Losonczi Dávid birkózó a sportág egyik legígéretesebb tehetsége. Nemrégen az egész ország együtt szurkolt neki a párizsi olimpia alatt. Reményt adott azzal, ahogy a szőnyegre lépett, és azzal, ahogy lelépett róla. Nemcsak sportolóként kiváló, hanem emberként is. A magyar birkózósport jelenlegi legkiemelkedőbb alakja az edzőteremben fogadott minket.
– Először is gratulálok a sportsikereidhez: lenyűgöző, amit az utóbbi időszakban elértél, különösen a párizsi olimpián. Hogyan élted ezt meg?
– Bevallom, az elmúlt időszak nem volt könnyű, hiszen minden alkalommal magas elvárásokkal léptem szőnyegre, és amikor nem jött össze a kívánt eredmény, akkor csalódott voltam. Tudom, hogy az olimpiai 5. hely szép eredmény, de többet akartam. Egyedül én látom, hogy pontosan mennyi van bennem, és úgy érzem, hogy most minden adott lett volna az olimpiai aranyéremhez. Ez idén nem sikerült, ezt fel kellett dolgoznom. Sokat segített, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kaptam másoktól – elmondhatatlanul jólesik, hogy ennyien támogatnak és büszkék rám. Jó volt az is, hogy nem maradtam egyedül ezekkel a rossz érzésekkel: a családom és sok más ember végig mellettem állt, és természetesen a hitem is segített abban, hogy elfogadjam a történteket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem bánt az 5. helyezés, ugyanakkor felismertem, hogy minden okkal történik, és talán most erre volt szükség ahhoz, hogy a jövőben erősebb legyek.
– Ez igenis óriási teljesítmény. Miért bánt ennyire?
– A legnehezebb talán az, hogy egy sportoló mindig a legjobbat akarja elérni, és ha ez nem sikerül, az érzés ott marad benne. Tudod, hogy dolgoztál, mindent beleadtál, de valamiért mégsem jött össze. Az ember ilyenkor saját magával is harcol. Viszont mostanra elfogadtam, hogy ez csak egy állomás. Továbbra is keményen fogok dolgozni, mert az álmaim nem változtak,
a célom ma is az, hogy egy nap olimpiai bajnok legyek, és ezért mindent megteszek.
– Hogy bírod ezt a folyamatos terhelést, ami az élsporttal jár?
– A versenysport fizikailag valóban nagyon megterhelő – nem véletlenül mondják, hogy az élsport az egyik legegészségtelenebb dolog. Én hatévesen kezdtem birkózni, azóta építem magam, de ahogy telik az idő, úgy egyre inkább érzem a testem jelzéseit, és nem tagadom, hogy hol ez fáj, hol az. Sokat elárul, hogy az edzések mellett rendszeresen járok gyógytornászhoz is, aki segít megőrizni a testem épségét. Válaszolva a kérdésedre: bírom, de egyre nehezebb. Persze, ameddig érzem magamban az erőt, addig eszem ágában sincs lejönni a szőnyegről.
– Ehhez pedig kellő erőt kívánunk neked. Most kanyarodjunk el a sporttól. Nagy visszhangja volt a legutóbbi jótékonysági akciódnak. Miért döntöttél úgy, hogy az olimpiai járandóságodat felajánlod jótékony célra?
– Számomra a jótékonyság természetes dolog. Amikor látom, hogy valami jót tehetek, és ez másoknak segít, az engem is boldoggá tesz. Az emberek mindig azt mondják, hogy a sportolók elért sikereikért cserébe sok mindent kapnak, de én úgy érzem, hogy ezeket a sikereket meg kell osztani másokkal is. Többször is felajánlottam a díjaim egy részét olyan családoknak vagy intézményeknek, akiknek szükségük van rá.
Az olimpia előtt például a világbajnoki címmel járó hárommillió forintot kilakoltatás szélén álló családoknak adományoztam.
Miért csinálom ezt? Mert én nem pénzért indulok a versenyeken, nem ez mozgat, hanem a győzelem. Amikor pedig segíthetek, akkor segítek is, mert ez legalább olyan jó érzés, mint megszerezni az első helyezést.
– Úgy tudom, a hit is fontos szerepet játszik az életedben.
