Pár héten belül akár többször is balesetet szenvedhettem volna, akaratlanul.
Talán a nyári meleg tehet róla, talán a karantén bezártsága utáni kiszabadulás vette el némelyek eszét, kétségkívül a hazai úthálózatra is ráfér a fejlesztés… Indokot, kifogást bőven lehet találni, mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy minden korábbi tapasztalatomat felülírva életveszélyessé vált az autós közlekedés hazánkban, különösen az M1 autópályán.
Az alapproblémát érzékelik is a döntéshozók: nagyon helyesen 2×3 sávos lesz a Budapest és Győr közötti szakasz. Remélem, megérem, hogy elkészüljön ez a fejlesztés, de a közlekedők egy része eltökélt abban, hogy addig is szaporodjon a súlyos balesetek száma.
A negatív tendenciát, ami felkiáltásra, tiltakozásra késztet, tapasztalati úton megközelítve tudnám leginkább érzékeltetni. Az autópályákon normálisan közlekedni képtelen sofőrök két csoportjának elborzasztó együttműködésének vagyok hetek, lassan hónapok óta tanúja.
Az egyik halmazt azok alkotják, akik
annak ellenére a belső sávban érzik biztonságban magukat, hogy sebességük csak a náluk lassabban közlekedőkhöz képest nevezhető „gyorsnak”.
Nem egyszerűen az a gond, hogy 90-110 kilométeres óránkénti sebességgel haladnak ezek a járművek – míg az átlag autós a 130 km/h tempót részesíti előnyben- , hanem az is, hogy akik mellett elhaladnak, alig lassabbak náluk. És lám, nemsokára egy másik autót is meg kéne előzni, addig emberünk már nem megy ki a külső sávba, „benne ragad” a gyorsítósávban. És ilyen sofőrből nem egy esik adott idősávban egyazon útszakaszra, hanem akár egy tucatnyi.
Mögöttük pedig logikusan kialakul a nem ennyire lassan közlekedni tervezők kígyózó sora, akik között ott türelmetlenkednek a másik halmaz tagjai:
a mindenkit lenyomók, a követési távolságot hírből sem ismerők, a két perccel előbbi odaérés oltárán bármit és bárkit feláldozni kész nagymenők.
Ők azok, akik ilyen tumultus kialakulása esetén nem egyszer a külső sávba is kivágnak, onnan előznek be 4-5 autót, aztán az adódó résbe gyorsan bevágnak, ismét a belső sávba furakodva.
Ez a „játék” márpedig nem csupán bosszantó és szabálytalan, hanem életveszélyes is, minden közlekedőre nézve. Nem egyszer voltam kénytelen hatalmasat fékezni, mert az előttem haladó kocsisor sebessége váratlanul és megdöbbentő mértékben csökkent. Közben arra is próbálnék figyelni, hogy se mögöttem, se mellettem ne legyen veszélyben senki, az autómban ülők biztonságával együtt.
Megoldhatatlannak tűnik a feladvány, az autóban ülve leginkább megúszni lehet ezeket a helyzeteket, avagy nagyon lassan haladni a külső sávban – de ez sem garancia a balesetek elkerülésére.
A közbeszéd erejét azonban nem becsülöm le, így itt,
ezen a fórumon szeretném közös gondolkodásra hívni az utazótársakat, döntéshozókat, érintetteket: mit tegyünk?
Kétségkívül rámenősebb jobbra tartási kampánnyal elő lehetne segíteni a belső sáv fellélegzését, de attól tartok, ez – és újabb sávok kialakítása – csak a probléma egy részére kínálna enyhülést.
A sávok száma és a sofőrök viselkedése kétségkívül összefügghet, de a végső döntés a sofőrök kezében van. Az autópályák nem sokban különböznek a közösségi média felületeitől, avagy a társas érintkezés különböző terepeitől. Emiatt úgy sejtem, mind a cammogás, mind a nyomulás egyfajta kivetülése lehet a társadalom lelki állapotának. A történet teljességéhez tartozik, hogy nem emlékszem nem magyar rendszámos nyomulóra, míg a nehezen lehúzódó cammogók között bőven akadt más országból érkezett jármű vezetője is.
Agresszió, félelem, bizonytalanság, döntésképtelenség, düh, meg nem értés, indulat, kommunikációs kultúra – mind ott lapul valahol ennek a problémahalmaznak a csokrában.
Miközben reméljük, hogy a hatóságok teszik a saját dolgukat, az autópályákon, más útvonalakon és a közbeszéd sztrádáin közlekedőként segítsük egymást, hogy kevesebb feszültség, több figyelmesség jellemezze haladásunkat!
