„Az argentin tangó közelebb vihet Istenhez” – interjú Dillmont Katalin táncművésszel

„Az autentikus tangó nem a szexualitásról szól, hanem a kapcsolódásról – önmagunkkal, a másikkal és végső soron a transzcendenssel” – vallja Dillmont Katalin. A táncművész, filozófus és életvezetési mentor szerint a latin-amerikai tánc egyben önismereti út, illetve párbeszéd test és lélek, kint és bent között. Mihályi Anikó interjúja.

– A tangótanárok közül csak nálad olvastam Ferenc pápa halálakor egy nagyon szép írást róla és a tangóról. Mi indított erre a megemlékezésre?

– Amikor Ferenc pápa halálhírét hallottam, olyan ihlet szállt meg, amit már régen tapasztaltam. Úgy éreztem, mindent le kell írnom a táncról és a filozófiáról – arról a két világról, amelyeket régebben két külön univerzumnak láttam, valójában azonban kiegészítik egymást.

Az argentin tangóban a test és a lélek egysége jelenik meg, és ez közel vihet Istenhez is – akár egy imádság.

Nietzsche is így látta: számára a tánc a legmélyebb spirituális tapasztalat volt. Ferenc pápa pedig azzal vált különlegessé, hogy a táncot, köztük a tangót képes volt felemelni a „szentség” világába, nem pusztán a testiséggel vagy a sztereotípiákkal azonosítva. Számomra ez az öröksége: a mozgás és a spiritualitás összekapcsolása, a tánc méltóságának visszaadása. Az autentikus tangó nem a szexualitásról szól, hanem a kapcsolódásról – önmagunkkal, a másikkal és végső soron a transzcendenssel. Ferenc pápa épp azt merte kimondani, hogy az argentin tangó érték, mert felemel a felszín fölé.

– A kapcsolódást hogyan lehet megélni? És tanítható egyáltalán?

– A buddhista szemlélet szerint minden fogalmunk – például a szerelem vagy a hit – olyan, mint egy tartály, amelybe életünk során különféle tartalmak kerülnek: szülői minták, tapasztalatok, tudattalan hatások. Egyik legfontosabb feladatunk, hogy ezeket a „tartályokat” kiürítsük, és tudatosan töltsük meg a saját valóságunkkal: hogy megfogalmazzuk, én mit gondolok a szerelemről, a hitről, és miért. Ez élethosszig tartó folyamat, de az önazonosság felé vezet. Tánctanárként is így gondolom:

a feladatom nemcsak a mozdulatok megtanítása, hanem hogy segítsek az embereknek a testükön és a táncon keresztül közelebb kerülni önmagukhoz.

Filozófiai praxisom és terápiás tapasztalataim alapján ennek kulcsa a tudatos reflexió: felismerni, mi zajlik bennünk, hogyan hat ránk a világ, és hogyan hatunk mi a világra. Nem az a lényeg, hogy valami „helyes” vagy „helytelen”, hanem maga az út, amit bejárunk. Henri Bergson Nobel-díjas francia filozófus gondolataira is utalva: az élet egyszerre minőségi és mennyiségi, ám a modern világ mindent mérhetővé akar tenni – épp ezzel veszíti el a lényeget. Az önazonosság felé vezető út, a tudatos kapcsolódás és a minőségi jelenlét segít abban, hogy mindezt megéljük: a munkánkban, az emberi kapcsolatainkban és akár az argentin tangóban is – amely ennek az önismereti útnak a gyakorlati, megélhető eszköze lehet.

– Itt érkezünk meg a tangó lényegéhez. Ha a kapcsolódást tanítod, akkor már nem a lépések szépsége vagy tökéletessége a fontos, hanem ugyanaz, ami az emberi kapcsolatokban: a jelenlét. A nyitottság, hogy elfogadjam: nem tudom, mi fog történni a következő pillanatban. Ezt nevezzük improvizációnak – és számomra ez közel áll az imához is. A tangó így nemcsak tánc, hanem gyakorlat: a jelenlét és a kapcsolódás imádsága.

– Az argentin tangóban minden pillanat improvizáció, melyben a test a kapcsolódás eszköze – csakúgy, mint a jóga vagy az ima: a fizikai mozdulatokon keresztül juthatunk el a spirituális tapasztaláshoz. A jelenlét azt jelenti, hogy figyelem, mi történik bennem: gondolok vagy érzek, reagálok vagy valóban megélek valamit. Ez a belső figyelem hozza létre a valódi kapcsolatot. A modern, „európanizált” táncok ezzel szemben inkább rendszereznek és mérnek – az értelem felé visznek, az autentikus tangó viszont az érzésből indul. A tangó nem előre meghatározott lépések rendje, hanem a lélek (az érzelmek) és a test találkozásának, az önazonos jelenlétnek a gyakorlása. Az argentin tangó lényege az autentikus improvizáció. Ha nem értjük jól, mit tartunk a kezünkben, nem tudjuk használni annak valódi, gyógyító és alakító erejét, és könnyedén egy rendszerezett, mérhető és értékét vesztett dologgal állhatunk szemben.