– Igen, a hitem alapvető része az életemnek. Mindig is hittem Isten gondviselésében, rendszeresen járok szentmisére, ez legalább olyan fontos számomra, mint az edzések. Amikor felkészülök egy versenyre, és tudom, hogy megtettem mindent, amit csak lehetett, akkor ennek része, hogy hálát adok Istennek, amiért sikerült a felkészülés. Különben kérni ritkán szoktam, én inkább hálát adok, minthogy folyton kérjek valamit Istentől. Legutóbb az olimpián könyörögtem azért, hogy segítsen nekem, és így képes legyek kihozni magamból a legtöbbet.
– Az olimpia előtt mást is kértél, méghozzá áldást az indulás előtt. Milyen érzés volt ilyen támogatással megérkezni a versenyre?
– Óriási lelkierőt adott. Amikor megáldottak, éreztem, hogy nem vagyok egyedül ebben a küzdelemben. Ez egy plusz biztosíték volt arra, hogy mindent megtettem, és most már csak mennem kell előre. Az ember ilyenkor tudja, hogy ott van vele valaki, és bármilyen nehézséggel is néz szembe, nem egyedül áll ki a szőnyegre.
– Hit nélkül is lehet ilyen szinten sportolni?
– Szerintem nem. A hit mindenféleképpen szükséges, mert ad egyfajta támaszt, amikor úgy érzed, hogy egyedül vagy a nehézségeiddel. Egy versenyző élete tele van stresszel és kihívásokkal, és ilyenkor nagyon fontos, hogy legyen valami, amibe kapaszkodhatunk. Nekem ebben is segít a hitem.
– Térjünk vissza a birkózáshoz. Hogyan választottad ezt a sportot, és miért maradtál hű hozzá?
– A birkózás gyerekkorom óta az életem része. Hatévesen kezdtem el, édesapám ekkor indította újra a birkózószakosztályt, ebben az időben a bátyáim is birkóztak, így szinte természetes volt, hogy én is követem őket. Gyorsan megszerettem a sportot, és ahogy elkezdtem eredményeket elérni, úgy egyre motiváltabb lettem. Sokáig nem szenvedtem vereséget, sorra nyertem a versenyeket, majd tizenhárom éves koromban jött egy nehezebb időszak, és én elbizonytalanodtam, elkezdtem kikapni az ellenfeleimtől. De végül maradtam, mert addigra a birkózás számomra már nemcsak sport volt, hanem egy életforma, amely kitartásra, küzdelemre és alázatra tanított. Ez a sport formált engem azzá, aki ma vagyok, ennek a sportnak köszönhetően ülhetek most itt ezen az interjún is.
– A birkózás kemény sport, rengeteg lemondással jár. Hogyan élted meg ezeket az áldozatokat?
– Gyerekkoromban ezek a lemondások nehezebben estek. Amikor a barátaim bulizni mentek, én edzésekre jártam, és akkor még nem mindig értettem, hogy miért van ez, miért kell nekem kimaradni ezekből, majd ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy áldozatokat kell hozni ahhoz, hogy elérjem a céljaimat – ennek a lemondás is része volt. Más volt a célom akkor, és más visz előre ma. Akkor csak a győzelmet kerestem, mára viszont a versenyzés emberi oldala mozgat, máig rengeteget tanulok, miközben az ellenfeleimmel küzdök. Nem könnyű elfogadni, hogy bárkivel is lépek egy szőnyegre, ő azért van ott, hogy legyőzzön engem…
– Milyen céljaid vannak még a sportban? Gondolkozol már a visszavonuláson, vagy még sok versenyt látsz magad előtt?
– Az olimpiai aranyérem a legfőbb célom, és addig nem is gondolkozom a visszavonuláson, amíg ezt el nem érem. Úgy érzem, hogy még van bennem pár jó év, és szeretnék minél többet kihozni magamból. Azon dolgozom, hogy folyamatosan fejlődjek, és ha sikerülne megvalósítanom ezt az álmot, akkor talán elgondolkoznék a visszavonuláson, de addig még sok munkát és versenyt látok magam előtt.
– Hogyan látod a magyar birkózás jövőjét? Mennyire erős az utánpótlás?
– Szerencsére nagyon jó helyzetben van a magyar birkózás. Az akadémiai rendszer jól működik, és sok tehetséges fiatal kerül ki az utánpótlásból. Persze, mint minden sportban, itt is van lemorzsolódás, hiszen ez egy nagyon kemény sport, és nem mindenki bírja a tempót. De akik maradnak, azok igazán elhivatottak, és ezt jó látni. Biztos vagyok benne, hogy a magyar birkózás még sok nagy sikert fog elérni a jövőben, a következő években pedig én is szeretnék hozzájárulni ezekhez a sikerekhez.
