Békepárti politika vagy álmagyarázat?

Kis történeti visszatekintés, hogy tisztábban lássuk, valós békevágy, vagy az egyoldalú elköteleződés leplezése áll a hangzatos békepártiság mögött. Olvasói levél.

Az ukrajnai háborúval kapcsolatban sokat halljuk mostanában kormányzati körökből, hogy a magyar külpolitika a béke pártján áll, sőt Magyarország (a Vatikán mellett) az egyetlen ország Európában, de még a világban is, amely békepárti, szemben a többi országgal, amelyek – nyíltan vagy hallgatólagosan, de – a háborút támogatják.

Ezt a magyarázatot immár egy éve hallhatjuk, az elmúlt fél évben egyre hangzatosabban, miközben egy ország élet-halál harcát vívja. A 2022. február 24-én Ukrajna ellen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül indított orosz agresszió háborúba taszította a térséget, és előre nem látható gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális következményeket vont maga után.

Az orosz elnök gyakran hivatkozik a „kollektív Nyugatra”, mint olyan létező entitásra, amelynek az érdekei szerinte teljesen egybeesnek abban a kérdésben, hogy „elpusztítsák Oroszországot” vagy „legyőzzék a Keletet”. A modern kori történelemben a Nyugat-Kelet szembenállás a hidegháború idején volt a legélesebb, amikor a globális háború kirobbanásának veszélye folyamatosan ott lebegett a fejünk felett. Az ún. „szocialista tömb” és az ún. „imperialista tömb” szembenállása a mindennapok szintjén is érezhető volt – leginkább persze a folyamatos félelemkeltést sulykoló propaganda szintjén.

A nagyorosz birodalmi álmokat dédelgető politika mit sem változott

– legalábbis az orosz elnök és a hozzá köthető csoportok nyilatkozatai mindenképpen erről árulkodnak. A propaganda is ugyanazokat az eszközöket alkalmazza, ugyanazokra az attitűdökre „játszik rá”, amelyek a szovjet időkben a társadalomban léteztek.

„A szovjet korszak óriási szerepet játszott abban, hogy az emberek nem tanultak meg önállóan gondolkodni és kritikusnak lenni. Azóta nem volt idejük megtanulni, hogyan legyenek kritikus, önálló gondolkodók. Nem volt idejük felismerni, hogy meg lehet kérdőjelezni a hatalmon lévőket, és hogy ez normális dolog” – nyilatkozta a Euronewsnak egy Amerikában élő orosz egyetemi kutató. „A modern oroszországi propaganda sok szempontból hatékonyabb, mint a szovjet propaganda. Többek között figyelembe veszi, hogy az emberek különböző forrásokból tájékozódhatnak, és igyekszik olyan képet mutatni, amely nem feltétlenül a hatalomnak kedvez, hanem amelyet maguk az állampolgárok is látni szeretnének” – mondta ugyanebben a cikkben egy politológus.

Ismerősnek hatnak ezek a gondolatok, magyarázatok? Minden bizonnyal nemcsak a volt Szovjetunió területén, kiemelten a mai Oroszországban működik így a propaganda, de vannak hasonló jelek, alkalmazott módszerek az egykori szocialista tábor közép- és kelet-európai országaiban is.

Előzmények

Nézzük meg, hogy a „Nagy Orosz Medve” milyen kísérleteket tett a „birodalom” visszaállítására, korábbi befolyásának visszaszerzésére!

Grúzia, 2008

Ez volt a Szovjetunió szétesése utáni első alkalom, hogy független állam ellen vetették be az orosz hadsereget. A Grúzia ellen megindított offenzívával Oroszország visszatért a nagyhatalmi státuszba, és sikeresen megakadályozta a Nabucco gázvezeték megépítését, amely az orosz gáztól való függőség enyhítését szolgálta volna iraki, azeri, türkmén és egyiptomi eredetű gáz szállításával, Törökországon és a Balkánon át Nyugat-Európáig.

