Mehet, ahová akar: elküldték az aktív, alkotó plébánost

Egy tanulságos történet élő kövekről, beépített téglákról, kegyeket kereső és kegyeket nem kereső papokról. Happy end nincs, de nem maradunk zárszó nélkül.

Esketés után, szentmise bemutatása előtt ültünk le beszélgetni Benkovich Ferenc plébánossal a győri Szentlélek plébánián. Míg az ifjú pár és a násznép az ablakunk alatt ünnepel, a sokat látott férfiember szíve majd’ megszakad. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna: a templomépítő, iskolaépítő, idősotthont és lelkigyakorlatos házat építő, de leginkább lelki családot, óriási hívő közösséget, szinte lelki erőművet éltető, ereje teljében lévő papot érdemi indoklás nélkül „kirakták az utcára”. Papíron „köszönete nyilvánítása mellett”, valójában kemény hangú telefonhívással nem áthelyezte, hanem elküldte a püspöke. Mindegy, hová megy, csak innen el. Az alábbi interjú rövid összefoglalója videón is megtekinthető.

– Ha visszautaznánk 40 évet az időben, mit látnánk itt, a plébánia területén?
– Térdig ért a gaz, gondozatlan terület volt itt. 1984 karácsonyán, amikor már megvolt az építési engedélyünk, szenteste kijöttem ide imádkozni, a leendő templom helyszínére. 40 éve készültek a tervek, előtte a püspökséget tataroztattam. 1985. május 25-én tettük le az alapkövet, ami az utolsó vacsora terméből származik. Onnan, ahol az egyház született, amikor a Szűzanyával együtt imádkozó apostolok elnyerték a Szentlélek ajándékait. Amikor ott jártam 1982-ben, imádság közben eltökéltem, hogy ha egyszer ez a templom felépülhet, akkor csakis Szentlélek-templom lehet. De ezért a helyért meg kellett küzdeni. Vagy hát ez lett „a hely”, mivel az akkori rendszer nem engedte meg, hogy a lakótelep oldalára, a Kun Béla lakótelepre épüljön a templom, csakis erre az oldalra. Itt is nagyon sok vita volt a telek nagyságát illetően, meg egyebek. Először csak 60 négyzetméteres kápolnát akartak engedni. Aztán szépen, diplomatikusan ezt ki lehetett tágítani. Az elvtársakkal is lehetett tárgyalni.

– Részben megválaszoltad már, hogy mi motivált téged erre a templom- és közösségépítésre. Milyen álom lebegett a szemed előtt?
– Nagyon fiatalon, ’71-ben bekerültem a püspökségre, még nem is voltam egyéves pap, hat hónapos fölszenteltséggel, és a püspök úrral jártam mindig bérmálásokra.

– Hogy hívták az akkori győri püspököt?
– Pataky Kornélnak. És amikor elmentünk itt, akkor

láttam, hogy hogy növekszik ez a lakótelep, de templom sehol.

Tudtam, ismertem a Szent Imre-templomnak a méreteit, hogy az egyáltalában nem valami nagy, hogy az nem tudja befogadni ezeket az embereket. És akkor kezdtem állandóan a püspök úrral beszélgetni – vele nagyon jól szót lehetett érteni. És közbejött aztán a ’80-’82-es párizsi ösztöndíjam, ott elkerültem Lourdes-ba. Lourdes-ban kaptam még egy nagyobb impulzust, amikor azt hallottam, hogy Bernadettnek a Szűzanya azt mondta: menj, mondd meg a papoknak, hogy ezen a helyen kápolna épüljön, és az emberek körmenetben jöjjenek ide. És hát a Peyramale plébános, amikor Bernadett ezt elmondta neki, kinevette, hogy te kislány, te azt gondolod, hogy ezt nekem el kell hinni? Bernadett azt mondta: Plébános úr, a Szűzanya nem azt mondta, hogy maga higgye el, hanem én mondjam el. Akkor vettem én a fejembe, hogy nekem addig kell mondani, és Bernadett és a Lourdes-i Szűzanya segítségét kérni, ameddig meg nem kapjuk. Hazaértem, s ’83. február 11-én a révfalusi templomban tartottam a lourdes-i jelenésekkel kapcsolatban lelkigyakorlatot. Elmondtam az esetet, utána azt mondtam, most álljunk meg, és egy Miatyánkot az én szándékomra imádkozzunk el. És rá három hétre megkaptuk az elvi engedélyt.

