? Hát hogy

állandóan azt hangoztatjuk: nem elég jónak lenni, mindenáron győzni kell.

Kezdjük az első hírrel: nem omlik össze a világ attól, ha egy gyerek rossz jegyet visz haza. Én speciel egyszer megbuktam angolból félévkor, és végül angolnyelv-tanár szakra (is) jelentkeztem az érettségi után. Kémiából pedig olyan kegyelem kettessel engedtek át, amilyet még nem látott a világ. De ember lett belőlem, diplomám is lett, igaz, mindenki megkönnyebbülésre nem kémiából. De sokszor mentem gyomorgörccsel haza egy-egy rosszabb jegy után, mert képtelen voltam elmagyarázni, hogy bármennyire is próbálkozom, nem vagyok jó a reál tárgyakból. Emlékszem, hogy 2016-ban ültem a szerkesztőségben, és bámultam a monitort. Arról írtam, hogy egy mindössze hatodik osztályos kisfiú felakasztotta magát. Búcsúleveléből kiderült, hogy romlottak a jegyei a suliban, és nem látott kiutat.

Ha egy 12 éves gyermek eljut addig, hogy megoldhatatlan problémaként éli meg életének ezt a részét, akkor nagy a felelősség rajtunk.

És nem hiszem, hogy a társadalmunk hozzáállása ebben a kérdésben azóta jobb lett volna. Unalomig ismételt dolog lehet a megoldás: a kommunikáció és a türelem, na meg a prédikációkban annyiszor ismételt szeretet. Mert Isten nem azt fogja majd nézni a halálunk után, hogy minden évfolyamon kitűnők voltunk-e, hanem – ha NAGYON leegyszerűsítjük – azt, hogy hányasra vizsgáztunk emberségből és hitből. Bosszankodhatunk azon, ha a gyereket nem veszik fel az elit egyetemre, lehetünk mérgesek, ha már a sokadik kettes csúszik be matekból, de a megoldás nem a gyomorgörcs, az ordítozás, a megfélemlítés, vagy talán a legrosszabb: az érdektelenség.

A második hír talán elsőre nem kapcsolódik szorosan ide, de ahogyan nem szabad elfelejtünk, hogy a gyermeket nem magunknak szüljük – és pláne nem azért, hogy rajta keresztül megvalósítsuk a mi, tökéletességről szőtt álmainkat –, úgy

a sportolóink sem azért „indulnak csatába”, hogy a mi igényeinket kielégítsék.

Van az úgy, hogy „csak” egy ezüst jön össze, van az úgy, hogy „csak” a hetedik helyig jut valaki. Az öröm, a támogatás, a vigasz az, ami ilyen helyzetekben igazán emberi és keresztényi. Ha pedig valaki a sokak által emlegetett „túl a csúcson” időszakban is versenyezni akar, ahhoz csak gratulálni és hangosan szurkolni lehet. Persze a versenysport a küzdésről és a győzelemről szól. Azért mész le az uszodába, a focipályára, a vívóterembe hajnal négykor, hogy egyszer te legyél a legjobb. De a versenysport az élet része is. Nem várt fordulatokkal, és olykor hullámvölgyekkel. A tökéletesség pedig nem az arany, hanem akár az utolsó hely, ha abba mindent beleadtunk. De a tökéletesség sokkal több ennél…

„Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk.” (Fil 3,13-16)

Baranyai Enikő
vendégszerző