A háborúval kapcsolatban határozottan oroszellenes álláspontot idehaza akkoriban egyetlen ember képviselt:

a legerősebb ellenzéki párt elnöke, Orbán Viktor. A Fidesz vezetője 1956-hoz hasonlította az oroszok benyomulását Grúziába – álláspontja szerint Ukrajna mielőbbi NATO-taggá válása előzhetné meg, hogy hasonló történjen ott is. A későbbi magyar miniszterelnök akkoriban épp azt rótta fel a Nyugatnak, hogy nem lép fel határozottan, és nem ítéli el az agresszort.

„Meggyőződésem, hogy közép-európai népeknek kötelessége, amikor független országot ér katonai agresszió, egyértelműen és világosan beszélni. Szerintem bennünket, magyarokat 1956 miatt különösképpen terhel ez a kötelesség. Ezért amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyes erkölcsi alapállást elfoglalva érdemes megszólalni.”

Az orosz külpolitika akkori irányítója egyértelművé tette már akkor is: „Ahogy más országok esetében is, vannak régiók, amelyekben Oroszországnak kiemelt érdekei vannak”. Nos, a volt szovjet területek természetesen mind ide tartoztak. Így Oroszország ebből a konfliktusból egyértelműen kedvezően került ki, nagyhatalmi státusza megerősödött. Az Európai Parlament Külügyi Bizottságának 2015. májusi jelentése már tartalmazza, hogy az EU reakciója Oroszország Grúzia elleni agressziójára és területi integritásának megsértésére 2008-ban arra ösztönözhette Oroszországot, hogy hasonló lépéseket tegyen máshol is, pl. Ukrajnában. Ahogy tett is, először 2014-ben, másodszor 2022-ben.

Krím félsziget

A Krím félsziget történelméről és hovatartozásáról a 2014-es eseményekig Nyugat-Európában igen kevesen tudtak csak részleteket. Nem véletlen, hogy a megszállást az orosz információs arzenál kezdetben sikerrel igyekezett legitimálni azzal a közismert narratívával, hogy „a Krím mindig is Oroszország része volt”. A kép azonban ennél lényegesen árnyaltabb. A félsziget 1753-ban, megszállás eredményeképpen került az Orosz Birodalomhoz, a tényleges orosz berendezkedés azonban csak a krími háború után kezdődött el. Innentől egészen 1917-ig a félsziget Oroszországhoz tartozott. A két világháború között – autonóm köztársaságként – a Szovjetunió részét képezte, majd a német megszállást követően 1944-től – miután Sztálin deportáltatta a krími tatárok legnagyobb részét – ismét a Szovjetunióhoz tartozott.

1954-ben Hruscsov akkori pártfőtitkár személyes döntése nyomán a Krím félsziget Ukrajnához, mint szocialista tagköztársasághoz került. Itt érte 1991-ben a Szovjetunió felbomlása. Noha 2014 után az orosz állami kommunikációban sokan igyekeztek utólag törvénytelennek feltüntetni Hruscsov döntését, ez nem változtatott azon a tényen, hogy a Szovjetunió felbomlásakor az újonnan létrejövő Oroszországi Föderáció is elismerte Ukrajna 1991-es határait, így a Krím Ukrajnához tartozását is.

A Krím félsziget etnikai összetételét tekintve elég vegyes képet láthatunk: az utolsó népszámlálás (2001) adatai szerint a lakosság 58,3%-a vallja magát orosznak, 24,3%-a ukránnak, 12%-a krími tatárnak. Jelentős számban élnek itt emellett beloruszok, örmények, bolgárok, görögök és más népek is. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy a szovjet időszak erős kulturálisolvasztótégely-hatása mindvégig éreztette hatását a félszigeten, továbbá az orosz Fekete-tengeri Flotta jelenléte, valamint a régió kedvelt üdülőhely jellege is jelentős hatással volt a helyi (krími) identitás alakításában. Így a szovjet múlt és az ahhoz való kötődés mindvégig erős maradt. Ugyanakkor a független ukrán állam sosem fordított elég figyelmet és erőforrást a Krímre, így az orosz kulturális hatás, amelyet jelentősen felerősített az orosz állami média, nem adott sok esélyt az Ukrajna iránti lojalitás kialakulására.