– Van olyan pillanat, amire emlékszel, hogy benned is tudatosította mindezt?

– Ez inkább folyamat, de vannak benne olyan pontok, amelyeket ki tudok emelni. Az első meghatározó pillanat életem első argentin tangóórája után pár nappal történt: a tükör előtt álltam, és ahogy néztem magam, egy belső hang azt mondta: „Vissza kéne menni.” Rövid idő elteltével tényleg visszatértem, és elkezdtem újra táncolni – de már másként, mint az azt megelőző évtizedekben. [Katalin gyerekkora óta táncol, lásd lejjebb az életrajzát.] Az üzleti élet évei után megint

éreztem az alázatot, a tánc nagyságát, azt az isteni dimenziót, ami mindig is lenyűgözött.

A második pillanat egy csoportos gyakorlás végén történt, amikor a tanár azt kérte tőlünk, táncosoktól: „Öleljük meg egymást és lélegezzünk együtt.” Először semmi különöset nem vártam, de ahogy megérintettem a másikat, valami átfutott rajtam. Libabőr, meghatottság, mély csend. Nem értettem, mi történik, csak tudtam, hogy valami fontos történt. A harmadik pillanat pár hónappal később jött el, amikor egy egyszerű forma nem akart működni. Tapasztalt táncosként ez frusztrált – mindenkinek ment, csak nekem nem. Azt hittem, a tánc a szépségről szól, arról, hogy jól mutasson. Aztán megláttam, hogy a tanár máshogy csinálja: „nem szépnek”, de működőnek. Kipróbáltam, és összeállt minden. Egy pillanat alatt lepörgött előttem az életem: rájöttem, hogy mindig meg akartam felelni valamilyen elvárásnak, a szépségnek, amit mások határoztak meg – és hogy ennek semmi köze nincs hozzám. Megértettem, hogy nem „széppé tenni” kell a dolgokat, hanem működtetni, megélni. Ott, az órán összeomlottam, és másfél órán át csak sírtam. Onnantól minden megváltozott: mindent hátrahagyva elindultam a saját utamon. Akkor született meg bennem egy mondat, ami azóta is kísér: „A szép dolgok sosem szükségszerűen igazak, de ami igaz, az mindig széppé lesz.”

– Ahogy hallgatlak, az fogalmazódik meg bennem, hogy a tangó mintha a felszabadulás, végső soron a szabadság útja lenne.

– A szabadság mindig központi kérdés volt számomra, de rájöttem, hogy amíg a saját, belső szabadságképemet nem tisztázom, addig nehéz a feltételezett „objektív” szabadságról beszélni. A tangó ebben lett a legfontosabb eszköz számomra: segített megérteni és megélni a belső szabadságot. Hiszem, hogy a szabadság ellentmondásos: aki nem fogadja el a szabadság és a szabad akarat játékszabályait, az nem is tud élni vele. A belső szabadság az őszinte önelfogadásból, az önismeretből és abból fakad, ahogyan mindezt meg tudjuk mutatni a világnak. Az emberi lét ajándék: képesek vagyunk érzéseket, gondolatokat és hangot összekapcsolva kifejezni magunkat – ez páratlan lehetőség az önfejlődésre. Még ha nem érthetjük is meg teljesen egymást, a vágy, a hit, a kíváncsiság és a törekvés visz előre – éppúgy, mint a tangóban. A tangó azért jó eszköz, mert a jelenlétben ébreszti fel ezt a motivációt és kíváncsiságot; ha ez hiányzik, nincs tánc, nincs élet, nincs szabadság. Talán ezért élünk: hogy megtapasztaljuk magunkban a belső rendet és szabadságot, és ezt megosszuk másokkal. A konfliktus számomra lehetőség: a legnagyobb esély a szeretetben és a kapcsolódásban. Megmutatja, hogyan tudunk a belső rendünkből cselekedni, és hogy a szeretet és a rend vezet-e bennünket. Az emberi lét csodája épp az, hogy a „kint” és a „bent” folyamatos párbeszédben van – de mindig a belső világunk határozza meg a külsőt, nem fordítva.

DILLMONT KATALIN

Gyerekkora óta tánccal foglalkozik, versenytáncos és színpadi táncos múltja is van; korábban klasszikus balettben és gimnasztikában is aktív volt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen filozófiából szerzett mesterdiplomát. 2014 környékén találkozott először az argentin tangóval, 2015 óta Barabás Bélával közösen vezetik a KITango Budapest tánciskolájukat, ahol a táncórák nem a koreográfiára, a lépésekre vagy a versenyzésre koncentrálnak, hanem az önismeretre, a test és a tudat mechanizmusainak elmélyítésére, az érzetek és az érzékelés szerepének kiemelésére.