A templomhoz érkezőket a lourdes-i barlang másolata fogadja

– Azért indítottam ilyen messziről a beszélgetést, mert sokan talán úgy figyeltek fel a győri Szentlélek plébániára, mint ahol komoly feszültség van a hívek és a püspök között. Ennek előszele már öt éve tapasztalható volt, amikor a 40 éve épülő lelki nagycsalád tagjai a szintén általad megálmodott Apor-iskola kapcsán voltak kénytelenek tiltakozni a főpásztori döntés ellen. Most újra ezernyi ember kapta fel a fejét arra, hogy a győri püspök nem egyszerűen áthelyezni, disponálni kívánt téged egy másik helyre, hanem azt kérte tőled, hogy augusztus 1-ig hagyd el ezt a plébániát, menj, ahová akarsz. Így történt?
– Igen, ezt kérte. Két évvel ezelőtt kezdődött az egész – már akkor el akart küldeni, de könyörögtem neki, hogy ha nem maradhatok az Apor-iskolában, akkor legalább a plébániáról ne kelljen elmennem. Ez a két év nem volt könnyű számomra. Állandóan bizakodtam, hogy talán látja a püspök úr, hogy én nem szóltam semmit annak kapcsán, hogy mit művelnek, mit tesznek az Apor-iskolában. De igyekeztem itt lelkiismeretesen tenni a dolgomat, és nekem a püspök úrral kapcsolatban semmiféle nehézségem nincs. Most, amikor a bérmálás volt [május] 18-án, előtte megkértem a püspök urat, hogy engedjen meg még nekem 1-2 évet, ameddig bírok itt dolgozni, hadd maradjak. És az volt a válasz, hogy nem, nem, nem. Utána Pünkösd utáni kedden telefonált, hogy augusztus elsejével el kell hagyni a plébániát, nyugállományba helyez. Mehetek, ahová akarok, szabad lehetek, nem kell dolgoznom. De mondom,

nekem a lelkek az örömteli munkám.

– A hívek közössége velem együtt nehezen fedezi fel a döntés mögött a jó szándékot, hiszen nem tűnik indokoltnak, hogy egy 77 évesen is aktív, energikus papot miért kell félreállítani, zárójelbe tenni.
– Ezt én emberileg és mint pap, nagyon nehezen tudom megérteni. Hiszen pap vagyok, és mi arra vagyunk felszentelve, hogy „pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint”. Anyaszentegyházamnak a papja vagyok – egy olyan családhoz tartozom, amelyen belül mindenkinek megvan a maga küldetése. Úgy éreztem, hogy itt még megvan az én helyem. A többit nem tudom megérteni, az nem rám tartozik.

– Azt feltételezem, hogy a püspök nem érti, micsoda generációkat összekovácsoló, a te személyeddel is szorosan összeforrt közösség lelkén ejt hatalmas sebet. Több ismerősöm van, akik kisgyerekként itt segédkeztek az építkezésen, hordták a téglát, vizet, amit kellett, ma meg felnőtt, családos emberként már a gyerekeikkel együtt jönnek szentmisére, építik a közösséget.
– Épp mielőtt leültünk beszélgetni, egy olyan pár kötött itt házasságot, ahol az örömszülők a templom építése során ismerkedtek meg. Az építkezés hozta össze őket, a gyermekük pedig az általuk is épített templomban mondta ki az előbb az igent.

– Amikor a győri Szentlélek-templomra gondolok, az a szentírási gondolat jut eszembe, hogy élő kövekként épüljetek lelki házzá.
– Mindig azt szoktam mondani, hogy

két épület épül. Ez a téglából, betonból épülő épület, és az a közösség, amely minden szombaton kilencvenes számban megjelent, és vállvetve dolgoztunk, örömtelien, felszabadultan.

Voltak akkor is beépített téglák, akik próbálkoztak megfigyelni minket. Erre elég jó szemem volt, az ilyen embereket magam mellé vettem, jól megdolgoztattam őket, egy óra munka után hamar el is mentek.