Ezzel együtt 2014-ben Oroszország nem katonai erővel szakította el a Krím félszigetet Ukrajnától – finomabb eszközökhöz folyamodott. A 2008-as grúziai válságot még sokan kivételesnek gondolták, Oroszországot megpróbálták felmenteni, hogy tulajdonképpen a konfliktust Tbiliszi provokálta ki. Így alakította ki az álláspontját a Nyugat, amely sokáig hezitált, és nem nevezte egyértelműen agresszornak Oroszországot – szemben az akkori vezető magyar ellenzéki politikus fentebb idézett véleményével. A Krím elfoglalásával azonban Oroszország már nem hagyott kétséget afelől, hogy revizionista hatalom, amely az 1991-es status quót már nem tekinti magára nézve kötelezőnek.
Mi volt ekkor a hivatalos magyar álláspont? „A magyar érdek az ukrajnai válsággal kapcsolatban változatlan, egy demokratikus, a saját lábán álló Ukrajnában vagyunk érdekeltek.”

Orbán Viktor magyar kormányfő egyértelműen támogatta az Oroszországgal szemben bevezetni tervezett uniós szankciókat, mivel véleménye szerint amit Oroszország tett, „azt nem lehet másnak, csakis agressziónak minősíteni”, az Európai Uniónak pedig erre választ kell adnia.

Mi történt azóta? Vajon mi változott meg, hogy 2022-ben, az ukrajnai háború kirobbanásakor és azóta mindvégig a magyar álláspont már finoman szólva sem egyezik az EU álláspontjával, noha az unió történetében szinte egyedülálló módon egyetértés alakult ebben a külpolitikai kérdésben? Talán épp az ukrán válság és az orosz-ukrán háború adta a legnagyobb lökést annak, hogy az Európai Unió elmozduljon egy régóta áhított, egységes külpolitika felé. Ez lett volna az unió 4. pillére, amely már a kezdetekkor felmerült, és hogy az EU-nak e felé, vagyis egy egységes uniós külpolitika irányába kellene törekednie.

Mi indokolja a magyar álláspont teljesen eltérő irányát? Békepártiság? Ha Magyarország egy saját lábán állni tudó, független, demokratikus Ukrajnában érdekelt, akkor miért nem támogatjuk Ukrajna ezirányú törekvéseit? Mi indokolhatja, hogy ebben a kérdésben szemben állunk Európa szinte valamennyi országával, beleértve a kelet-közép-európai államokat, akik hasonló múlttal és hasonló geopolitikai érdekekkel rendelkeznek (pl. a V4 többi országával is)?

Ha visszagondolunk a második világháború kitörése előtti időkre, a történészek és a politikusok leginkább azt vetik az akkori demokratikus Nyugat szemére, hogy nem lépett fel időben és határozottan az agresszor ellen, a lengyelek (és más megtámadott népek) mellett. Igaz, hogy más a geopolitikai helyzet és a mai nagyhatalmak státusza, de talán érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a demokratikus Nyugat 1939-ben a mostanihoz hasonló egységet és határozottságot mutat, vajon másképp alakultak volna a dolgok, és nem tör ki világháború? A budapesti lengyel nagykövet mutatott erre rá legutóbbi levelében, amelyben épp a magyar vezérkari főnök által ismertetett magyar álláspont ellenében írta: „A második világháború kirobbanásához nem az agresszorral folytatott béketárgyalások hiánya vezetett, hanem az appeasement (lazítások, oktalan kiegyezések) politikája és a Harmadik Birodalom újabb követeléseinek való engedmények.” „Ma, Oroszország Ukrajna elleni teljes körű, provokálatlan és törvénytelen agressziójával szemben Európának le kellene vonnia a második világháború tanulságait, és szolidárisan a történelem helyes oldalára kellene állnia, az áldozat, nem pedig az agresszor oldalára. Csak így teremthetünk tartós békét Európában”.