(Fotó: Gégény Balázs)

– Az általad említett örömteli, felszabadult érzés helyett az elmúlt hetekben a hívek részéről, de még győri egyházmegyés papoktól is szomorúságról, megtörtségről, keserűségről értesültem az elküldésed kapcsán. A botrány szó is előkerült. A püspöki döntés alighanem összefügghet azzal, hogy nem keresed a püspök kegyeit, ami az utánad érkező személyről kevéssé állítható. Résztvevők beszámolója szerint már az Apor-iskolába megérkezve, az első szülői értekezleten is olyasmit mondott az ottani kápolnára, hogy „ez itt az én templomom”, miközben a közösség tagjai közül többen kevéssé szívesen fogadták őt. Nem lehet, hogy nem feleltél meg azoknak az elvárásoknak, amiket a püspök veled szemben támasztana?
– Én nem tudom. Akkor, amikor a püspök úr idejött Győrbe, az nyári idő volt, gondoltam, olyan uborkaszezon, nem hívják sehová sem – én meghívtam a Szent Anna Otthonba, a Szent Anna-napi búcsúra. És mindent őszintén föltártam előtte, mit tettem, mi lenne még a tervem. Ő hallgatott, és utána el lett vágva minden. Én nem vagyok az a típus, hogy ott tolakodjak, ahol látom, hogy egy bizonyos fallal ütközöm szembe.

– Érkezzünk meg a mába! 2024. június 15-én beszélgetünk, a papszentelési mise után, aminek a végén kézhez kapták az egyházmegye papjai a dispozíciójukat – az áthelyezésükről szóló rendelkezést. Az eredményét már ismerheti a nyilvánosság, azt viszont nem tudjuk, te hogyan élted meg az oda vezető utat.
– Jeleztem a püspöknek, hogy szeretnék maradni, kértem, adjon még egy kis időt. Aztán, ahogy említettem, telefonon közölte, hogy augusztus elsejével nyugdíjba helyez, és hát

eléggé kemény hangon mondta a dolgokat. Mehetek, nem kell annyit dolgoznom, szabad leszek, tehetek, amit akarok.

Utána még egyszer beszélgettünk. Mondtam neki, hogy ebből nem jó dolog fog kisülni, mert közel 40 év alatt az itteni emberekkel együtt vagyok, sokan közel állnak hozzám, én is hozzájuk. Ő azt mondta, nem lesz itt semmi. Mondtam, jól van, ő tudja, ő a főpásztor.

– Mit reagáltak a paptestvérek, amikor véglegessé vált az elküldésed?
– Odalépett hozzám egy paptestvér a dispozíciók kihirdetésekor, és megkérdezte: hogy bírtam ki? Azt mondtam neki, hogy abszolút nyugodt vagyok, mert addig, ameddig lehetőségem volt rá, őszintén próbáltam tenni a dolgomat. Nyugodt lélekkel állok az Úristen előtt.

– Hogyan élted meg az elmúlt néhány hetet, amit a hívek melletted való kiállása jellemzett, Úrnapján nagy tömeg jött hálát adni a szolgálatodért, petíciót is indítottak.
– Jó érzés volt. Semmit sem tudtam a kezdeményezésről, azt tőlem függetlenül a jó emberek valósították meg. Azt hallottam, hogy összesen mintegy 4000 aláírás gyűlt össze. Ez talán valamit jelez. Az évtizedek során az egyház szolgájaként sokféle formában találkoztam az emberekkel, és próbáltam az evangéliumi magot ilyen-olyan formában, vagy egyszerűen a kétkezi munkámmal elültetni a szívekben. Hála Istennek, a Jóisten ilyen fizikumot adott, meg olyan szülőket, olyan neveltetést, hogy a munka, meg a hozzáállás az megvolt bennem, és én földobtam azt az 50 kilós cementes zsákot, aztán mentem. A templomépítés alatt egy gépészmérnök barátom mondta: hát itt fordított a helyzet, mint az elvtársakkal, mert ők küldik előre az embereket, te meg mész, és alig tudjuk szedni a lábunkat, hogy veled egy ütemet tartsunk. A gondviselés vezette mindig az életemet, és miután megadatott a templomépítés kegyelme, felvetődött egy új iskola gondolata, én meg mondtam, hát persze, építsük a jövőt, nagyon fontos az ifjúság felkészítése az életre. Amikor megvolt az iskola, jöttek az idős emberek: hát atya, templomot épített, iskolát épített, de velünk nem törődik? Így vágtam neki a Szent Anna Otthon építésének. Ma 370 lakónk van a győri otthonban, Győrújbaráton további 77. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, különösen az Apor-iskolára, az jut eszembe, hogy

amikor a papságot választottam, egy valami úgy motoszkált bennem: hogy nem lesz családom. Viszont mikor elindult az iskola, attól kezdve boldog voltam, mert nem egy, kettő vagy tíz gyerekem volt, hanem ezer gyerek is,

mindegyikkel meg tudtam találni a hangot, a kis elsőstől, vagy az ovistól kezdve az érettségiző nagykamaszig egyaránt.

ÚGY TŰNIK, NINCS PAPHIÁNY…

Cikkünk megjelenését követően levelet írtak a Szentlélek egyházközség hívei a győri püspöknek, azt a plébánia honlapján közzé is tették. Ide kattintva olvasható a teljes írás, amelyből egy részletet idézünk.

„Tudomásul vesszük püspök úr döntését, mert nem tehetünk mást. Amikor a nép kéréssel fordul a főpásztora felé, az nem egy figyelmen kívül hagyható esemény – vagy, mint ez a példa is mutatja, ez mégsem érdekes. Arra is gondoltunk, hogy talán egy bölcs döntéssel, ha nem is plébánosként, de a plébánia lakójaként segítő feladatot kapva, nem kell távozni az atyának. Úgy látszik, mégsincs paphiány, hiszen most ezentúl hárman látják el azt a feladatot, amit ő egyedül, vagy másodmagával végzett az elmúlt időkben. Nem az új felállást kívánjuk kritizálni, távol álljon ez tőlünk, de az eddigi tapasztalatok alapján mindenképpen elgondolkoztató, hogy ezzel a módszerrel Ferenc atya Szentlélek-plébániához való kötődését, itteni bármilyen tevékenységét gyakorlatilag megszünteti.”

– Miközben nyilvánvalóan elfogadod az egyházmegye papjaként a főpásztor döntését, azt feltételezem, hogy mivel lelkipásztor vagy, a szemed látja a nyájat is, akik látják a pásztorukat. Milyen érzések vannak ennek kapcsán benned?
– Előttem van a teli templom képe. Ez a templom élő kövekből, hívekből áll. Ők mind valahogyan ide nőttek, a szívemhez. Biztos, hogy a gondviselő Isten, ahogyan egyik lépés után a másik követte, és megtaláltam a helyemet, tudok majd tenni, ha egészséget, erőt, értelmet ad a Jóisten, de hát ez most egy nagy érvágás az én életemben.

– Milyen terveid vannak a jövőd kapcsán?
– A Szent Anna Otthonban próbálom majd tenni tovább a dolgomat. De nem akarok semmit elkapkodni, majd alakul szépen: ahol tudok, segítek, és azokból a talentumokból, amiket kaptam a Jóistentől, szeretnék továbbra is osztogatni másoknak.

(Fotó: Gégény Balázs)

– Mit üzennél azoknak a híveknek, akiknek most szomorúság, megtörtség van a lelkében?
– Azt üzenném nekik, hogy a Jóistenhez, az Anyaszentegyházhoz maradjanak hűségesek. Ne személyhez kössék a vallásosságukat, ne hagyják el a Jóistent! Tudom, hogy sokaknak bizonyos problémát okoz ez, de abban is bízom, hogy vannak annyira intelligensek, hogy nem kötik egy személyhez a hitüket, vallásukat, és továbbra is vallásgyakorló emberek lesznek.

– Tudnál-e valamiféle útravalót megfogalmazni annak a plébánosnak, aki átveszi tőled a templom kulcsait?
– Nem sok mindent tudok üzenni neki, mert amikor az Apor-iskolába került utánam, egyetlen kérdése sem volt felém. Ő egészen a maga útját járta. Hiábavaló üzenetet nem szívesen fogalmazok meg.

– Mi lehetne a plébánosi szolgálatod zárszava?
– Vissza tudok nyúlni az újmisés mondatomhoz vagy jelmondatomhoz: ne mondd, hogy gyenge vagy,

ne félj, mert veled vagyok én, az Úr.

Egy újszövetségi idézet is szerepelt az újmisés emlékképemen, Szent Páltól: örömest hozok áldozatot, sőt saját magamat is odaáldozom a ti lelketekért.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.