De nemcsak a második világháború tanulságai, az akkori elhibázott magyar döntések, hanem a közelmúlt hasonló történelmi megpróbáltatásai, a hasonló történelmi sors is összeköthetne minket Ukrajnával: néhány évtizeddel ezelőtt mi harcoltunk hasonlóképpen a „nagy orosz medve” birodalmi elnyomó politikájával szemben. Igaz, minimális eséllyel, de megvívtuk szabadságharcunkat, amelynek a jogosságát most elvitatjuk egy másik országtól? Békepártiságból? Idehaza azt is felróják időnként, hogy „túlságosan” is szolidárisak vagyunk az ukránokkal, holott pl. a nyelvtörvény miatt sosem volt felhőtlen a viszonyunk északkeleti szomszédunkkal. Lehet, hogy az emberek, a közvélemény még az indokoltnál is nagyobb szimpátiát tanúsít egy elnyomott és a szabadásáért küzdő nép iránt. De az emberek – szerencsére – szeretnek szolidaritást vállalni a gyengébbel, az elnyomottal, és elítélni az megnyomorítót. Így volt ez pl. ’56-ban is, amikor a nyugati közvélemény, neves írók, közírók, más értelmiségiek álltak ki a magyar szabadságharc mellett, és ítélték el az agresszort, még ha ez a hivatalos politika szintjén nem is, vagy nem ebben a formában jelent meg. Vannak, akik még Ukrajna államiságát, függetlenségét is elvitatnák, mondván, az ukránok nem egy önálló nép, nincs saját történelmük, kultúrájuk – számukra egy 2021-ben, ebben témában megjelent tanulmányt ajánlok elolvasásra…

Azt gondolom, nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy

nem elég szavakban békepártinak lenni – konkrét tettekre, elkötelezettségre és elszántságra is szükség van.

Ha a magyar külügy azt állítja, hogy jelenleg két békepárti ország van Európában (vagy a világon?), az egyik a Vatikán, a másik pedig Magyarország, akkor mi adja ennek az összehasonlításnak az alapját?

A Vatikán kezdettől fogva elítélte a katonai agressziót, és megpróbált közvetíteni a felek között. Nyilván nem a nagypolitika és nem a hatalmi-politikai vagy gazdasági érdekek mentén, hanem a saját eszközeivel. Például azzal, hogy Ferenc pápa megpróbált Kirill pátriárkával kapcsolatot teremteni, és meggyőzni őt arról, hogy nem helyes, ha az orosz ortodox egyház nyíltan támogatja a háborús orosz hatalmi politikát.

Majd idén tavasszal előálltak egy béketervvel, amelynek a részletei még nem ismertek, de egyértelműen leszögezik, hogy

az igazságos béke a Vatikán számára azt jelenti, hogy az orosz erők kivonulnak Ukrajna területéről.

Mondhatjuk úgy is, hogy ez a tárgyalás – amelynek álláspontjuk szerint nincs alternatívája – kiindulópontja. Ferenc pápa már az ukrajnai háború kitörése óta keresi a megoldást a konfliktus mielőbbi lezárása érdekében: több mint 120 alkalommal szólalt fel a háború ellen, beszélt, egyeztetett az érintett egyházi vezetőkkel, legutóbb találkozott Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel Rómában, akivel azt megelőzően kétszer is beszélt telefonon. Az orosz invázió óta magánbeszélgetésen fogadta az ukrán miniszterelnököt, részt vett az Oroszország és Ukrajna közötti fogolycserében is. A Vatikán közreműködésével számos humanitárius kezdeményezést indítottak útnak, és többek között erőfeszítéseket tesznek azért, hogy elősegítsék a háború alatt erőszakkal Oroszországba hurcolt több ezer ukrán gyermek hazatérését. Ferenc pápa természetesen a másik félhez is ugyanúgy megpróbált közeledni, folyamatosan keresve a kapcsolatot a tárgyalásra. Azonban az orosz elnök nem kívánt találkozni, sem telefonon beszélni a pápával, mindvégig csak külügyminiszterén keresztül üzent, hogy „nem szükséges a pápa bevonása” a konfliktus megoldásába.

Bár hivatalosan mindkét fél tagadja a pápai békemisszió létezését, Zelenkszkij elnök római és vatikáni látogatása mégis ellentmondani látszik ennek a kommunikációnak. Ferenc pápa hisz az ima erejében, és úgy véli, ,,nem lehetetlen, hogy eljusson Moszkvába”, amit erkölcsi kötelességének is érez.

Talán érdemes lenne fontolóra vennünk ezt az álláspontot és törekvést is, amikor a „békepárti” magyar álláspontról szónokolunk.

Szilágyi Zsolt